„Ha végre is a nyár és meleg az idő…”

Így Martin Parr be is iratkozott a Manchesteri Műszaki Főiskolára, ahol alaposan elsajátíthatta a fényképezés fortélyait. Ennek immáron sok évtizede, azóta számos fotográfiai projekten (The Last Resort 1982–1985, Small World 1987–1994, Common Sense 1995–1999) volt alkalma dolgozni. Pályája igen sokrétű, a fotózás mellett két fotófesztiválnak ( Arles-i Fotófesztivál, 2004, Brighton Photo Biennal 2010) is a főkurátora volt, több mint száz megjelent fotóalbum és harminc könyv szerkesztése fűződik a nevéhez. Népszerűségét jól jelzi, hogy 2013 és 2017 között annak a Magnum fotóügynökségnek az elnökévé választották, amelynek 1994 óta tagja volt, de méltán érdemelte ki a fotográfia professzora (University of Ulster (Belfast) 2013-tól) címet is.

Ennyi életrajzi kitérő után természetesen szó kell, hogy essen Martin Parr munkásságáról is, amely még az 1970-es években indult útjára. Ebben az időszakban nyugat-yorkshire-i, machesteri és írországi elszigetelt közösségek tagjait örökítette meg a témához illően „feketén-fehéren”, hiszen úgy tartották, hogy dokumentarista fotót csak így lehet komolyan venni. Az 1982-es év aztán fordulópontot jelentett Parr életében, feleségével az angliai Wallasey-ban telepedett le és áttért a színes fényképezésre. Munkáira olyan „színes” fotósok gyakoroltak hatást, mint Peter Fraser, William Eggleston, vagy Stephen Shore. A színes képek iránti vonzalom ugyanakkor korábbról ered. „A hetvenes évek elején Butlin’s-nél dolgoztam John Hinde képeslapjaival is találkoztam, és ezek élénk, telített színei nagy hatással voltak rám” – emlékszik erre a periódusra. Last Resort (1982–1985) című sorozatán már színesben örökített meg munkásosztálybeli embereket a New Brighton-hoz közeli tengerparton. Képeit a The Last Resort: Photographs of New Brighton (1986) című könyvben publikálták, az anyag Liverpoolban és Londonban is kiállításra került, több szakember: Gerry Badger író és fotós és Karen Wright, a brit Independent napilap munkatársa is elismeréssel nyilatkozott róla. Ezzel megváltoztatta azt a nézetet, hogy a színes fotó nem dokumentarista.

A siker hatására a különböző társadalmi rétegben élők megörökítése Martin Parr munkásságának elengedhetetlen részévé vált, a munkásosztály mellett (Last Resort) a középosztálybeli emberek hétköznapi tevékenységét (vacsorázás, vásárlás, vagy éppen iskolai nyílt napon való részvétel) is lencsevégre kapta. Érzékeny emberként nemcsak ezeknek az eltérő társadalmi státuszú embereknek az élete érdekelte, hanem olyan fontos globális tényezők is, mint a megélhetés, a fogyasztás és a tömegturizmus. A The Cost of Living (1987–1989), a Small World (1987–1994), vagy a Common Sense (1995–1999) című sorozatok kiválóan szemléltetik az angol kulturális sajátosságokat, a társadalmi rétegek közti különbségeket és az egyén megnyilvánulásait.

Habár Martin Parr munkái számos országot már megjártak, nálunk most első ízben mutatkozik be a Strand az egész világ képeivel. A Műcsarnok két nagy termét betöltő és 56 fotót felvonultató kiállítás még a március végén megrendezésre került Budapest Fotófesztivál keretében nyílt meg, azonban a nyár és a strandszezon aktuálissá teszi. Hiszen ki ne vágyna víz közelébe ebben a tikkasztó hőségben, ki ne szeretne hűsölni a homokos fövenyen, vagy nagyokat csobbanni. Úgy, ahogy Parr fotóinak szereplői is, akik legtöbbje pihen, napozik, olvas, labdázik vagy éppen „lubickol”. A Strand az egész világ fotói remek ritmusban váltogatják egymást, hol az egyén, hol a család, kisebb-nagyobb csoportok vagy egész tömegek kerülnek a fotográfus kamerájának látószögébe. A széles rétegek számára elérhető és sokak által látogatott helyszíneken a legkülönbözőbb korú (a kisgyermektől egészen az idősig) ember megfordul, hiszen a strand akár Shakespeare-nél a színház, valóban egy olyan helyszín, ahol megmutatkozik a maga „mezítelenségében” az egész világ. Öltözködési szokásaik, magukkal cipelt tárgyaik, pózaik és elkapott pillanataik árulkodóak. Leolvasható róluk az általános emberi jellemzőkön kívül a világ más-más országának saját jellegzetessége.

Hiszen Parr számos népszerű európai és az öreg kontinensen kívüli eső fürdőhelyen megfordult, Nagy-Britanniától kezdve Argentínán át egészen Indonéziáig. „Évtizedek óta fényképezem a tengerparti strandokat, napozók közelképeivel, vakmerő vízparti mutatványok elkapott pillanataival és a homokos parton piknikezőkről készült csoportképekkel dokumentálom a hagyomány legkülönbözőbb aspektusait” – vélekedik strandfotóiról Parr. De nem csak azt, hanem az utazási prospektusok idilli, naplementés tengerparti képeivel ellentétben, amelyeken tökéletes alakú fotómodellek pózolnak, itt a valóságot látjuk: nyugágyat cipelő idős hölgyet, pocakos urat vagy betonon napozó anyukát.

Ezekből a fotókból világossá válik, hogy Martin Parr fő célja, hogy tükröt tartson elénk: ilyenek vagyunk. Mi, sokan, az ember. És akadnak köztünk fura, érdekes figurák, mint például a szemét kék műanyaggal eltakaró napozó vagy a zoknis-szandálos úr, és nem minden tökéletes. Erről árulkodik a parton rozsdásodó munkagép, az elhajított szemét, a mesterséges tengerpart bizarr művisége.

A humorral és némi iróniával készített fotók nem csupán mosolyt csalnak, meghökkentenek vagy informálnak a strandéletről, hanem ráirányítják figyelmünket a nyaralással kapcsolatos elképzeléseinkre, a fehér ember némely képen bántóan megjelenő felsőbbségére, az ökológiánkat egyre inkább fenyegető tömegturizmusra. Számos képen szinte hering módjára tolonganak az emberek, és olykor nehéz elhinni, hogy valóban ez a pihenés és kikapcsolódás. Ahogyan visszatetszést keltőek a kamerának pózoló, erőltetetten vidám alakok is, vagy a magával mit kezdeni nem tudók unatkozó arca.

Martin Parr képei sokfélék, egymást is erősítik kontrasztjukkal, párhuzamaikkal. Valóban egy egész világ, amelyet megleshetünk ott, ahol az emberek könnyebben kitárulkoznak és elengedik magukat: a strandon.

Takáts Fábián

Műcsarnok, 2022. március 26 – június 26.