tiszatáj | 2021. június 26.

Gondolat-jelek

JUBILEUMI LÁBJEGYZET SINKÓ ISTVÁN FESTŐMŰVÉSZ KÉPEIHEZ
Az idén hetven éves alkotó az utóbbi hetekben két jubileumi tárlaton is ízelítőt adott eddigi festői működésének terméséből, Budapesten az Ady 25 Galériában mutatott be válogatást életművéből (Jelek, kis képek címmel), Érden pedig a Városi Galériában az utóbbi tíz évben született műveiből rendeztek tárlatot. A két bemutató afféle sinkóságok gyűjteménye, egyszerre elegáns, könnyed, lírai, ugyanakkor drámai és bölcselő, és persze kísérletező, néha afféle „őrült beszéd, de van benne rendszer”… – PACSIKA EMÍLIA ÍRÁSA

JUBILEUMI LÁBJEGYZET SINKÓ ISTVÁN FESTŐMŰVÉSZ KÉPEIHEZ

Vajon nem nehezíti-e egy művész saját alkotó munkáját, ha arra adja a fejét, hogy elődei, kortársai munkájáról véleményt fogalmaz és tanulmányokban, cikkekben teszi közzé? Vajon nem fékezi-e a művészetelméletben is jártas festő szárnyalását, ha mondjuk Cezanne, vagy Gauguin zsenialitását méltatja? Az alkotói lélek-szabadságot és az elemző racionalitás igényét nem könnyű párosítani, de hogy a képzőművészet és az arról formált verbális tartalom jól megfér egy kebelben arra Sinkó István működése a legjobb példa. Személyében egy ösztöntől fűtött, ám intellektustól – von haus aus műveltségtől – vezérelt alkotót tisztelhetünk. Ő az, aki nem tud nem gondolkodni, s gondolatait nem tudja magának megtartani, kénytelen azokat vagy megfesteni, vagy szavakkal elmondani. Alkotói tapasztalatait művészet-pedagógusként osztja meg tanítványaival, szellemi többleteit olvasóinak kínálja fel. Kiállításokat nyit, alkotótáborokat szervez, fontos művészeti grémiumok tagja/elnöke a fővárosi és az országos képzőművészeti élet sodorvonalában mozog, ennek számos szegmensében otthon van. A művészi minőség megítélésében tűpontos, tudja, látja, kiszúrja, mi az értékes és mi a talmi. Párhuzamosan ügyködik a kultúra számos területén, de ha rajta akarjuk kapni a sokféleség miatti felszínesség bűnén, nem igen sikerül, mert munkáját hitével hitelesíti. Egyszer végigültem egy óráját a kisképzőben és bámultam, hogyan működik nála egyszerre a lendület és a fék, a simogató játékosság és a szuggesztivitással telített elhivatottság. A GYIK Műhelyben Szabados Árpád kollégájaként tökéletesre fejlesztette az értékátadás mesterségét, Sinkó évtizedek óta a többfrontos továbbadás művésze.

Az idén hetven éves alkotó az utóbbi hetekben két jubileumi tárlaton is ízelítőt adott eddigi festői működésének terméséből, Budapesten az Ady 25 Galériában mutatott be válogatást életművéből (Jelek, kis képek címmel), Érden pedig a Városi Galériában az utóbbi tíz évben született műveiből rendeztek tárlatot. A két bemutató afféle sinkóságok gyűjteménye, egyszerre elegáns, könnyed, lírai, ugyanakkor drámai és bölcselő, és persze kísérletező, néha afféle „őrült beszéd, de van benne rendszer”. A művek egy szabad, a függetlenségét őrző alkotó életművét reprezentálják tele formai kalandokkal, kötetlen rezdülésekkel, merész fordulatokkal.

A Mesék a majorról című korai zsengéjén Sinkó mintha Henry Rousseau Luxemboug kertjét idézte volna meg virágokkal, madarakkal, havas hegyoldallal, felhők közül érkező folyóval, dombon sorakozó meseházakkal, égben röpködő Chagall figurákkal. Ecsetje idilli állapotsort rögzített, talán magát az édent. S az is volt itt mifelénk e kép születésekor: jó magas kerítés mögött, a legvidámabb paradicsomban éltünk. Ettől a szürreális mesétől vezet el bennünket Sinkó egy apokaliptikus, majd egy meditatív jelrendszerig. Több állomást is kijelölhetünk a művész életművében, melyeken át eljutott a korai mágikus epikától a teljes absztrakcióig, a gesztusig, a jelig. A kései Jelek sorozatban már nincs mese, ennek helyét a sűrített festői közlés és drámai üzenet foglalja el, a kollekció darabjaiban ott lapul a robbanás-és a tűzveszély, a széthullás víziója.  A sorozat első darabján egy szétégett, széthullott raszter, egy roncs-struktúra megjelenítése, a következő képen a tenger gyullad lángra, a harmadik képen az űrből zuhannak ránk egy űrhajó darabjai, a negyedik opusz mintha a keresztény világ összeomlásáról közvetítene, a sorozat hatodik darabján a teljes világégés víziója sejlik föl. A Jelek képei, megrázó eszenciák, mintha az apokalipszis figyelmeztető jeleit hordoznák.

Az expresszivitás már a kilencvenes években jellemző volt Sinkó festményeire, de akkori képeit inkább a szuggesztív dinamika, a szaftos festői játék jellemezte. A Vízlépcső főszereplője az erő és a mozgás, a rohanó hullámokban, habokban akril-lazúrok birkóznak izgalmas színharmóniákkal. A korabeli munkákon nagy mesterek hatásait érezzük, a Tűzcsellón talán Kandinszkíj is szívesen muzsikált volna (a hangszer alapváltozatán egyébként Sinkó maga is játszik), a hangulatos Iskolaképről Klee játékossága juthat eszünkbe, a Gyorstüzelő hangszerek Dalí „szür-lényeit” idézik. A Mark Rothko ihlette színes litográfiák a művész talán legelegánsabb alkotásai, megmutatják, hogyan lehet bravúros lazasággal, virtuóz technikával „énlelkű” parafrázisokat teremteni.

Sinkó saját igazi hangjára a 2000-es évek elején talált rá, e korszak, a geometrikus lírát (ha van ilyen) hozta el számára, amit azóta is megtartott, és ami szinte minden művét sajátos „keretbe foglalja”. Álomképei a konstruktivizmus felé kacsintanak, ám a művészt mintha nem a szerkezetek érdekelnék igazán, a párhuzamolt és négyzetesített felületeket érzékeny faktúrákkal, formákkal tölti fel, így a konstruktív muzsikája lírai finomhangolásban szólal meg (Álom az ablaknál, Álom az erdőről). Az álom az összeomlásról erős kolorizmusával, mintha a későbbi, a teljes szín-és fény absztrakcióig eljutó alkotásokat készítette volna elő. Zenei ritmust, dinamikát hordoz a 2016-ban (talán a kerek évforduló kapcsán) született Forradalom az ablakból című kép, melyen ’56 profán arca sejlik föl. A kép, mint egy film kimerevített frameje többféle feszültséget is sűrít, egyrészt szálkás ecsetvonásokkal megjeleníti a nyomás alól kiszabaduló utcai tömeg erejét, másrészt az ablakból „szemlélő” kételkedő pacifizmusát is megfogalmazza. Az Eltemetve sorozat képei pedig az enyészet, a halál drámáját mutatják meg nyers őszinteséggel. E képek laza ecsetvonásai az utcai harcokban elesettek hevenyészett sírjait idézik. Az Álomtöredék az élet törvényszerű befejeződésének gondolatát is felvillantja, a képén mintha egy kórházi ágyat, az élet utolsó pillanatait rögzítette volna a festő. Vajon az Onibaba téma is a halál ijesztő gondolata miatt foglalkoztatta Sinkót egy időben? Nem tudhatjuk, de bizonyára oka volt annak, hogy a hatvanas évek horrorját bevette a 2010-es évek témái közé.

Szt. Pál levelei egészen más hangulatba csábították a művészt. Sinkó formavilágára talán a próféta bölcselete hatott, a sorozat geometrikus kompozíciói egyszerre megteltek finom harmóniával, csendes pasztell-nyugalommal. Lírai rend, mértani egyensúly költözött a művekbe, a nervőz vibrálás helyén halk hangok szólaltak meg. Konkrét leírt szövegsorok képalkotó erőként jelentek meg a műveken. Az intertextuális elemek kalligráfiájával, a veretes levél-beszéd vizuális megjelenítésével Sinkó afféle „festői konceptualitást” keletkeztetett. A sorozat egyébként nem a szakralitás hordozója, inkább az ember által hirdethető és hirdetendő moralitásé. A szakralitás különös absztrakcióval jelenik meg Sinkó életművében. A kereszt, mint beágyazott szimbólum-forma már korábban is megbújt és ki-kivillant a konstruktív szerkezetekből, ám lehet, hogy egy szimbólum formai izgalmassága érdekelte igazán a művészt. Ehhez képest a Hasadás (a kárpit) című kompozíción Sinkó titokzatos energiákat sejtet, s szinte sokkoló erővel mutatja meg a transzcendentális jelenséget, a csodát. A sejtelmességet a festmények mellett a fotó alapú vegyes technikával előadott művek is hordozzák. Ezek afféle exponált fény-jelek, melyeket laza ecset-gesztusokkal szerkesztett „sinkórendszerbe” az alkotó.

Aki a kiállításokról lemaradt, az a művész honlapját felkeresve is ízelítőt kaphat egy nyitott, a lélekmélységeket és a játékosságot egyformán preferáló művész terméséből. Belemerülhet egy folyamat izgalmaiba, láthatja, amint a gondolatok jelekké sűrítődnek s kódolt üzenetekké válnak. A képeket nézve, az életutat kicsit megismerve, igazat adhatunk Hamvas Bélának, aki szerint: „Fejletlen elmére vall, aki azt hiszi, hogy a művészet nincs legszorosabban tudással összekötve.”

Pacsika Emília