Hantai Simon kiállítása a Ludwig Múzeumban

Deák Csillag: Freskó lepkeszárnyon

tüskevázként a hideg szélben imbolyogva,
nyaka alatt, jobb vállán a mindenség-gyémántkereszttel
S előtte kúszott súlyos árnya, mint egy meggörnyedt, néma,
lila indigópapírból gyúrt szárnyas gyík, az elmúlás hagyatéka.
(Juhász Ferenc: A festő, akit Simonnak hívtak)

A Ludwig Múzeum előzetes sajtótájékoztatóján láttam először Hantai Simont. Egy kisfilm pergett, a művész bemutatta, hogyan készülnek az ún. pliage (hajtogatós) technikával készült művei, de a hangját akkor, a közben zajló beszélgetések miatt, nem hallottam, csak később, a kiállításon. A film a művészt, egy végeláthatatlan folyamatban mutatta, újra és újra hajtogatva, mángorolva, kibontva a vásznat. A kép örökre bevésődött a fejembe, ahogyan Hantai a hatalmas, összegyűrt, szabad felületén befestett vásznat kibontja, feje fölé emeli és mintha egy rajzfilm lassított kockáit látnánk, tűnik elő fokozatosan, születik a kép, képpé válik a vászon. Felemeli a földről, a szó szoros értelmében is, maga fölé emeli, teste fölött tartja, és úgy bontja tovább. A vászon betakarja a művészt és aztán, mint egy hatalmas gubóból egyszer csak kibújik egy gyönyörű színes lepke, száll, felszáll, a művésszel együtt, de nem száll el.

Hányszor halljuk a kifejezést, a művész bontogatja szárnyait. Hantai nem csak bontogatja, hanem szárnyal. Művész és műve eggyé válnak. Ekkor még nem képet látunk, hanem szobrot. Él. Majd kisimítja a megdolgozott, kinetikus szoborrá vált vásznat és a falra szegezi, kifeszíti. Megfeszíti. How does it feel / How does it feel / To be without a home / Like a complete unknown / Like a rolling stone ? / – énekli Bob Dylan az egyik dalában.[1] Engem is elfog egy ismeretlen érzés a falon függő vásznakat látva. Az egész és a rész egymáshoz való viszonya, a formákban az ismétlődés ritmusa és váratlansága. Kiszámíthatatlan a részek folytonossága, változatossága, miközben harmóniát sugallva vezetik pillantásomat. A színek egyhangúsága nem zavar, a kék, a sárga nem gyűri le a fehér színt. Kiegészítik egymást.

Ekkor jut eszembe Arlequin, aki a hatalomért való küzdelemben nem vesz részt. …Nem hódol meg senkinek.[2] Hantai vásznai a szabadság jelképei is, bennük valahol a nevetés bujkál, annak felismerése, hogy a létezés logikája paradox, csak az értheti, aki képes a nevetésre, aki vállalja, hogy bolondnak hívják. A magára hagyott ember hívó tekintete szól hozzánk a vásznakról. Az egyedüliség olyan, mintha valamin kívül élnél, és mégis a középpontban. Hantai kompozíciói a mellérendelést mutatják, az alá- és fölérendeltség más logikáját, mint amit a való életben tapasztalunk. Vásznai bár végesek, az élet befejezetlenségére, lezáratlanságára, kimeríthetetlenségére mutatnak rá. Az élet nem fogy el. Az életet nem lehet más elől elélni. Az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják.[3] Hantai vásznai ezt az elszórtságot mutatják, a kiteljesedést.

Hantainál a vászon földet ér, és kutatásra alkalmas anyaggá válik, majd felemelődik. Műtermében elborítják a falakat a képek. A hatás lenyűgöző. Láthatatlan kalapjából úgy húzza elő a műveket, mint egy mágus. Oly egyszerűnek tűnik mindez, mint minden nagy találmány. Az egységes struktúra miatt, monumentalitása ellenére úgy érezzük, talán nem befejezett kompozícióval állunk szembe, képei minden oldalra nyitottak, azt sugallva, ezek csak egy sokkal hatalmasabb festmény részletei. Ez pedig nem más, mint maga a végtelen, ezért születnek továbbra is újabb és újabb művek. Hantai freskófestészetet tanult, de nem a mozdíthatatlan falakra fest, a hatalmas vásznak befedik műterme falait, vibrálnak.

A Ludwig Múzeum termeiben solitaire-ként csillognak a képek, itt van levegőjük. Nem bírunk szabadulni a látványtól, és szemünk tovább terjeszkedhet a kép látható határán túl is. A nagy terek által nem csak a képeknek van levegőjük, mi is levegőhöz jutunk, nem kell légkondicionáló. Friss léghullám vonul át a termen, a vászon mindegyik falon ablakot nyit, színes, akár ólomüveg ablakot, vagy hófehéret, van levegőnk és a fény játszik velünk, nem tudunk nem bekapcsolódni a játékba. A nagy ablakok körül színes üvegmozaikok, mind megtelik színnel, a színes üvegén át a nap fénye erejét vesztve, tarkán szűrődik a terembe, és látjuk a kéklő eget, akár a valódi ég ragyogását, ami kiszínezi a fehér vásznat. A kaleidoszkóp kavalkádjából alakok, mintázatok körvonalai bontakoznak ki. A vásznak szélét néha fehéren hagyja, mint például a Bendők sorozatnál, ahol tömbösíti a látványt, begyömöszöl mindent egy gyomorba, emészteni kell.

Hantai pliage-korszakaiban fontos helyet foglal el a Tabula sorozat. Itt kötöz és old, már a vászon mindkét oldalát megdolgozza, munkája során végig földközelben tartja a vásznat. Mindaddig, míg azt nem érzi, most kész a mű, miközben maga sem tudja pontosan, hogy fog kinézni a kép. Oldás és kötés, vonzások és választások, minden mozdulatában benne van a képben, ahogy formálja az anyagot a földön. Véletlen az, hogy egy földre helyezett képpel csinálta meg szerencséjét Párizsban? Hantai különös ajándékot készít magának 30. születésnapjára, 1952. december 7-re. Egy 40×24 cm-es papírdarabot kartonra ragaszt, majd a felületet megdolgozva, megfestve, ráapplikál egy halcsontvázat és egy kétéltűkoponyát. A háromdimenziós mű aljára a friss olajfestékbe pedig belekarcolja: Regarde dans mes yeux. Je te cherche. Ne me chasse pas. (Nézz a szemembe. Keresni foglak. Ne kutass utánam.) – és elviszi a rue Fontaine 42-es számú házhoz. Leteszi az ajtó elé a küszöbre a művet és otthagyja. Az ajtó André Bretoné, aki két nappal korábban nyitotta meg a szürrealistáknak otthont adó galériáját, az À l’Étoile Scellée-t. Hantai néhány nappal később, amikor megtekinti a kiállítást, észreveszi, hogy az ő küszöbre tett műve ott szerepel Max Ernst, Man Ray, Marcel Duchamp és Alberto Giacometti alkotásai mellett. Bemutatkozik André Bretonnak, aki rögtön egyéni kiállítást ajánl a művésznek. Ezen az első kiállításon, amely 1953. január 23-án nyílik, 16 Hantai-mű szerepel.[4]

Hantai Simon nem kevésbé ismeretlen Magyarországon, mint az amerikai Lichtenstein[5]. Jó, ha ezzel is tisztában vagyunk. Hantai műveiben végig ott a megszüntetett zene, annak végső jele, a csend. A látvány követhető, de nem kereshető vissza a kiindulópont, mert mindenütt ki- és bejárat van. Ez örökös körforgás, sőt szédület. Konvenciómentesek a formák, az ékek, háromszögek, mint kimetszések, egyben oltások is. Hantai képeit is halljuk. A repetitív zené­hez hasonlóan ismétlődő elemek sokaságából álló kompozíciónak nincs kezdete és nincs vége, korlátlanul bővíthető. Mindez, ahogy Hantai mondta, „peinture sans qualité”. A Tabulák készí­tésének procedúrája, akárcsak a korábbi pliage-ok, Hantainak azon szándékát szolgálta, hogy minimálisra csökkentve közvetlen kapcsolatát a születendő művel, annak létrejöttében minél semlegesebb maradjon. Alkotómunkájában – mind jobban eltávolodva a festészet tradicionális célkitűzéseitől – egyre nagyobb teret nyert a filozófiai töltet.[6]

Az interferencia lévén semleges formákat látunk, és nem tudjuk, miért izgalmas a látvány és miért látjuk mozgalmasnak a vásznakat. Akár egy keleti szerájban lennénk, és a gondosan össze- és kirakott vonalakat, falakat látnánk. Nincsenek optikai csapdák, nem érezzük, hogy mást látnánk, mint ami a vásznon van. Nem Piranesit idézik a művek. Konstrukció és virtualitás olyan egységét látjuk, ami szemünket megnyugtatja, de egyben kápráztatja is. Nincs arany, de fény igen. Nincs szétesés, de van összetartozás, kapcsolódás, miközben az egymástól elhatárolt felületek sokaságát látjuk. Az elmosódottság másként jelenik meg a formai határokon, ahol a kötődés erősebb, mint a különállás. Ahogy Muszorgszkij Egy kiállítás képei darabjában, úgy Hantainál is megfigyelhetők a hangnemváltások, az összefűzés és elválasztás eltérő karakterei, különleges reflexiót váltva ki a nézőből. Halottakkal a halottak nyelvén. Hantai magáévá teszi a keleti (iszlám) díszítőművészetet. Az iszlámban tilos volt az emberábrázolás – bár kivételek vannak –, ezért a Korán idézetek váltak dekoratívvá. A kalligrafikus írás és a dús növényi vagy geometrikus ornamentika az alapja az iszlám művészet motívumainak.[7] A boltozatokra, kupolákba, ívelt felületekre kerülő mozaikoknak külön nevük van: „opus vermiculatum”, de így hívják a kígyózó szalag mintáját követő síkmozaikot is. Ennyiben Hantai művei architektúrák is, instabilitás nélküli geometrikus ornamentikák. Mintha a világ köldökét (omphalos) látnánk.

Roland Galharague, Franciaország budapesti nagykövete mondta: „A kultúra, a művészet útján sokkal inkább egymásra találnak az emberek, mintsem távolodnának egymástól”. P. Szabó Ernő Hantai munkásságát elemző írása a művész úgynevezett pliage módszerrel készült, hajtogatott képeit helyezi egyetemes művészettörténeti kontextusba. Abszolút eredetiség a látszólag banálisban – foglalja össze a cikk szerzője a világhírű magyar művész képeinek tanulságát.

Hantai hatvanévesen letette az ecsetet. Úgy gondolta, kiszáll a piaci versenyből. Kiállíthatatlanul hatalmas vásznai közül számosat feldarabolt és elásott. Nem a földre került vissza a vászon, hanem a földbe. De szerencsére nem véglegesen. Mégsem tekintette igazán befejezettnek életművét, néhány vásznat később kiásott. Metamorfózis. Kitárulkozás és bebábozódás. A lepke csak egy pillanat. Egyszer van, hogy örökké legyen. A tetszhalott művek ismét életre keltek, újból színes lepkeszárnyakon közlekedhetnek.

*

Kölüs Lajos: Varázstükör

Gogol köpönyegéből bújtak ki, tartja a mondás, utalva rá, hogy Gogol hatását sokan nem kerülhették ki az orosz irodalomban. Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő. Dosztojevszkijtől származik ez az idézet, az írókra vonatkozik és arra, hogy – mivel Gogol teremtette meg a realista prózát – minden utána következő író tőle tanult, az ő nyomdokain indult el. Hantai Simon is egy kötényt emleget a video interjújában, annak kék színét, vasalását, fényét. Ide vezeti vissza a hajtogatásos művészeti technológiáját. Ösztönösen jött elő belőle, vizualitása megőrizte a gyermek tekintetét. Emlékezett rá és nem feledte.

A szürrealizmussal való szakítás után a pliage-technika első művei a „Mariales” vagyis „Máriás-képek”, ahol az összegyűrt anyag Mária köpönyegét jelképezi. A kék szín pedig nem véletlen, hiszen az ikonográfiából és Hantai édesanyjának redős, kék svábkötényéből eredeztethető, írja le a költő barát Juhász Ferenc.[8] Felidéződik bennem egy másik vászon. Az írásos varrottas legjellemzőbb alapanyaga a fodorvászon, mely elkészítési módjáról kapta a nevét. A kenderfonalból készült vásznat májusban szokták volt a patakba verni, amitől azon apró ráncok, fodrok képződtek.

Sorolom a neveket, Hollán, Reigl, Rozsda, Csernus. Művészetük Franciaországban ért a csúcsra, ott küzdötték ki hírnevüket. Hantai 1982-ben a Velencei Biennálé után felhagyott a festészettel. Ereje teljében, hatvanévesen. Ez a művészsors, a kifosztás, a kijátszás. A műveket nézem, a szálkásan egymásba fonódó mintákat. Miért nem iparművészet, miért különbözik attól? A technológia adott, más által is elsajátítható, akár az ecsetkezelés. Nem ettől lesz valaki művész, tesz szert hírnévre. Hantai mindvégig az egyszerűséget vallja, ez a filozófiája, közel lenni valamihez, amit művelsz vagy fogsz művelni. Érezni az anyagot, ahogy az visszaszól, mert szól, Hantai érti és hallja a vászon, a vászonnal találkozó festék hangját, és ujjaival reagál. Ujjai értik a hangokat, a súrlódás, a rakódás hangjait. Lüktet a kéz, akár a szív, oszt és csomóz. Megköt, hogy utána szabadon mutassa, hogy itt fehér vagyok, fehér maradtam, senki sem szennyezett be, bár szeretett volna, de ezt a tenyérnyi, késhegynyi teret fehérnek adta. Eladta a fehérnek, a többi teret meg más színnek. Többnyire monokrómok a képek. És mégsem érezzük egyhangúnak őket.

Hantai meséli, hogy nagybátyja nem tudott írni. De olvasta a kottát, sőt írta is a kottát. Veszélyes a tudás, ha épp azt nem tudjuk, amit mások szerint kellene tudnunk. Mondjuk kerek mondatokat írni. Schutz zenéjét szerette hallgatni a művész, innen is nézhetem Hantai műveit, hangos kották, bennük a ritmus, az ismétlődés, az egyhangúság folyamatos tagadása. A változás állandó, még akkor is, ha motívumában nem az. A színek sem fáradnak el, a kockák életre kelnek, vízszintben és függőlegesen. Kockajáték, nem a hatos a legnagyobb szám, annál nagyobb. A látvány lenyűgöző. Nincs figura, nincs arc, és a képek mégis hozzánk beszélnek. Szöveg nélküli képek. Egyediek, ismételhetetlenek, ha ismétlődnek is a formák. Gobelinre gondolok, a kézművességre, a műgondra, amellyel a minták, a formák előállnak, megmutatják magukat. Dísztelen egyszerűség. Bár a klasszicizmus bölcsője Róma, mégis francia földön teljesedik ki. Nem véletlen, hogy Hantai itt kap olyan ihletet, amellyel őseit zsigerileg tudja vállalni, megőrizni a gyermeki látásmódot. A művészi szépségben ott a mérték, a szimmetria, a rend és az egyszerűség. Mindjárt az antikvitásban vagyunk. Egy szellemben. Hantai filozófus is, képes arról beszélni, ami nincs, csak elgondolható, sőt vágyott. A harmónia virtuóza, örökösen megbontja a rendet, hogy utána újra építhesse. Hantai sváb gyökerei a polgárosodás gyökerei is. Seprik az utcát. Minden ház előtt. Ünnepnap portalanítanak, locsolják a földet, mert ne gondoljuk, hogy a XX. század elején betonból volt a falusi főút. Kihúzták a házak lábazatát, színesre, kékre, sárgára, pirosra. Ahogy a házigazdáknak tetszett. Mindenki más színt választott. A képeket nézve, láthatnám a repedezett földet is, amelyet idők óta nem ért eső. Rések vannak, amelyből bogarak másznak ki, az élet elpusztíthatatlan.

Aki a nagy mintát követi, / annak hódol az ég-alatti. / Hozzája fordulnak, mert kárt nem okozhat, / csak békét, nyugalmat, / muzsikát, vigalmat, / táplálékot ad a vándoroknak./[9] A polgár, vagy polgárosodni akaró sváb család vasalja kötényét, szoknyáját, úgy áll a felvétel elé, mutatja, hogy ki ő, hogy mit szeret, ha nem is minden nap, de szereti. Hantai is elénk áll, nincs benne félelem. Megfesti a kilenc múzsát meztelenül. Figurák és nők. Az ihletőink. Hantai múzsája édesanyja és Parto. Olasz földről hozza magával. A reneszánsz kisugárzik, mint a háttérsugárzás, Hantai sem tud kitérni előle. Talán nem is akar. Maga is vallhatná a teaiváshoz kötődő rítusokat. A tea filozófiája… Egyrészt egészségmegóvás, mert tisztaságra nevel; másrészt takarékosság, ugyanis a bonyolult és drága dolgok helyett az egyszerűségben lel örömöt; harmadsorban erkölcsi geometria, amely a világegyetem léptékéhez szabja arányérzékünket.[10] Úgy is fogalmazhatnék, hogy Hantai szemlélete és alkotásmódszere több mint a forma idealizálása, egyet jelent az élet művészi hitvallásával. Nincs egyetlen árnyalat, mely zavarná a kép színharmóniáját, háborítaná a dolgok ritmusát, gesztus, mely rontaná az összhangot, gondolat, mely megtörné a környezet egységét – valamennyi mozdulat egyszerű és természetes, s éppen ez Hantai képeinek lényege. Az öröm és az életerő.

Etűdök gépzongorára, ugrik be egy film címe (Nyikita Mihalkov). 35 éves vagyok, és nem csináltam semmit! Egy nulla vagyok! Egy senki! – kiáltja a főszereplő. Hantai is szembenézett művészeti válságaival. Újított, személytelenített. Anyja kötényéből bújt elő. Képein ott a nosztalgia is, a harmónia utáni vágy, és a különbözés. Egyetlen minta sem ismétlődik, más. Reprodukálja emlékeit. Ezekről álmodik. És a Madonnáról (Parto Piero delle Francesca), Toszkanából. Virágos és napsütéses táj. Tabula-t készít, egyetlen szimbólumba vonja össze a világot. Érzelemmel telíti formáit, bennük a csodálat is. A kézimunka csodálata, hogy engedelmeskedik az agy és a képzelet parancsának. Hű társa a gondolatnak. Mint varrónő rázza a rongyot, nem porol, csak megszabadítja a vásznat a madzagoktól, amelyek a fehér felületet biztosítják.

A kiállítás kronológiailag követi Hantai művészi fejlődését, a szürrealizmustól, az antikvitást idéző, azt megőrző és újrateremtő alkotói világáig. Juhász Ferenc versét idézve: HHh Halál. Halál. Halál. Halál. Halál. Halottak. Hantai Simon. / Hiányzol. Nagyon hiányzol! Gyermekkorom, ifjúkorom, férfikorom / gyötrődő, konok, hűtlen–hűséges embertársa, Barátom, Simon…[11] Hantai mintái kollektív tudatalattink része, akaratunktól függetlenül hatnak ránk. Jelképek. Talán nem véletlen, hogy rokonságot vélek felfedezni Hantai és Rozsda között, a mozaikszerű alkotást, a kirakást, a kifestést, az aprózást, a cserép-töredékes alkotói módszert és technikát. Egyszerűség, minimalizmus, lecsupaszított szimbólumok és formák[12]. Hantai puritanizmusa egyrészt művészi felfogásából, másrészt családi hagyományból ered. Egy olyan világba került, ahol galériások és múzeumi kurátorok közösen döntik el a művész és festményei értékét. Hiába a Velencei Biennálén elért siker, belső emigrációba vonul. Bár 1982 után többé nem festett, de tovább dolgozott. Képei egy részét feldarabolta, úgy értelmezte újra, s átgondolta egész életművét. A megmaradásra érdemesültek, a Laissées-k alkották művészete utolsó ciklusát.[13]

Hantai rulettezett a lehetőségekkel, míg eljutott odáig, hogy egy vekkeróra élével kaparta a festéket a vásznon és eljutott a gesztus megtagadásáig. Elfelejteni akart mindent, ami előtte volt, úgy érezte, hogy vége a festészet fejlődésének, semmi se maradt, bár művésznek vallja magát, ezt a művész voltot kell meghaladnia. Visszamegy egészen az egyiptomi hieroglifáig és a festészet olvasásával nyit lélegzetvételnyi teret a tudat és cél nélküli tőlünk független valóságnak. A művész reflexitásával teremti meg azt a minőséget, amely őt egyedivé teszi és kiemeli a tudattalan és céltalan világból. Hantai világa ugyan színes világ, mégis a fehér szín az uralkodó. Most nem az számít, amit befestek, hanem az, amit nem: a fehér. (A retina csendje, 1973). Georges-Didi-Huber filozófus szerint Hantai a formák csillagrepedései felé nyit utat. Míg 1947-es Önarcképén zöld csíkos papucsban és zöldkockás ingben néz szembe velünk, ez a színvilág visszaköszön a Meum 1968 képen, ahol zöld testek vannak fehér alapon. A Pre–Meun MM 44, 1960-as képen szürke vonalak fogják közre a sárga sávokat és a fehéret. A festett és nem festett viszonya radikálisan megváltozik, megfordul, a festett többé nem önmagáért van jelen, hanem azért, hogy életre keltse egyben a nem-festettet is. Hantainál ez a nem festett világ fehér, érintetlen, a bűnbeesés előtti állapotra és érzésre utal. Elérhetetlen. Ugyanakkor örökös párbeszéd és perbeszéd a fehér és színessé vált felületek között, pliage-ai nyitott világot tárnak elénk a ritmusosan ismétlődő formák által, mintha egy végtelen fodrozódó tengerre látnánk. Ezek a formák olyan jelek, amelyek olvashatók is, de a nyelvet nekünk kell kitalálni hozzá.

Ludwig Múzeum, 2014. május 9. – 2014. augusztus 31.

[nggallery id=423]

Képek: Ludwig Múzeum

Megjelent a Tiszatáj 2014/8. számában