Tiszatájonline | 2022. október 25.

Házasságtörő rabok és tüntető tűzoltók

PILAR AYMERICH FOTÓKIÁLLÍTÁSÁRÓL

VERMES NIKOLETT KRITIKÁJA
Meghosszabbították az modernkori feminista mozgalom emblematikus fotográfusának magyarországi kiállítását november 18-ig. Pilar Aymerich képeit több okból érdemes szemügyre venni, sőt egy kicsit tovább vinni magunkkal a köznapokba.

1976. május 27-én vette kezdetét a Katalán Nők Kongresszusa a Barcelonai Egyetem dísztermében
1976. május 27-én vette kezdetét a Katalán Nők Kongresszusa a Barcelonai Egyetem dísztermében

Jókor volt jó helyen, szerencséje volt, de ez önmagában mind kevés ahhoz, hogy a világ megismerje munkáját. Pilar Aymerich barcelonai fotográfus új perspektívából dolgozott, negatív tekercseivel szinte verseket írt, előhívott képeivel pedig hangot adott az elnyomottaknak. Jókor volt jó helyen, hiszen az 1970-es években uralkodó spanyol diktatúra végén kezdett dolgozni. Bár színművésznek készült, szerencséjére nem volt tehetséges előadó, ezért megélhetése érdekében sajtófotósnak ment. Művészi attitűddel, a fiatalokra jellemző lelkesedéssel és óriási kíváncsisággal kezdte a pályát. Az első évektől szabadúszó volt, hiszen csak így őrizhette meg szabadságát, ami biztosította számára, hogy jó helyen legyen, akár Spanyolországban, akár szívének fontos városban, Párizsban. A ma 79 éves fotós képei nők ezreinek adtak szócsövet, fontosabb felvételeiből kiállítást szerveztek a Cervantes Intézetben. 

Ahogy belépünk a kiállítótérbe, balra egyből sokkoló képsorozat fogad, börtönbüntetésre ítélt nőket ábrázol. Nemcsak azért borzasztó, amiért fiatalon rabosított nőkről van szó, hanem amiért minden elítélt bűne egy: ellent mondtak egy férfinak. A diktatúra ugyanis hat évig terjedő szabadságvesztéssel bűntette a házasságtörő asszonyokat és azokat a fiatal lányokat, akik szembe szálltak apjuk akaratával. Ma elképzelhetetlen, hogy egy házassági probléma miatt több év börtönre ítéljenek egy nőt, vagy hogy lecsukjanak egy nagyszájú kamaszt. Ezt látjuk A Trinidad női börtön hálótermei (1978) és a Neus Catalá, a ravensbrücki női koncentrációs tábor túlélője, a Barcelonai Francia Pályaudvaron (1978) című műveken, mert Spanyolországban, 1970-80 között mindennapos volt. A női börtönök tele voltak, a rabok teljesen átlagos lányokból és nőkből álltak, míg a börtönőrök feladatát szerzetesnővérek végezték – akik szintén menekültek a vallási üldöztetés miatt. Ezt ábrázolja A feminista mozgalom Barcelonában című kiállítás első néhány darabja. Ezek az impulzusok érik elsőként a publikumot, mielőtt tovább halad a női egyenlőtlenség második témaköréhez, a nők közötti osztálykülönbséghez. Akinek nem elég szembetűnő, hogy A cselédek (1976) munka (amin egy szolgáló munkarendbe kényszerített nő teregeti a háziasszony ágyneműjét), annak minden bizonnyal szemet szúr a tárlat érdekében sokszorosan nagyított az 1976. május 27-én vette kezdetét a Katalán Nők Kongresszusa a Barcelonai Egyetem dísztermében… fotó, ahol Pilar a padlót mosó nő és a kiöltözött elit nő között tesz különbséget. Szemrehányás lenne részéről? Több mint valószínű, hogy igen. Hiszen nem hajolt le sem a cselédhez és nem állt pulpitusra az előkelőség miatt, mindent szemből fotózott, éppen ezért kelt mélyreható benyomást minden egyes alkotása.

A homoszexuális mozgalom egyik első tiltakozása

Ez igaz a Náci koncentrációs tábort megjárt katalán deportáltak, mauthauseni túlélők képre is, ami minden bizonnyal az egyik legtöbbet mondja nekünk a művészről. A fotó története szerint Pilar a sajtó számára készített portrét három túlélőről, akiket a fotózás hevében arra kért, álljanak egy fal mellé, lehetőleg libasorban, akárcsak a munkatáborban, majd három teljesen elváltozott tekintet kapott lencsevégre, hiszen a mesterséges beállítás hatására a férfiak arcán újra megjelent a fájdalom és reménytelenség. A művésznő később erről az emlékről így nyilatkozott. „Montserrat Roig három, náci haláltáborokat megjárt emberrel készített interjút, és hívott engem, szaladjak, készítsek róluk fényképet. Mikor odaértem, egy asztal körül ültek mind, középen egy magnóval. Elkezdtem a szobában körbe-körbe járni. Aztán kimentem az utcára, mert nem kaptam levegőt. Olyan borzasztó dolgokról beszéltek, és nekem csak egy asztalom volt, három emberrel. Mikor befordultam a sarkon, egy üres telket láttam, egész hátul egy fallal. Visszamentem, és megkértem őket, hogy jöjjenek velem ki az utcára, mert több fényre van szükségem. A falnál arra kértem őket, álljanak elé sorban, ahogyan azt a koncentrációs táborban is tették. Rögtön megváltozott az arcuk, egy pillanatnyi rettegés futottát rajtuk. Csak egy negatívom van róla.” Ilyen és ehhez hasonló történeteket tár elénk a Cervantes Intézet két terme. 

Ahogy végig nézünk a hatvan évvel ezelőtti szabályokon, csalódottan láthatjuk, hogy milyen szigorúan büntette a törvény a nőket. A házasságtörőket hat év börtönbüntetés sújtotta, miközben a férfiakat csak akkor állították bíróság elé, ha a családi otthonban éltek együtt szeretőjükkel. Vagy, ahogy maga a művésznő és a szeptemberi kiállításmegnyitóra érkezett kollégája, Montserrat Roig újságíró emlékezett: nőként nem vehettek saját autót. A diktatúra igazságtalansága szinte felfoghatatlan távolságban van, akár mondhatjuk, hogy ez a tárlat is erről beszél. De van itt néhány fotó, ami tökéletesen összeegyeztethető a jelennel, méghozzá a tüntető munkások, különösen a tűzoltók, akik a spanyol diktatúra óta – vélhetően Európa-szerte – tisztességes fizetést akarnak. Pilar tehát nemcsak múlt és jelen közötti különbözőségeket tárgyal, hanem jelen és jelen közötti párhuzamokat. Aktív éveiben tucatjával kereste az eseményeket, ahol egyfajta jósló tehetséggel archiválta a történelmet. Mindent szemmagasságból. Ugyan ma visszavonult és legfeljebb a családi vagy baráti találkozókon készít egy-egy képet, életműve gazdagsága ma is ugyanolyan értékes, mint egykor. Mert ameddig fotói segítettek a tüntetők nőknek, hogy szócsövet kapjanak a sajtóban, ameddig az osztályszintekről szemrehányó fotókat publikált, addig ma ezeknek a szemrevétele ad gondolkodni valót: vajon ma melyik szélsőség irányába húzunk? Többek között ezért a beszédes és sokszínű ábrázolásmódért kapta a közelmúltban a Spanyol Kormány Kulturális Minisztériuma által odaítélt Nemzeti Fotográfia Díjat, és ezért adott otthont a nemzetközi tárlatnak a Cervantes Intézet. 

Vermes Nikolett