Fürjesi Csaba Virtuális lét című kiállításáról

Deák Csillag: A festő szeme

A szegedi főutcán hatalmas molinón olvasom Fürjesi Csaba: Virtuális lét című kiállítása a REÖK-ben. Oda igyekszem. Az első emeleten Miró grafikái, plakátjainak színkavalkádja vonzza tekintetemet, csalogatnak, és bármennyire is nehéz ellenállni, megyek még egy emeletet. Monokróm, misztikus világba csöppenek, felismerem Fürjesi Csaba mindenen áthullámzó, lüktető motívumait, melyek hol előtérben, hol vibráló hátteret képezve, vagy csak jelzésszerűen utalnak egyanyagiságunkra. A szürkéskéken pulzáló motívumok mellett ezen a kiállításon melegbarna, okker, vagy akár napsütötte színek is megcsillannak. Ezekkel a színekkel játszva, kompakt csoportokba szedve, új motívumként szőnek át több képet a művész legutóbbi alkotásain. A képeken „A helyszín nem fontos – játszódhat bárhol. Történhet bárkivel, bármikor. Ami az időt illeti, az az örök jelen.”[1] Az egyik képnél hosszabban álldogálok. Szavak és mondatok jutnak eszembe. Miután körbejártam a termeket, újra visszatérek a képhez. Nem lehet kiszállni, bár nincs kötelező Penzum, 2009-2012, a szemlélődéshez idő kell.

A Greenwich, 2011 képnél beugrik a délkör, vagy meridián, a zéró délkör, a nullától indulunk, és mindig ugyanazok a szemek peregnek le, míg minden pillanat más. Homokszem került a gépezetbe? Nem tudom, milyen a Visszatérés fossziliába, 2009-2012, de a kérdés bennem is felmerül, Az idő foglyai lennénk egy zárt rendszerben? A homokóra és árnyéka fény által mozdul, válaszként a sötétségre, szúr mindkettő és beléd vág nyoma. Az időt fénnyel mérjük, saját árnya nincsen. Ha nem fordítjuk meg, kívül kerülünk az időn, már nem pereg semmi, csak gondolataink, térben és nem időben vagyunk. Nincs az a Hatalom, 2009-2012, amely az ember belső szabadságát megszüntethetné. A Piknik, 2011-2012 is erről szól, a szabadságról, az auráról, amely körülveszi testünket, testi jelenlétünk mellett ott van a virtuális, spirituális jelenlét is. A megtapasztalt lét és a tapasztalaton túli világ egyaránt része az életünknek.

Alakjai most is arctalanok, vagy hátat fordítanak nekünk (Visszatérés, 2011, Taktika, 2012, Szilencium, 2012, Másik régió sorozat) nincs arckifejezés, csak testtartás, hol görnyedten, hol széttárt karral lebegve, legyőzve a gravitációt állva vagy feküdve, felemelt fejjel. A kimerevített pillanat varázsa, mely mégis időtlennek tűnik, és meghatározhatatlan hol vagyunk, és milyen időt írunk (Páholy, 2012, A lét határán, 2011, Iglo, 2012, Kijárat az öbölre, 2012, Bizottság, 2011). Már nem keressük az arcokat, olvasni tudunk a mozdulatokból és a mozdulatlanságból, árnyékból, amikor egyik képből (igen a képből, kis résen át) ránk néz a festő szeme, csak két szem (Fejek N-3., 2011), a pulzáló hullámportréból naturalisztikusan megfestett szúrós pillantás, figyelmeztet, lássunk, az ő szemével is, lássuk, amit láttatni akar. Találjuk meg mi is azt a rést, amin keresztül a valós, vagy valósnak vélt világot is felfedezhetjük, és nem csak a virtuális világot kukkoljuk, ami átszövi hétköznapjainkat, elidegenít a természettől, mert így folytatjuk, idővel csak önmagunk árnyékává, képernyőn megsokszorozódott klónokká (Klónok, 2012) válunk.

A közel félszáz kép a Titok időzítése, 2011 is. A diskurzusé, ami annyira hiányzik kapcsolatainkból, a párbeszédé, amely egyszerre szakít ki a mindennapokból, időtlenné téve egymáshoz tartozásunkat, és egyszerre köt is valahová, leginkább a múltunkhoz, a folyamatos jelenléthez. A próbamagány 2012 embert próbáló valóságként hasít tudatunkba. A Klónokban, a Páholyban háttérként új motívum jelenik meg, nem hullámvonal, hanem a bokorra, bukszusra emlékeztető pettyező, gömbösödő, bokrosodó forma. Megtöri a Fürjesi korábbi, már-már hagyománnyá váló kifejezési módját, megóvja attól, hogy sematikussá váljon az annyira jellegzetes motívum. A Függőség, 2012 képen érhető ez tetten a legtisztábban. A Szeánsz, 2012 csigái a lassulás iránti vágyat, a bezártságot, spiráljai a végtelen időt szimbolizálják.

A kiállított képeken mozduló, álló, mozdulni készülő, töprengő (Tépelődés, 2012), pihenő figurák belső életéről vall a Melankólia triptichon, 2011 kép, amely külön traktusban kiállítva is uralja a teret. Nem beletörődés, éppen a változást, vagy változtatás előtti helyzetet látjuk és érzékeljük. Nem az időn kivűl léteznek az árnyalakok, finom, áttetsző fájdalmuk a jelenhez kötik őket. Akár a Derengők, 2011, a Bejárat, 2011, a Genealógia, 2011 is az élet folytathatóságáról szól, azzal, hogy a felmerült kételyek dacára életünk egy nagy egész része, jövünk és megyünk, elmúlunk és újraszületünk, körforgás van, kezdet és vég, vég és kezdet. Még akkor is, ha az információ valahol elakad (Hírnök, 2011), nem érkezik meg oda, ahol várják. Fürjesi humorosan és groteszk módon fejezi ki a küzdelem hiábavalóságát. A Mélyponton, 2012 egy guggoló nő alakjában éri tetten magárahagyottságunkat, védtelenségünket. Plasztikusan, erotikusan. A meztelenség bőre csupaszságunk jelképe lesz, behozva a kínai árnyjáték formáját, a sziluettel az árnyvilágot, a légiességet, az eltűnést, a kifakulást is.

A Földközelben, 2011 szimbolikusan fejezi ki, hogy Fürjesi bár kilép a mindennapok világából, teremtett, szürreális világa mindvégig a földhöz, a valósághoz köti. Legyen akár a Holdon, vagy más idegen bolygón, a Földtől nem szakítható el, sem gondolatban, sem érzésben. Holdjárműve itt és most jön velünk szembe. Arcnélküli alakjai így kapnak emberi arcot, magatartást és emberi szívet, annak minden rezdülésével együtt. (Az ember, 2012)

Fürjesi Csaba Próbamagánya, 2012 csak látszólagos. Embert próbáló. Nem csak alkot, de teremt is. Fürjesinél (a tehetségen kívül) semmit sem lehet biztosra venni. Azt sem, merre megy tovább. Mindegy, csak menjen.[2] Mitoszai a miénk is, a látogatóké, kortárs mítoszok, tér és idő nélkül lenni valahol, mondjuk a REÖK-ben, jövőre meg máshol.

Kölüs Lajos: Hírnök hintalóval

Akár egy életmű kiállításként is tekinthetnék Fürjesi Csaba REÖK-beli tárlatára. Terem követ termet, sorakoznak a művek, és mire harmadszorra járom végig a kiállítást, fáradtan roskadok le támla nélküli bőr ülőkére. A különös az, hogy majd egy-két év (2011-2012) termését szemlélhetjük.[3]

Hogyan látja Fürjesi a világot, és látjuk-e mi azt, amit ő lát, és megfordítva, látja-e ő azt, amit mi látunk? Hogyan ismerünk és ismerhetünk magunkra a képekben, a kompozíciókban, amelyekben vissza-visszatérő formák, motívumok vezetnek minket, hogy felismerjük, a modern művészet nem is olyan modern, az érthetősége nem érthetetlen, és kifejezésmódja, ha bátor is, emberi és súlya van minden gondolatnak. Az álló és töprengő, már-már „derékfájós” szellemfigurák létezők, a mai tehetetlenségünket fejezik ki, változik valami, és mégsem, a változás ellenére a múltból mindig marad valamennyi, ami jelenné válva beköszön otthonunkba, viszonyainkba, gondolatainkba, és kikerülhetetlen, szembe kell nézni vele, akár titokként, akár kódként is kezeljük a múltat.

Fürjesi jelenné varázsolja a múltat (A múlt fényei, 2009-2012) és a jövőt is (Földközelben, 2011), egyszerre, ott a pamlag, ágy, hol üres (Prómamagány, 2012), hol a szellemalak foglalja el (Szilencium, 2012), lebeg, nem nyom semmit, sőt elterül az ágy előtt, hiányzik a valódi arc, helyette van a szellemalak. Helyettesíthetők vagyunk, álmunk, reményeink jelennek meg ezekben a szellemalakokban (Kódfejtők, 2012, Kijárat az öbölre, 2012, Iglo, 2012, Szeánsz, 2012, Átjáró, 2012), velük vagyunk azonosak, és még sem, mert az élet mást követel, nem engedi meg, hogy álmodozzunk. Fürjesi helyettünk is megteszi, hogy mer álmodni[4], elgondolni, milyen az, ha lebegünk (Hatalom, 2009-2012, Eszencia, 2012), ha fekvőtámaszt csinálunk (A penzum, 2009-2012), ha vitatkozunk (A titok időzítése, 2011), bizottságosdit játszunk (Bizottság, 2011), alakunk eltűnik a színről (Edzőtábor, 2012), vagy nagyon is ott van, de már a kép feketébe vált, eltünteti az élő alakot, mintha valami burok venné körül, egy sötét burok (Memory, 2012,), olyan világ, amely csupa titok, nem megérthető (Látogatók, 2011, Visszatérés fosszilába, 2009-2012). Fürjesi a megértés csapdáit tárja elénk, ezeket keresi, hogy mikor vagyunk azonosak önmagunkkal, lehetünk-e ma azonosak vágyainkkal, elképzeléseinkkel, miközben a múltunk kísért, nem térhetünk ki előle (Mélyponton, 2012).

A kapcsolatok (A lét határán, 2012) nagymestere Fürjesi, néhány színes cipő, és látjuk a karaktert és a jellemét. A kommunikáció híve (A tanító, 2011), alakjai egymáshoz közelítenek, közösségi tereket képeznek (Greenwich, 2011, Bejárat, 2011), ott vannak, még akkor is, ha csak a hálát igénylő összetett kézfej jelzi (Hála, 2012), az úr figyel minket, és ez az úr számunkra ismeretlen, meg nem is. Hálatelt szívvel rójuk a köröket, és nem találjuk önmagunkat, függünk másoktól, valakitől (Túlsó part, 2011). Fürjesi a szabadságot keresi, kutatja, miként és mitől lehet szabad az ember, és mitől nem lehet az (Genealógia, 2011). Ez a szabadsághiány jelenik meg számos képén, egyszerre szakrális és profán (Másik régió, 2011, sorozat). Benne az alkotás gyötrelme, hogy értik-e műveit, ha az üres ágyat látjuk, látjuk-e a művészt is, alkotás közben, kínok között, a technika még nem minden, ragyogó a kép, de mitől lesz tartalommal teli, mitől nem lehet a képről levenni tekintetünket. Tekintetfogó képek sorakoznak, könnyedek és súlyosak.

A hírnök hintalón lovagol (Hírnök, 2011), szája sárga, hírt közöl, de ki érti, ha nincs a közelében senki, és nem viszi oda a hírt, ahová el kellene jutnia a hírrel. Itt a groteszk helyzet, mai világunk rákfenéje, a modern eszközök ellenére is információhiányban szenvedünk, mert emberi kapcsolataink silányultak, sorvadtak el. Ironikus a kép, a kapcsolat lehetetlenségét mutatja, itt senki sem hal meg, hogy idejében megvigye a hírt, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. És hol van Fürjesi Csabánál a haza? Milyen földbe nő valakinek a lába (Függőség, 2012), repedezett, akár virág is lehetne, ott egy új motívum, pöttyös lomb, kiterjedés, zsongás, légysereg, darázsgóc, és sok minden más, a háttér változik, a lebegő formákat felváltja egy új, aminek mibenlétén el kell töprengenünk.

És ott a groteszk a Mélypontban is, egy ülő, meztelen alakban, egy női alsó testben, görbe hátban, a súlypont lent van, és hol van még lejjebb? Energia van, belső feszültség, de nincs mozgás, statikus a világ, a horizont is. Fürjesi rátapint korunk kérdésére, mi változik és kell-e változni bárminek is? A döntés szabadságát nem veszi át tőlünk, igaz, vállunkra sem rakja, hiszen ő már kérdezett, kérdésére válaszolt is a maga módján, ott vannak a képek (Az ember, 2012). Látnunk és értelmezni kell őket, befogadni és érezni, hogy szabadok csak akkor leszünk, ha bátran merünk kérdezni, akkor is, ha tudjuk, a válasz nem fog bennünket kielégíteni.

A közösségi diskurzusoktól, a fekvőtámaszban bizonyságot lelő lélekig, a fossziliáig futó szabadságmámorban, a genealógiában létrejövő kontinuitásban, istenhitben ott vannak azok a kérdések, amelyekkel szembe kell néznünk, ha nem is értjük mindjárt a választ, sőt magát a kérdést sem, mert abban is kételkedünk, hogy a kérdés jó-e, a rossz kérdés is lehet ösztönző, mert nem mindig az eminens kérdés és válasz tesz minket boldoggá, hanem a tévedés lehetőségének tudata, hogy magunk sem vagyunk tévedhetetlenek. Osszuk be a látottakat, van mit beosztani, rosszabb és jobb időkre is. Fürjesi a feledés ellen is felemeli szavát, emlékezésre kényszerít, és ez jó, nem felejtünk, bár felejteni szeretnénk. Leltára nem lomtár, ékszerei nem csillognak[5], mert nem a presztízst hivatottak szolgálni, kifejezni, hanem az embert, aki arc nélkül töpreng, és így dereng fel igazi arca.

[nggallery id=142]

Fürjesi Csaba – Virutális lét c. kiállítása
2013. március 23 -2013. május 5.
REÖK (Regionális Összművészeti Központ), Szeged
6720 Szeged, Tisza Lajos krt. 56.