Herman Levente és Várady Róbert tárlatai a Várfok Galériában

Abafáy-Deák Csillag: A bizonytalanság bizonyossága

Manapság semmi sem biztos, még az se, hogy semmi sem biztos.
(Lackfi János)

Hogyan kommunikálunk ma? Kapcsolataink hogyan alakultak a technika fejlődésével? Levél még a frontról is érkezett, ha késéssel is, százszor elolvastuk a sorokat, életben tartott, miközben aki írta, talán már rég nem élt, ágyútöltelék lett, vagy aknára lépett. De mi láttuk a sorok, akár kusza betűk mögött az embert, a kedvesünket, a fiunkat, a jóbarátot. Láttuk tekintetét, ismerős gesztusait, minden betűben életre kelt. Aztán lett telefon, hallottuk a szót, a mondatot, a hanglejtést, hangsúlyt, a visszafojtott érzelmeket, a túlfűtött hangosságot, a háttérzajokat, egy aluljáró nyilvános telefonján folytatott beszélgetés alatt, vagy a félrevonulós, titkos beszélgetések izgalmát, az ajtó csikorgását, a víz zubogását, a mentőautó sípolását, ami ablakunk alatt húzott el, és mindeközben láttuk, hangján keresztül is a személyt, akivel beszéltünk. Leesett a tantusz, vagy elfogyott az aprópénz, megszakadt a beszélgetés, le kellett tenni a kagylót, valamilyen okból. 

Ma már nincs telefonkagyló, elmaradt tengerzúgás van, telefonunk ott lapul zsebünkben, táskánkban, gyakran kezünkben, remeg, zizeg, ha nem vesszük fel, és kérdik, mondják, nem voltál elérhető. mert elérhetőnek kell lenni. De miért? Messengeren ma még díjszabás nélkül beszélhetünk barátunkkal, üzlettársunkkal, kedvesünkkel, akár láthatjuk is egymást a kis monitoron, és ez az azonnaliság ijesztő is lehet, nincs szünet, nincs halasztás, kivárás, minden real time-ban van, a várakozás öröme is oda, ott van a célszemély, lehet filterezni is, kivenni a karikás szem alól a karikát, kisimítani a ráncokat, szoláriumba sem kell mennünk, adható a portrénkra egy kis szín, semmi sem reális, hiába van itt és most, hátteret is változtathatunk, hogy úgy tűnjön, akár a Hold másik, ismeretlen oldaláról telefonálunk, és ha nem akarjuk, csak rá kell kattintanunk a kamera ikonra és már csak a hangunk elérhető, hallható. Miért nem mutatod magad, mitől félsz, kapcsold be a kamerát, titkolsz valamit? Nem titkolsz. A hangokat is lehalkítanád és hagynád a képzeletet, az emléket, az utolsó találkozást, a pillantást, vagy érintést elképzelni, akár egy baráti ölelést is. Az örökös készenlét elvárása, ha nem is vagy rá készen, és ez a sok kép, amit azonnal, a legjobb minőségben továbbíthatsz, amit nem kell előhívni, mert minden kész van. Kész vagy.

Lélektől lélekig, írta még Tóth Árpád. Várady Róbertnél az emberi tekintet szűnik meg. Pózokat vesznek fel alakjai, beállnak a képbe, a kamera elé. A tekintetekben nincsenek láthatatlan szenvedélyek, színlelés van, mintha tudnák a figurák, hogy látják, figyelik őket, a látás kedvéért vannak, mutatják magukat. A külsőt, az álcát. Nem emberi sorsokat látunk, mint Rembrandt, Repin esetében. Helyzetek vannak, amelyekből nem bontakozik ki a sors, nincsenek elágazások, tévutak, sebek, hibák. A képen mégis láthatunk erre utaló jelet, hogy ne fogadjuk el a puszta látványt. Várady Róbert ezzel is figyelmeztet bennünket, ne üljünk fel a puszta látványnak, inkább gondolkozzunk el azon, miért ilyenek a figurák, miért ember-klisék, porhüvelyek. 

Portréi szatírák, az emberi létezés szatírái. Úgy tesz, mintha csodálná az embert, de inkább felfedi az emberi lét nihiljét, az emberi lélek hiányát. Mihez méri a világot Várady Róbert? – kérdezhetjük. Az emberhez? Nincs súlya, súlytalan, ha titokzatos is. Bárhonnan nézzük, látjuk a figurát, nem láthatunk a veséjébe. Az emberi arc, test így változik átláthatatlan fallá, minden puritánsága ellenére.

Várady Róbert a nagyvárosi ember alakjait festi meg, rituális meditációval, a nagyváros mítoszából kiindulva. Dezorientálja a nézőt, átláthatatlan, hogy honnan jöttek és hova igyekeznek. Mintha sci-fi filmkockákat látnánk. Az idegenek vették át a Földön az irányítást, ők igazgatják az embereket? Hol vagyunk már a Nagy László-i hevülettől: Létem ha végleg lemerűlt, / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? (Nagy László: Ki viszi át a szerelmet). 

Várady Róbert figurái olyanok, mintha egy Turing-gép alkotta volna őket. Festményei mögött ott van az MI (mesterséges intelligencia) hatása is. Idővel egy szuperintelligenciával rendelkező számítógép túlszárnyalja majd az embert, akár tudományos kreativitásban, általános bölcsességben vagy társadalmi készségekben is?Közhely, hogy az ember és a gép között (telefon, számítógép) interakció van, össze vannak kötve egymással. Tenyérben hordjuk a világot, de a világ nem hordoz bennünket a tenyerén. Várady Róbert képein mintha el lennének egymástól vágva, ember és ember között nincs kapcsolat, ki van iktatva. 

Hasonmások, jól öltözettek, konszolidált kinézetűek, hasonlítanak ránk, nézőnkre. Mi vagyunk ott a képeken? Dimenzió nélküli világba, térbe vetve. Nincs dimenzióváltás. Egy dimenziós embereket látunk, egy dimenziós emberek vagyunk (Herbert Marcuse Az egydimenziós ember, 1964). Várady Róbert szakít a hagyományos portréfestészettel, ha látszatra követi is a hagyományt, figurái felismerhetők, kinézetükben különböznek ugyan egymástól, mégis egyenfigurák, hús-vér kísértetek, nem öltöztek maskarába, nem is csalók, nem tűnnek hamisnak, dublőrnek sem. 

Mai világunk szellemjárta világ, villog a képernyők, a reklámok szelleme, még álmunkban is jelen vannak. Várady Róbert látomása az emberről olyan jelenség, amelyet kétkedéssel fogadunk, látunk. Az Evangéliumban keresik Jézust, nem ismerik fel, pedig beszélgetnek vele, keresik, de nem találják, ott áll előttük. Várady Róbert emberi alakjai is előttünk állnak, talán hozzánk szólnak, de nem értjük a nyelvüket, a szavaikat. Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet. / Hazátlanabb az én szavam a szónál! – írta Pilinszky Apokrif című versében. 

De érteni szeretnénk! Az érzéki valóságot, önmagunkat is, akik vagyunk, akik voltunk, akik leszünk egyszer. Az emlékezetünk folyton megtréfál bennünket, hol azt hisszük, hogy az emlékezetünk állandó, hol azt, hogy emlékezetünkben hiányok, repedések keletkeztek, és emlékezetünk felbomlóban van.

Herman Levente végtelen hómezője közepén lángnyelvek csapnak fel, az emberek (?) föld alatt élnek, fáznak, melegségre vágynak. Az energiaválság idején felhangot is kap a kép. Eszünkbe jut a háború, hogy nincs gáz, nincs olaj, millió embernek otthona sincs. Mint Babits Mihály Elza pilóta című regényében az örökös háború miatt a föld alá menekülnek az emberek, un. légbarlangba. Légvárakat építsünk? Megtesszünk, csak oda belépni nem tudunk soha. Herman Leventénél érintetlen marad a földfelszín, amely a hómezővel pusztaságként hat. Légrádi Gergely szövege szerint: …ahogy festők álmodnak / úgy álmodtak ők is világot / maguknak / fénnyel / kerttel / kenyérrel és borral.

A kiállítás meglepetése, hogy Herman tájai mily sokat árulnak el az emberi természetről.Festményei szilánkos lélektöredékek, csodák nélkül, és mégis átitatja őket valami különös varázslat. Az élet ereje, elpusztíthatatlansága. Az emberi remény, hogy sorsunk közös sors, összeköt bennünket. A képek a nézőt olyan kontextusba helyezik, amelyekben felismerheti önmagát, érzelmeit, gondolatait. A jelent. A jelen múltját. 

Álmunk a jelenre irányul, nem a jövőre, az most nagyon messzinek tűnik. Túlélés a cél. Túl kell élnünk valamit, valami ismeretlent. Önmagunkat akarjuk, szeretnénk megváltani. Nyugalomra, békére vágyunk, amelyben nem az a kérdés, hogy mi az igaz és mi nem igaz, mit szabad és mit nem szabad, hanem az, hogy ajtót, kaput merünk-e és tudunk-e nyitni a világra, önmagunkra és másokra.

A téli erdő idilljét szétzúzza a drónok megjelenése. A látvány nyomán kísértésbe esünk, a hópelyhek táncára figyeljünk-e vagy az alig észrevehető megfigyelő, támadó eszközre. Biztonságban vagyunk? (Drónok harca, 2022). Herman Leventénél az erdő morális cselekvési központtá válik. Meddig erdő az erdő, meddig él, meddig engedjük élni? Mi vagyunk az erdő? A láthatatlan emberfenyeget, vagy csak védekezik?

Help! énekelte 1965-ben a Beatles. Most Herman Levente is segítséget kiált (Help, 2022). Hóbucka lett az autóból. Lemerültünk. Visszatennénk a lábunkat a földre. A kék buckás világba viszi tekintetünket (Blue, 2022), ez maga a reménytelenség tája.

A sorsnélküliség az egyik oldalon, a világba vetettség a másik oldalon. Várady Róbert botos embere (Botos ember, 2022) nem vak, botja nem fehér, inkább sétabot. A férfi széttárja kezét, mintha történne valami, bármi. Elhárító vagy kitárulkozó mozdulat? Bármelyik is, a figura arca meglepetésről, megrökönyödésről árulkodik. Mit tehettem volna? – sugallja a mozdulat. Ártatlan helyzet, mégis hogyan lehet előítélet nélkül látni a figurát? Nem szoktunk hozzá, hogy mérlegeljünk, mielőtt bármit is mondanánk, képzelnénk.

Herman Levente kietlen tája (Áramszünet, 2022) előre megtervezett vagy egy tragikus (véletlen) esemény következménye, nem tudjuk. Az áram a semmibe van bekövetve. A megalitokra hasonlító kövek mintha arra utalnának, ennyi maradt (maradhat) az emberi kultúrából. A beépített természet sötét, gyertyafényes világában még látunk emberi figurákat. Hajléktalanok, vagy csak a nagyvárosi életet megunt emberek? Eldobott hulladékot nem látni, a rend katonás. Bent vagyunk az erdőben. Mi vagyunk bent? Mi lennénk a sétabotos ember? A két kiállítás és a kurátor érdeme, hogy a látogatóban kérdéseket vet fel, amelyekre a válaszokat magának a nézőnek kell megadnia. Nem a végső választ, hanem az identitásának leginkább megfelelőt. És az sem lehetetlen, hogy nincsenek válaszok, csak kérdések. Mert sokszor a kérdés fontosabb, mint maga a válasz. Mert az ember maga a kérdés.

Kölüs Lajos: „Oly édes a bizonytalanság. A köd csodássá varázsolja a tárgyakat.”

Nem akarok ott élni, ahol bármi előfordulhat.
(Grecsó Krisztián)

Oscar Wilde fenti szavai így folytatódnak: – De ködben nem látjuk az utat. – Édes Gladys, minden út egyfelé vezet. – Hova? – A kiábrándulásba. A két kiállítás ellentmond Oscar Wilde szellemes megjegyzésének. Mindkét művész a látszat valóságából és a valóság látszatából indul ki, a részletekből építkezik. Míg Herman Levente invenciózus, értékőrző természetelvűsége, addig Várady Róbert a megtévesztően realista festészeti mód szemszögéből keresi a választ arra a kérdésre, mi az, amit létezőnek tekinthetünk, milyen módon lehet a létező mibenlétét az észlelés, felismerés és megértés prizmáján keresztül megközelíteni. Mindketten a festőiség új formáit gondolják tovább, miközben az ember és a természet mítoszának megkérdőjelezése és visszaperlése sem áll távol művészi törekvésüktől. 

Világlátásuk közös vonása, hogy a diszharmónia felől közelít a jelenségek, konfliktusok, hiányok (az emberi test és lélek) észleléséhez, feldolgozásához. Herman Leventénél a növényi lét öntudatlanságának láttatása magát a látó, érzékelő emberről való vallomás is. Várady Róbert az antik görög filozófiáig lép vissza, a mimézishez (utánzáshoz), miközben megkérdőjelezi azt az antik felfogást, mely szerint a művész alkotásaiban az ember belső jellemvonásait, „éthoszát” utánozza. 

A két kiállítást az ifjúkori illúziók elvesztésének metaforájaként is tekinthetjük. Mintha a létvihar (TGM) után csendesebb vizekre eveztek volna, anélkül, hogy festői tárgyukat a megtérés jeleként értelmezhetnénk. Mindkét művész az ideálok világából szakítja ki festménye témáját, oda út nem vezet, még akkor sem, ha közben a ködben eltévednénk. Eltévedünk, vörösben, kékben, drónokkal vívott csatában, áramszünetben. Föld alatt élünk, mint a vakondok. Szorongás vesz erőt rajtunk, a dolgok, jelenségek áttekinthetetlenek.

Ezért látjuk a részleteket, a keveset, ami többnek látszik, magának a teljességnek. A rész több mint az egész, mert az egész sohasem áll össze, vágy marad csupán, álom, elérhetetlen jövő, amely csábít bennünket, ismerjük meg. Nem tudjuk megismerni, elképzelni sem tudjuk, nincs hozzá elég szellemi muníciónk, tapasztalatunk. Az utópiáknak vége. Hátrálás ez, de nem a reneszánsz eszményhez, hanem a folytonos kétkedéshez, hogy nincs egyetlen út, amely a jövőbe vezet. Utak vannak, de egyik sem kitaposott út. (Állandósult zavarok, 2022, Az érzékelés határai I, 2022, Bizonytalansági állandó, Egyensúly keresés szeizmográffal II., 2021)

Az individualizmus lehetőség, de nem megoldás, nem oldja fel mindennapi életünkben fellelhető ellentmondásokat, a tekintély és az erőkultusz iránti vonzódásunkat. Várady Róbert a személyesen nem ismert másikra helyezi a hangsúlyt, társaslélektani megközelítése az emberi lény fogalmát teszi zárójelbe, a növényi-állati léttel azonos szintre helyezve az embert, aki olyan, mint egy gép, nincs egyénisége, karaktere, kinéz valahogy, többnyire entellektüel arca van, szellemi lény, aki van, létezik, ilyennek látjuk a másikat a metróban, buszon, villamoson. Idegennek. Ambivalencia hatja át a műveket.

Várady Róbert az emberi testet, arcot, mozdulatot térképezi fel, míg Herman Levente a természet arcát, miközben elrejti az emberi arcokat, tekinteteket. Várady nem a reneszánsz embert szólítja meg, ennyiben világlátása közelebb áll Oscar Wilde által mondottakhoz. Az emberi létezés öröme, bánata valahol elvész, marad a puszta jelenlét, mintha minden figurája az újjászületésre várna, bebábozódik, nincs átváltozás, mint Kafkánál. 

Ez is felismerés, ha rezignációval, melankóliával telített is. Várady Róbert célja, hogy felmutassa, milyen távol állunk a másik embertől, milyen szakadék tátong közöttük, annak ellenére, hogy egymás közelében, egymás mellett vannak. (Omlásveszély, 2022, Osztódás, 2021, Örvény, 2021, Szimulakrumok II., 2022). Az emberi alakok elhelyezésének viszonylagossága tele van rejtéllyel, titokzatossággal. Evilági embereket látunk, de fogalmunk sincs róla, kik ők, mit akarnak, mit éreznek. Emberi vonásaink erodálódtak, kapcsolataink is kiüresedtek. Nincs bűnbeesés, nincs Ábel, nincs Káin sem.

Samuel Beckett világa elevenedik meg, a Godotra várva. Várady Róbert figurái egy teljesen elidegenedett világot képviselnek. Nincs meghatározott tér vagy idő, amelyben megjelennek. Tele van ellentmondásokkal, jelzésekkel, de ezek nem támpontok, csak növelik a bizonytalanságot, hol is vagyunk, kit és mit is látunk. A konkrétság elveszti jelentőségét, önmagát kérdőjelezi meg. Ez is lehet, az is lehet. A Godotban elhangzik: ma este nem jöhet, de holnap feltétlenül eljön. 

Várady Róbertnél remény sincs, jövő sincs, csak ma van, ittlét van. Ez az ittlét nem helyzetbehozás, inkább helyzetbe állítás, beállítás és otthagyás, elhagyás (Elönt a sok – Z+L, 2020, Képözön, 2021, Lenni, 2021, Mindig van valami a levegőben II., 2022). Barabási László hálózata itt csődöt mond, nincs emberi kapcsolatok hálózata, emberek sincsenek, inkább papírfigurák, talán robotok, intelligensnek tűnnek, emberi arcot öltenek, hordanak. Teremtett figurák, de még nem keltek életre, az alkotó nem fújt beléjük lelket, mintha helyüket keresnék, de helyük sincs. És a kérdés nyitott, fúj-e majd beléjük lelket? A teremtés abbamaradt, fáziskiesés, fáziseltolódás. A jelenből nincs kilépés, a múlt ismeretlen. 

Várady Róbert művei Musil művészetfelfogására is utalnak, az absztrakció által létrejövő benyomások nem adnak teljességélményt, sőt megkérdőjelezik az ember világképének szilárdságát. A másság arcát látjuk, de a másik arca nem különbözik a saját arcunkétól, csak látszatra különböznek egymástól. Várady Róbert szerint figurái közötti másság kifejezhetetlen,most csak ez a kép van, és nem a semmi. A világ üres? Vagy a benne élő emberek? Várady Róbert késleltet, egy pillanatra megállítja az időt, kimerevíti a mozgást. „Némán, mint a hal, és haloványan, mint valami földalatti lény, úszik a film a csak-láthatóság tavában; de a festészet is néma és merev… (Musil 2000, Esszék). 

Herman Levente festményein is érezhetjük a bizonytalanságot, hová vezet az út, ha nincs, ha nem látható. Falak nélküli teret hoz létre (Álom, 2022), nincs bezárkózás, nyitott világot látunk, amelyet nézünk és nézünk, de már nem a reneszánsz festők szemével. Hermannál nincs lázadásra utaló jel, inkább rejtőzés jellemzi alakjait, tájképe realistának tűnik, de a természet már nem emberi táj többé, inkább misztikus, ember feletti táj, ahol jelen van az ember, tűz ég, alakok a fák közt, takarva (Tűz, 2022, Beépülés, 2022, _Áramszünet, 2022, Built-in natura, 2022), de ez a táj már inkább poszthumán táj, a természet győzött, az ember nem tudta leigázni. Egy álom véget ért. A kiállítás címe is erre utal: Beépített természet. Ez a cím burkoltan azt a kérdést feszegeti, hogy hogyan éljünk, miként kerülhető el, hogy Rousseau módjára ne ábránduljunk ki az emberi civilizációból.

Herman Levente természeti jelenségei (legyen szó hóbuckás autóról, áramszünetről, beépülésről) jelek, metaforák, az élet jelei, ha úgy is tűnik, minden halott, vagy annak látszik. Hogy egy katasztrófa előtti vagy egy katasztrófa utáni világ tárul-e elénk, nem tudjuk, a sejtés kevés. A táj sejtelmes szépsége megragadja, elragadja a nézőt, gondolhat istenre, az angyalokra, és a túlélőkre is. Sőt önmagára, mert önkéntelenül szembesül azzal, hol él és miként, milyen élmények kötik a látványhoz, milyen emlékeket őriz a világról, a havas tájról, az erdőről. A kék-fehér-piros színvilág egyszerre rideg és bensőséges, vonzó és taszító. Ilyen világban élünk, időtlennek tűnik, de az évszak (a tél) változni fog, változnia kell, a természet rendje szerint. Tavasz jön. Jönnie kell. Nem tudom, nem tudjuk. Herman Levente havas tájaiban felismerhetjük Várady Róbert világát, az idegenség érzetét, a párhuzamos létet és létezést. Az ürességet, a vágyat, hogy emberi létezésünk értelmet nyerjen. 

Észlelés, azonosítás és megnevezés ellentmondásaira mutat rá mindkét művész. Hol vagyunk otthon és miért nem vagyunk otthon valójában. És árvaság csak egy van, feleim:/ Az erdőn kívül lenni (Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek). Várady Róbert figurái téren és időn kívül vannak, mondhatnám azt Reményik Sándor szavait kölcsönözve: erdőn kívül vannak. Árva és magányos lényeket látunk. Messze vagyunk már a csalogány romantikájától, közelebb vagyunk Oscar Wilde szavaihoz, az egyetlen úthoz. Várady Róbert figurái talán már rajta is járnak. Talán mi nézők is?

Herman Levente transzcendes tájképei adnák a megoldást? Az emberi létezés bizonyosságát. A világ ha elbujdostat, / Csak visszahív harangozni (József Attila: A világ ha elbujdostat).