tiszatáj | 2013. november 12.

„Ha színházban ülök, mozdul a kezem…”

BESZÉLGETÉS KELETI ÉVÁVAL
Hivatásszerűen már nem fényképez, de még ma is aktív, hiszen „olyan sokféleképpen lehet fotográfiával foglalkozni”. A szegedi Reök palotabeli kiállítására is szeretett volna új anyagot hozni, s bár ez most nem jött össze, reméli, hogy lesz még alkalom itt bemutatni azt is… – Ibos Éva interjúja

BESZÉLGETÉS KELETI ÉVÁVAL

Hivatásszerűen már nem fényképez, de még ma is aktív, hiszen „olyan sokféleképpen lehet fotográfiával foglalkozni”. A szegedi Reök-palotabeli kiállítására is szeretett volna új anyagot hozni, s bár ez most nem jött össze, reméli, hogy lesz még alkalom itt bemutatni azt is.

– A színházi fotó valaha úgy készült, hogy a színészek jelmezben beálltak egy pózba, a képek mutatósak lettek, de semmi közük nem volt az előadáshoz. A színházi fotografálás megújulásának aktív részese voltál, hogyan zajlott a folyamat?

– Hosszú harc volt, ami egybeesett a generációváltással és a technikai megújulással. Addig ugyanis nem volt lehetőség arra, hogy mozgásban készüljenek a képek, a film érzékenysége annyira alacsony volt, hogy muszáj volt megállítani a jeleneteket. A 60-as évek elejétől azonban érzékenyebb filmekhez lehetett hozzájutni, ami önmagában még kevés, szükség volt a rendezővel való jó személyes kapcsolatra is. Ugyanis az volt a szokás, hogy ő döntötte el, mit fotografáljunk le. Oké, mondtuk erre, megcsináljuk azt, amit ti kértek, de engedjétek meg, hogy mi is megcsináljuk, amit jónak látunk. Én előtte mindig megnéztem a darabot, és a megfelelő pontokon felírtam a végszavakat. Ha be akarod állítani a képet – mondtam aztán a rendezőnek –, akkor ezeket a pillanatokat állítsd be! Ekkor a színészek elmondták az aktuális két-három mondatukat, és már nem volt bemerevedett a kép.

Ez nagy áttörés volt, de következett a második lépés, kértük, hogy bízzák a fotósra a képet, hiszen, aki több próbát végigült, meg tudja állapítani, hogy mi fontos, mi nem. Így történt, hogy lassan elkezdhettük menet közben fotózni a darabokat. Persze, voltam olyan udvarias, hogy a színház is megkapja, amit vár, hiszen ő propagandát akart, szép színészeket kellemes körülmények között, a fotós viszont  jó képeket akart csinálni, s a két cél nem mindig találkozott egymással.

DSC_1652

– A színészek bizalmát nehéz volt elnyerni?

– Én tulajdonképpen közéjük nőttem a férjem révén. Szerencsém volt, mert ő filmes volt, operatőrként végzett a főiskolán Avar Istvánnal egy évfolyamban. Ha egy barátod van, akkor már száz van, tehát ezzel a generációval együtt öregedtünk. Ide kapcsolódik a szegedi kötődésem is, ugyanis én annak idején a Pick szalámigyár akkori főmérnökének, Kolonits Ferinek voltam a gyűrűs menyasszonya, csak közbejött a későbbi férjem. Ha nem találkozom vele, akkor én ma is Szegeden élem a hétköznapi életemet…

– …és akkor talán nem lettél volna ilyen neves fotográfus! De térjünk vissza a képekhez, gyakran kivitted a természetbe a színészeket, miért?

– Nem is a természeten van a hangsúly, hanem azon, hogy megpróbáltam olyan körülmények közé vinni őket, ahol a normális életüket élhetik. Ez lehetett a Margit-sziget, Pécsi Sándor kertje, vagy Ruttkaiék terasza. Azt akartam elérni, hogy felejtsék el, hogy színészek, felejtsék el, hogy játszanak – nekem ne játsszanak, legyenek ugyanolyan emberek, mint te vagy én, éljék azt az életet, amit mindenki élhet!

– Ez rögtön ment, mindenkivel?

– Örültek neki. Most, ha valakiről portrét készítenek, jön a menedzser, a stylist, a fodrász, a sminkes. Amikor én Ruttkai Évát műteremben fotografáltam, akkor jött anyuka, karján a ruhával. Az MTI-ben a műterem mosdójába beakasztottunk egy tükröt, betettünk egy széket, Éva megcsinálta a haját meg a sminkjét, anyuka felöltöztette, én meg lefotografáltam. Így változik a világ.

– A kiállítás másik nagy témája a tánc. A tánc csupa mozgás, igaz, a színészek is mozognak a színpadon, de ebben az esetben más a tempó, minden csak egy pillanatig tart…

– …pont a pillanat érdekelt! Akármennyire is mozgás a tánc, mindig van egy pont, egy holtpont, amikor áll. Ez lehet, hogy a másodpercnek egy századrésze, de megáll!

Az egyik képen a balettes lányok mind a levegőben vannak, csak az egyiknek van még lent a spicce. Megállt az idő abban a pillanatban. Egy másikon Lakatos Gabriella ugrás közben a levegőben áll egyetlen másodpercig… a fotográfiának az a dolga, hogy ezt a pillanatot megörökítse!

DSC_1660

– Erről eszembe jutnak az Epsom derby-t ábrázoló festmények, amelyeken repülnek a lovak.

– A képzőművészet és a fotográfia között van rokonság. Amikor a Prima Primissima díjat nekem ítélték, abban az volt a különösen megtisztelő, hogy a másik két jelölt Gyémánt László festő és Gross Arnold grafikus volt, mindketten meghatározó alakjai a magyar képzőművészetnek, s a díjat ennek ellenére egy fotós kapta meg.

– Pedig nem is erre a pályára készültél, fizika-kémia szakon kezdtél tanulmányokat az ELTÉ-n, s csupán nyári gyakorlatra mentél az akkori Fotóvállalathoz.

– Soha nem akartam fotós lenni, reálszakmát választottam, de ott kaptam egy pillanatnyi… talán ízt, vagy illatot a fényképezésből, és eldőlt. Eleinte kínlódtam, mert a többiek kívülről jöttnek tekintettek, hiszen a fotósok nagyon fiatalon kezdik, ismerik egymást, s hamar megteremtik a kapcsolataikat. Sokáig kellett bizonyítanom, hogy ez nem pillanatnyi szeszély a részemről, nem hobbi, hanem ezt én tényleg akarom csinálni! Az, hogy van-e hozzá képességem, egy képen dőlt el, s ekkor befogadtak.

De ehhez is szerencse kellett, állítom, hogy anélkül nem megy: jókor lenni jó helyen!

Az történt, hogy kiküldtek, készítsek képriportot Kertész Aliz tornász olimpikon tornaóráján.

Ő aznap úgy döntött, hogy kint a szabadban tartja az órát, pedig nem is tudott arról, hogy majd jön egy fotós. Felállították a gerendát, a tanítványai elkezdtek gyakorolni, majd, hogy valamit pontosítson, maga is ugrott egyet, s amikor a gerenda fölött repült a levegőben, lefotografáltam. És ettől kezdve odafigyeltek rám.

DSC_1670

– Lehet tudni rólad, hogy előre megfontolt szándékkel, tudatosan hagytad abba meglehetősen régen a fotózást. Nehéz volt meghozni a döntést?

– Ez egy nagyon egyszerű, s egyben komplikált kérdés. Fiatalon határoztam el, hogy hatvan éves koromban – bármi is lesz akkor –, leteszem azt a fényképezőgépet, amelyikkel nyilvánosan dolgozom.

Volt egy Wellesz Ella nevű kollégám, aki családi tragédiák után nagyon nehéz körülmények között nevelte a két fiát. Járta a színházakat, árulta a képeit, és én mindig azt hallottam, hogy jön szegény Ella, vegyünk tőle képet. És én nem akartam „szegény Ella” lenni!

Egyébként a fotográfiának nagyon sok kapcsolódási pontja van. Fényképezőgép nélkül ugyan, de a fotográfiáról sok mindent, sokféleképpen lehet elmondani. Ha mások munkáival foglalkozom, ha kiállítást szervezek, ha könyvet szerkesztek, ez majdnem ugyanaz, mintha fotografálnék, csak más kifejezési eszközökkel. Most is készülőben van egy olyan tárlat, amelynek az alkotóját én fedeztem fel. Vagy bukunk, vagy nem.  Ez olyan, mint a kép. Vagy tetszik, vagy nem. Tehát megtaláltam az örömömet.

A vágy változatlan, de nem fájdalmas, mert saját elhatározás volt. De az is igaz, hogy ha színházban ülök, érzem, hogy mozdul az agyam, a kezem.

Ibos Éva

[nggallery id=260]

Fotó: Urbán Magdolna

[nggallery id=257]

Keleti Éva szegedi kiállításából