Tiszatájonline | 2014. június 3.

Folyamatok

BESZÉLGETÉS MARTON ÁKOS KÉPZŐMŰVÉSSZEL
Május 22-én Marton Ákos Soron kívül című tárlatát Kovács Gyula András nyitott meg a Somogyi-könyvtárban. A korábban bemutatott fiatal képzőművészekhez hasonlóan, Marton Ákos is sokoldalú tehetség, amelyet a különböző művészeti ágakban létrehozott alkotásai bizonyítanak, köztük installációi, performance és Street Art munkái is. Saját bevallása szerint mégis a festészet áll hozzá a legközelebb […]

BESZÉLGETÉS MARTON ÁKOS KÉPZŐMŰVÉSSZEL

Harmadik állomásához érkezett az Szegedi Tudományegyetem Tehetségpont és a Somogyi-könyvtár együttműködésének köszön­he­tően a fiatal képzőművészeket felvonultató kiállítás-sorozat. Május 22-én Marton Ákos Soron kívül című tárlatát Kovács Gyula András nyitott meg. A korábban bemutatott fiatal képző­művé­szek­hez hasonlóan, Marton Ákos is sokoldalú tehetség, amelyet a külön­böző művészeti ágakban létrehozott alkotásai bizonyítanak, köztük installációi, performance és Street Art munkái is. Saját bevallása szerint mégis a festészet áll hozzá a legközelebb.

– Munkáid a street art, az underground képregényvilág és grafika mentén beleágyazódik egy erőteljes, franciás, belgás vizuális áradatba. Egy időt Quimperben töltöttél, mennyiben hatott, hat rád a független franciás vonal?

– Úgy érzem legnagyobb hatással az utcai vonal volt rám kezdetekben. Amióta művészeti intézmény hallgatója vagyok, közelebb került hozzám a színek világa, így a festészet is. Eleinte sokkal jobban magaménak éreztem a grafikus technikát, mint a festészetet. Jelenleg is keverem a technikákat, de a festészeti elemek nagyobb hangsúlyt kapnak a képeimen. A Quimperben töltött idő sokban segített közelebb kerülni magamhoz, mivel kevesebb dolog terelte el a figyelmem. Itthon rengeteg minden mással is foglalkoznom kell, így ennek arányában a festésre kevesebb idő jut sajnos. Nagyon fontos (és nem csak művészeti szempontból) a széles látókör, és ehhez időnként el kell hagyni azt a kényelmes szférát, amibe beleszoktunk. Itt ugye Szegedre vagy épp Magyarországra gondolok.

– Festményeid, míg különféle hétköznapi problémákra reflektálnak, ugyanakkor e problémák vizuális interpretációi is egyben, ez az a dimenzió, amit egy vékony, de annál erőteljesebb réteg választ el az illusztrációtól. Mennyiben egyezel ezzel és ha igen, hogyan és miben határoznád meg ezen a határvonalon való saját átbillenésed?

– Természetesen hétköznapiak a képeim, mint én magam is, és a problémák, amelyekkel minden nap találkozom. Legyen itt szó a kínaiban kapható felragasztható matyó hímzésről, a mcdonaldsban egy sült krumpli mellett ülő tizenéves társaságról, a szendvicsembernek öltöztetett jólfizetett diákokról, az ájfonnal csöveseket fényképező mű felső tízezerről vagy akár a hungarian energy drinkről, amit nekünk, magyaroknak árulnak. Minden képem illusztrál, figurális és konkrét. Olyannyira, hogy ha valaki, miután rájuk néz és leírná egy papírra azt, hogy mit ábrázol a kép, szinte teljesen megegyezne az általam sugallni kívánt üzenettel. Ez a vonal egyszerű, de van másik oldalam is, ami már bonyolultabb. Most a két vonalat ötvözöm, és ha elkészülnek ezek a munkáim, akkor majd szükségem lesz összetettebb magyarázatra is.

– Képeid befogadásának során sok esetben megtörténik, hogy egy kettős válaszút elé kerülünk, ésszel vagy érzelemmel közelítsünk-e hozzájuk. Arra az európai gondolkodásban manifesztálódó évszázados felosztásra utalok, ahol is az ész a nyelvi reprezentáció oldalán áll, míg ezzel szemben a képi dimenzió az érzékek és az érzelmek hálójában landol. Valahol azt olvastam tőled: „A képeim jelenkori problémákra reflektálnak, melyekkel nap mint nap szembenézünk, és korunknak köszönhetően ezen lista fokozatosan bővül.” Korunk egyik problémájának tekinthető ez a fentebb említett felosztás is. Milyen viszonyban állsz te ezzel?

– Azt, hogy ki hogyan közelít a képeim felé, az mindig nagyon személyes tud lenni, mindenkire rábízom, mit olvas ki belőlük. Viszont egyáltalán nem érdekel az, hogy valakinek tetszik egy képem, vagy sem. Nem valakinek/kiknek festem a képeimet, mert nem eladni akarom őket (az egyik képem címe, pont emiatt az, hogy: „nem eladó”), hanem magamnak. Ha festenék egy képet, amit ki nem állhatok, de valaki azt mondaná, hogy szerinte az a legjobb képem, vajon örülnék-e neki? Nem. Mostanra sikerült az emberek életéből szinte teljesen kitörölni a művészet iránti érdeklődést, amit persze általános viszonylatban értek. Szegeden is, kiállításokon 70%-ban ugyanazok az emberek jelennek meg, alig látni néha új embereket. Nem jut el hozzájuk a művészeti tartalom, mert nem érdekli őket. Fontosabb, hogy a teszkóban a banán 300forintperkiló. Pont a napokban láttam egy srácot a nyugatiban, egy ikszfaktoros sorszám volt rajta. Gondolom válogatáson lehetett (ami azért beláthatjuk, nem kis dolog) és büszkén a mellkasa közepén viselve a matricát sétált a vonathoz. Erről most március 15-e jut eszembe.

– Képeid kapcsán arról is beszélsz, hogy egyrészről kísérleti jellegűek, másrészről erőteljes üzenetet hordoznak. Hogyan egyeztethető össze és miben áll e két dolognak az egymásba csúsztatása?

– A kísérleti jelleg a technikát illeti, míg az üzenet az magát a képet. Mindenben, és nem csak a festészetben, vonz az új, a bizonytalan, a 2-3 dologból véletlenül születő 4. fázis. Több művészeti technika alakult a véletlennek/kísérletezésnek köszönhetően, és én is ezeket a véletleneket keresem. Volt Quimperben, hogy lefestettem egy képet zománcfestékkel, és kiraktam az esőre, hogy ázzon. Az esővíz furcsa mélyedéseket okozva a festékben száradt meg. Ilyen folyamatokra gondolok, amikor a kísérlet szót használom.

Sirbik Attila

 [nggallery id=366]