Gaál József Persona fragmenta című kettős kiállítása

Deák Csillag: Modell kerestetik

A Godot Galéria és az Ericsson Galéria egy időben, Persona fragmenta címmel mutatja be Gaál József legújabb műveit. Tandem kiállítás, csak néhány óra a két megnyitó között. Az Ericssonban a portrék változatos színei, a Godotban a párképek, a színek azonosságai kötnek le. Gaál élesen fogalmaz egyik szövegében: A kortársművészeti kiállításokat elárasztotta a bla-bla, a semmitmondó, üres ál-művészet, ami felett kurátorok és művészettörténészek hada polemizál az érdeklődők számára érthetetlen, sajátos nyelvezettel, művészetnek titulálva a dekorációt, piedesztálra emelve „barkács művek” tömegét.

Gaál nem egy mentalista, fest, portrékat, rút és szörnyen kedves portrékat. Fejből, de nem fejetlenül. Festeni egy olyan arcot, amely a valóságban nem létezik. Kitalálni, megélni, megálmodni, vesződni a nem létezővel, hogy megszülessen. Egy arc, majd a többi. És nincs modell. Vagy csak nem beazonosítható?  Sötét angyalokat látnánk? Magát a gonoszt, ahogy elhagyta a jóság? Egyik sem áll orvosi kezelés alatt. Egyik sem található rács mögött. Sok arc van. Egy nem elég. Sorozat kell, így állnak össze emberi arccá. A nem létező arc néz vissza ránk a festményről. Mimikája van és anatómiája. Egymásnak feszülnek, virulnak és pusztulnak. Torz arc, zombi-arc, vákuum-arc, szétmálló arc, felpüffedt szemek, málló és lidérces arc és eltört áll, behorpadt és fényes homlok. Halott arc, de él. Nem túlvilági, lehetne az is. Katakombákban járunk, és megmozdul az egyik szarkofágban a halott. Fölül. Mikortól lesz egy emberi arc olyan, mint Gaál képén?  Egy patológus tudja. Ez a dolga, ha az erdőben találnak egy holttestet. Mióta van ott. Gaál arcai nem rég születtek, lógnak a falon, félszemmel, két szemmel ránk tekintenek. Ha egy ilyen arccal találkoznánk egy gyéren megvilágított helyen, beleborzonganánk. Még álmodni is nehéz róla, elmesélni, az maga a rettenet. Horror? Nem tagadhatjuk. Vágyunk a horrorisztikus filmre, a Fűrészre. Bacon olyan témákhoz nyúlt, amelyekről társadalmunk nem szeret tudomást venni. Festményei révén az emberi természet árnyoldalainak (f)elismerésére nyílik lehetőség. …amivel szembenézünk, az veszít erejéből. Nem csupán szembesít természetünk sötét oldalával, hanem egyúttal lehetőséget nyújt a katarzisra és megkönnyebbülésre.[1]

Profán arcok, több közük van Koppányhoz, mint Istvánhoz, a szenthez. Mítosz és valóság, enyészet és hamvas arc, kegyetlenség és méreg, Harpagon arca, sőt III. Richard arca. Az arc mint fenomén. A lélek tükre, és itt minden tükör eltörött, már nem mondhatjuk, hogy tükör által homályosan. Itt vér folyik, vírus terjeng, eltorzítja az arcunkat. …a szociopaták „megkülönböztető” személyiségjegyei valójában nagyon is általános emberi vonások, amelyek azokban is felismerhetők, akik soha egy ujjal nem bántották embertársaikat.[2] Tökéletesen elvegyülni a társadalomban, álcázni valódi kilétünket. Feltehető a kérdés, Gaál arcai között van-e olyan, aki akár sorozatgyilkos is lehetne, de kerti mulatságokon sütöget és bibliakört vezet? A biztonság hamis illúzióját idézi meg Gaál, és a nézőre bízza, hogy mit gondol a látott arcról. Ki a bohóc, ki a lehengerlő fickó? Női arcokat nem látunk. Talán nem kell önmagamra ismernem? Minden ember természetes törekvése, hogy elfogadható képet alakítson ki önmagáról másokban. Szerepet töltünk be és szerepjátékosok vagyunk. Olyan arcot mutatunk, hogy megtévesztjük a velünk élőket is. Az embereket kettéosztaná Gaál, jókra és nem jókra, gonoszokra és nem gonoszokra? Az előítélet ellen szól?

Mit kezdjünk a színek vallási és rituális funkcióival? Gaál is kiemeli a figurákat, az arcokat. Nincs háttér. Bár hasonlóságot látunk sok helyen, ez csak az agy tévedése. Nehéz eldönteni, hogy az arcok egy csoporthoz való tartozást jelentik, vagy épp a csoporton kívüliséget ábrázolják. Szegregáció? A színek létállapotot fejeznek ki Gaál műveiben. A szorongást, a félelmet. Feketét látunk, de itt a halál más színben és formában van jelen. A végzet, az elmúlás, a kitaszítottság érzése tükröződik az arcokon.

Idefigyeljenek! – mondja Kurt Vonnegut – Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét. Az Időomlás című könyvében mindenki kénytelen elismételni életét és halálát. Gaál is ismétel. Mintha nyomon követné az emberré válást, és az ember arcának kialakulását. Konzervál, retusál, rekonstruál. Rávezet bennünket, hogy élünk, és ideje ezt méltányolnunk. Kétségtelen, hogy Gaál is időutazik. Képein nem a Bűn és bűnhődés Dosztojevszkij-i világát látjuk felbukkanni. Nem is Dickens történeteit, bűzlő csatornavilágát, szegényházakban lakók arcát. A szép fogalmunk megszűnik és átalakul. Nem fut és fullad a fenségesbe.

Gaálnál nincs testi hasonlóság, mivel szellemalakok arcait látjuk. Plinius említi, hogy a görögöknél nem volt szokás az ember képmását előállítani, csak azét, aki Olimpiában háromszor győzött. Homérosz, Aisopos, Szókratész és mások szobrait nem vehetjük képmásoknak, amennyiben azok nem a valóság után készültek, hanem pusztán képzeletbeli alkotások, de mint ilyenek mesterien fejezik ki az illetőknek személyéről képződött fogalmat.[3]

Gaál bújócskázik? Elfed, eltakar, még akkor is, amikor a bőrt lehántja az arcokról, amikor feladja az arc/vonalakat, bábszerűvé téve az arcokat, klisévé, szoborszerűvé, és a felhordott festékanyagok kitüremkedése is ezt jelzi már. Nem részvétet kelt a látogatóban, hanem viszolygást, miközben a portréfestészet formavilágában marad. Kinagyít részleteket és kicsinyít is. Torzít. A sötét színek mellett végig ott a fényesebb sötét, világos szín. Színárnyalatok. És a mosoly melege váratlanul ér minket, látogatókat. Csapdákat látunk? Tőrbe vagyunk csalva? A teremtés ereje bénít le minket? Fantasztikus világ, fantasztikus arcokkal. Sci-fi lenne? Egy atomtámadás után vagyunk? Saját arc/vonalunkat kell meghúznunk, ami nem is olyan egyszerű.

Kölüs Lajos: Céltáblák avagy a Holtak erdejében

Látjuk Gaál szemünket és lelkünket borzoló belső világát, ahogy keretbe foglalja, amit érez és gondol egy arcról. Átfestve, arcélek nélkül, tektonikusak az arc-részletek, összetartanak, Frankenstein műve is lehetne, az összevarrás nem látszik. Foltos, dudoros, egymástól eltávolodó arc-részek. Egy absztrakció eredményét látjuk, egy belső víziót, amely ezer szállal kötődik a múlthoz, az emlékekhez, az egymásba csúszó arcokhoz, festményekhez. Gaál tudatosan torzít, közelről és távolról is. Romantikus lenne? Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt. – mondja Novalis.[4] Egy arc, amely nem ébreszt bennünk testi vonzódást, inkább taszít, ellök magától. Nem szeretnénk, ha fiúnk vagy lányunk ilyen arccal születne, élne.

Az arcok nem viselnek jól felismerhető kórt, betegséget (Down-kór, farkasszáj). Az arcok azonosítása, egzisztenciájának megfogalmazása így is nehéz, olykor lehetetlen. Nem fog el bennünket a de ja vu érzés, ezt már láttuk valahol. Az itt és most hatása lesz úrrá rajtunk. Ki vagyunk szolgáltatva a látványnak. A biomorf arcoknak.

Az arcok szétfeszülnek. A bomlás virágai. Nincs keresztre feszítés, nincs test feldarabolása, nincs karóba húzás sem, sőt máglyán való megégetés sem. Arcok vannak. Az egyik ugat a szájával, a másiknak nincs szája, de szeme ég, a harmadik felénk se fordul, máshova néz, ügyet sem vet ránk, nézőre. Egyszemű óriássá válik. Van, aki mosolyogni próbál, reménykedik valamiben. Mindegyik arc Jézusé lenne? A szenvedés arcait látjuk? Fény sehol, csak valamivel halványabb sötét, netán izgalmas zöld vagy kék, olykor piros. A görög dráma elevenedne meg a portrék láttán, maga a sors, amely elkerülhetetlen, másként mondva: a végzet. Gödörben ül a szem.

Földszagúak az arcok. A föld konzervál. Talán földből is, homokból is vannak. Nincs arcél, csak arc karakter. Gyilkos tekintet és bántóan fájdalmas, magányos arc. Az arccsontok elmozdultak, torz-szülöttek arcai. Titokzatos világ lakóinak arca. Nem tudjuk, hogy ezek az arcok a múlt, vagy a jövő arcai. Az nem elég, hogy rajtuk az állati vonások, az agresszió is ott van. Az ember állat is, jeligével. Túl egyszerű magyarázat lenne. Itt a rútról, mint szépről van szó. Hogy elfogadjuk. Nem megyünk a képnek, nem törjük össze, mint összetörték Michelangelo Pietáját. Magunkra ismernénk? Ki vállalná, hogy igen, én vagyok a képen, vagy én is lehetnék az, az én arcom? Pablo Picasso kérdése logikus:„Ki látja az emberi arcot pontosan: a fényképész, a tükör vagy a festő?”

A hobbitok világában élünk, a Szahara sivatagban egy labirintusban, a sötétben, az alvilágban? Természetes alapú festéket használ a művész. Ilyennek keveri őket. Barna és sárga, színárnyalatokban. A földszín elrejt, segít a túlélésben. Nem véletlen, hogy az állatok bőre földszínt vesz fel. Emberi arc sárból. Most szárad rajtuk a festék. Festett arcok.

Nézem a festményeket, az arcok gyanút ébresztenek bennem. A tisztálkodás gyanúját. Mosakszanak ezeknek az arcoknak a tulajdonosai? A kereszténység a test ápolásának kultuszát elsöpörte. …A kereszténység befolyása alatt élő társadalmakban a testkultúra bűnös, megvetésre méltó cselekedet volt.[5] Nem hinném, hogy éjszakára alkalmazott szépítőmaszkokat látnánk. Paróka nincs, így tetvek sem telepedhetnek meg. Ez nem a rokokó világa, ahol parfümmel fedték el a test szagát. Rám néz egy arc, / Rút arc, kaján, sötét, gonosz. / Mint nyirkos ujjak illetése: / Borzongat és taszít.[6] Az isteni teremtő hozta létre a rútat. Lucifer a rút képviselője is. Gaál a szolgaságot (Rosenkranz), a szabadság hiányt fogalmazná meg a képeivel? Nietzschénél a hanyatlást, az erőtlenséget jelenti a rút. Beír az arcokba (Ravasz fej I.), zabolázza, áthúzza, törli, pólyázza őket.

Gaál maszktalan portréi mégis maszkot viselnek. A hús maszkját. …ahogy Kosztolányi mondja – valóban csak az arcunkba rejtett halált fedjük el rémült hősként a karneváli maskarádé bohóc-víg vonásaival?[7] Gaál sem fut el a halál elől. Torz arcai maguk is a halálba merült arcok. Hová lett, jaj, testemnek régi bája, / két kis fülem rubinvörös csodája, / tejszín bőrömnek csiklandó szaga; / hová lett kék szemem pimasz varázsa, / és ajkaimnak duzzadó parázsa, / s halántékomnak kékeres tava; / hol van hajam, melyet nádszínre festett / a természet s a lágy szemöldökök, melyek, mint szőke accent circumflexek / ragyogtak itt a büszke arc fölött?[8]

Van egy különös kőerdő Dél-Amerikában. A kőfákon emberi arcok jelennek meg. A holtak erdejének nevezik az erdőt. Látni… arc nélküli „szűz” megkövesedett fatörzseket is. Ezek tehát arra várnak, hogy meghalljon az, akinek a vonásait viselni fogják. De ki, hol és milyen szempontok alapján dönti el, hogy ki kerülhet a fákra, és a többi sok százezer, vagy millió halottat a természet miért nem örökíti meg? Mások viszont azt állítják, hogy mindenkinek meg van a maga fája, csak hogy ezek a kőerdők el vannak szórva a földön.[9] Mese az egész? Gaál festményei is a képzelet szülöttei, fájdalmuk emberi vonás és emberi tett. Fordítva fogalmazok. Gaál képeinek is megvan a valós emberi arcuk? Amit a képzelet kitalált, az létezik a valóságban is? Gaálnak van szeme. Csak férfi portrékat festett. Fojtogató mosollyal. A változó szépség és a rút örök igézetében.