Tiszatájonline | 2018. július 22.

„Fátyolsáv fények, csurranó színek”

VÁLOGATÁS AZ ANTAL–LUSZTIG-GYŰJTEMÉNYBŐL
A XX. század magyar képzőművészetének olyan alkotói munkáit láthatjuk, akik hagyományőrzők és hagyománytagadók is egyben. Új világot, új egészet és új perspektívát konstruálnak, mintha nem is a látás lenne a festészet alapja, hanem a belső világ, maga az érzés és gondolat. Felfedezők, a valóság, a látás és a képi valóság, vonal és tér, formák és szerkezet új összefüggéseit keresik. Nem esik szó ugyan Freudról, de az álom, a csend, a várakozás, a hit valamiben egyfajta űrt tölt ki, köti őket a múlthoz, életükhöz, a gyökerekhez, a hagyományokhoz… – ABAFÁY-DEÁK CSILLAG ÉS KÖLÜS LAJOS ÍRÁSAI

BARCSAY, VAJDA, ÁMOS, KORNISS, ANNA ÉS BÁLINT MŰVEI AZ ANTAL–LUSZTIG-GYŰJTEMÉNYBEN

2018. március 11 – augusztus 26.
MODEM
Debrecen Baltazár Dezső tér 1.

 

Abafáy-Deák Csillag: Elhajlások és kapcsolódások

A debreceni MODEM korábbi két kiállításán gémkapcsozást láttunk. Ezek a kiállítások is az Antal–Lusztig-gyűjtemény darabjaira épültek, azonban Nagy T. Katalin kurátor ott műpárokat mutatott be, a gyűjtemény egyes darabjaira reflektáló, kortárs alkotásokkal egészítette ki a tárlatokat. Így egyfajta időutazás jött létre, korok, korszakok s azok művészei kerültek egymás mellé. A nézőnek lehetősége nyílott a jellegzetességek összevetésére, ugyanakkor megtapasztalhatta a nem változó faktorokat is.

Ezen a kiállításon nincs gémkapcsozás. A nagyszabású kiállításon csaknem 300 mű látható az Antal–Lusztig-gyűjtemény közel 5000 darabjából. A tárlat a 20. századi magyar képzőművészetet reprezentálja, Barcsay Jenő (1900–1988), Bálint Endre (1914–1986), Vajda Lajos (1908–1941), Ámos Imre (1907–1944), Korniss Dezső (1908–1984) és Anna Margit (1913–1991) munkáit. És mégis fontos a kapcsolódás. Az előző kiállításokra is reflektálva feltehetjük a kérdést, mi a közös ezekben a művészekben, mi kapcsolja őket össze, és miben különböznek.

Barcsay mint szentendrei összekötőkapocs, egyben a volt Európai Iskola tagjaként van jelen.Vajdáétól eltérő szemléletmódot képvisel, eltérő a művészethez való viszonya is. Szentendrén talált otthonra, a város motívumaiból építkezve hozta létre sajátos festői világát. Dombos táj, 1934 műve erőteljes és határozott széngesztusok a szentendrei tájról. Csupasz struktúra, fordított perspektívával. Ami közel van, nem fontos, a távoli kerül közelebb. Az Ülő nőalak, 1952 kontrasztos, gazdag árnyalatú rajz. A Házcsoport holdvilágnál, 1965 festmény Ámos Imrét is idézi, aki szerint a holdvilág vakító és foszforeszkál. A katonai őrbódékra, a csúcsos, háromszögletű építmények sötét tömbjében kéken világít a kivágás, a padláslyuk, mintha innen szállt volna fel a hold. A geometrikus, kontúr nélküli színmezők sötétsége teszi annyira ragyogóvá a holdfényt. Arány, 1977 című tájképe monokróm, tekinthetjük hard edge irányzatúnak is. Az aranymetszés szabálya szerint a fehér vonal a vízválasztó. A Fekete-barna, őszt-tél, 1982 képben is felfedezhetjük Barcsay hitvallását: …a jó képben konstrukció, érzés, szív – minden együtt van.

Vajda képeit nézem, ikonszerű figuráit, a képek-helyzetek időtlenségét. Időn és téren kívül érzem magam. Egy zárt világban, egy szellemi térben, mintha a Kékszakállú herceg várában lennék, ahol minden sejtelmes, titokzatos,  bonyolult. A helyi építészet és tárgyi világ tradicionális, az időből mintegy kiesett elemeit dolgozza fel, miként Korniss Dezső is. Felmutató ikonos önarckép, 1937 képe önportré és az emberi természet átistenesülése. 1938-ban Szentendre, mint város, mint téma eltűnt művészetéből. Fintorgó, vicsorgón kiismerhetetlen maszkokat festett. Ezek az antropomorf jellegű maszkok imaginárius tájak elemeivé alakulnak át: Tanulmányfej, 1934, Önarckép architektúrával, 1936, Pettyegetett szigetmonostori ház, 1935 körül. A Monostori ház 1868-as felirattal, 1935 hátoldalán krisztusfejet találunk. Krisztusfej, 1935 ikonszerű, transzcendes mű. A befelé koncentrikusan haladó körök, a szinte groteszk fintorba forduló arc, az elmosódó, gömbbé torzuló orr paradox módon nem gyengíti, hanem felerősíti a mű drámaiságát, írja Pataki Gábor a kiállítás katalógusában. 1939-re megkérdőjeleződött Vajda számára a világ és benne az ember releváns ábrázolhatósága. Az emberi jelenlét nélküli tájak uralják a műveit. Hegyvonulat holddal, 1939, Sün ezüst négyszöggel, 1939, Bagoly fészekkel, 1940. Az utóbbi kép már organikus világot sejtet, mutat. Szakadatlan és egymásnak ellenfeszülő mozgást láthatunk. Huhogó bagoly? Kuvik? Búcsú a világtól?

Ámos Imre műveiben álomvilágot, látomásokat látok, amely nem válik a valóság részévé, attól elkülönül. Mintha a világ ketté vált volna, valóságra és álomvilágra. Az egyik világ elmosódott, sejtelmes, bizonytalan, részeire bomló, a másik világ (a valóság, a realitás) viszont szilárd marad. Ámos a zsidó mítoszok világából merít, akárcsak Chagall. Csodavárók, 1932 című képén lecsukott szemek, bizonytalan mozdulatok, kéz- és testtartások, mintha tévelygők, bolyongók lennének, akik nem találják helyüket a világban. Ünnep előtt, 1936 színvilága és a tükör, mint víziók helye jelzi – álom születik. Piros kakas, 1937 akvarell párisi emléket idéz fel, a gallok szent állatát. Fekvő pár, 1938. Az otthon meghitt pillanata, ha ez az otthon csak albérlet lehetett. Az igazi otthon, mint vágyott világ. Spanyolsapka (Spanyolsapkás önarckép), 1939 kék és sárga színei fojtogatóak, bizonytalanok, mintha egy jóslatot jelezne, amely még nem árulja-e el, hogy mi következik, ha beteljesül. Önarckép ravatalon, 1943, nincs panaszszó. Ahogy Radnóti, úgy Ámos is sorsával azonosul. Egyikük sem menekült, holott lett volna módjuk rá. Illés, 1944, itt már nincs szekér sem, ló sem, csak szamár. Az őrálló felelősségéről van szó, aki hirdeti és éli az evangéliumot, Krisztust.

Korniss Dezső Önarckép lámpással és hegedűvel, 1937 kék világa a mediterrán környezetet idézi meg. A kép belső és külső világa harmóniát sugall. Mérleges, 1950, túlméretezett női figurát látunk, kezében szinte láthatatlanul tartja a mérleget, tetszőleges ítéletet várhatunk tőle. Groteszk jelenet. Itt nincs már ítélet, amelyet elfogad az ember, az ítélet eltorzul, személyhez kötötté válik. Csak egy nézőpont létezik, a figuráé. Ironikus tükörkép az akkori művészeti irányításról. A Vörös szoknya, 1953 kollázs, a jelképek összefüggésrendszere az összefüggéstelenséget sugallja. Egzisztenciális félelem, szorongás jelenik meg a műben. Első kalligráfiája 1956-ban született. Kalligráfia (Zöld mocsár)1959, alkotásában a lüktető erőt, a vonalak lüktető hálózatát látjuk. Ritmusok váltják egymást, mint a zenében. Fehér vonalak és zöldek követik egymást. Függenek egymástól, mintha egy függönyön, fátylon keresztül látnánk a világot. Mintha ennek a világnak részesei lennénk. De csak mintha. Rejtekezés és kiviláglás. A mélyben küzdelem zajlik. Madár, 1963 kontúrjai szétesők, tömbösen részekre bontott. Stilizált forma, mintha külön darabokból állította volna össze. Kirakós játék. Zászló (1–3), 1972 színváltozást látunk. A zászló, mint kereszt. Formai redukciók, geometrikus absztrakt.

Anna Margit a két világháború között papírlapra festett, vászonra nem tellett neki. Volt gombfestő, festett lámpaernyőt, kendőt. Udvar, 1934 titokzatossága, egyszerű motívumai egy naiv festőt rejtenek. A macska és a női figura között nincs különbség, sem részleteiben, sem egészében. Egyek, összetartoznak, a többi tárggyal is. Dekorativitás uralja a képet. Eszembe jut Niko Piroszmani (1862–1918) grúz naiv festő, akinek művészeti stílusa közel áll a népi művészethez, és a középkori freskók világához. Anna Margit Önarckép, 1935 – úgy fest, ahogy szeret, ahogy gyászol, ahogy szül,és ahogy temet… (Körner Éva). Merengő nő portréja, dacos szájjal, éles, hegyes orral. Szeme a távolba néz, homlokát eltakarja a haja, ezzel is a nőiességét hangsúlyozza. Akt, 1940 műve rubensi örömöket rejtenek. Csellós, 1941 női portréja a szétterpesztő lábakkal ülő nő határozottságát, magabiztosságát mutatja meg, fejtartása ismét merengő, elgondolkozó, még nem érintette meg a húrokat. Az üresség szólal meg, hangtalanul. Talán egy előadás (gyakorlat) előtt vagy után, eldönthetetlen. Ez a testtartás utalhat, a kényszerre, de arra is, hogy a játék sohasem csak játék. Munka is, gyakorlás is. Anna Margit fojtott tragikumú, gyermekien naiv festői alkotásai ugyanannak a világnak egy másik arcát mutatják.

Bálint Endre műveiben manók, lidércek, koboldok jelennek meg, egyfajta mesevilágot épít fel. (Holdfejű, 1949; Kék bálvány, 1949). Gyertyafénynél I–V., 1939–1941. Ez nem a Gyertyafénykeringő. Linóleummetszet a zsidó áldozatokra emlékezve. Aranyborjú, 1947, mozaik, rideg és hideg színek és formák, a háttér sötét, zöld szem és zöld hát. A szarv  szúr és  önmagába hajlik. Sebzett állat, védtelen? A homlok, az egyik orrlik vörösszíne a harcra utal, a téglafal sem legyőzhetetlen akadály. Az aranyborjú készítése az Isten ujjával írt kőtáblák összetörésével volt egyenértékű, Mózes törte össze őket. Az Elveszett hajlék, 1968 a függőség szomorúságát jelenti számomra. A végzetet. Nyaktiló (guillotine), bármikor lezuhanhat. Elveszett paradicsom (Sarkadi Imre). Ez a testetlenség újabb alkotásában is megjelenik: Testetlenül-szelíden, 1970, amely monotípia és karton, ahogy a fel- és az alvilág megjelenik. Nyüzsgés és forgalom alant, vitorla száll fentebb, álomtöredékek. Kint és bent, 1976, nem tudni, mi van fent és mi van lent. Mi van kint és mi van bent, sőt ki van kint és ki van bent? Emlék és valóság, kerítés és szabadság. Van innen menekvés? Ide kell betérni, megtérni? A belső és a kinti csend rímét keresem, és nem látom, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik.

Miért éppen ők? Mert irányváltók és irányadók, mert európaiak és magyarok egyszerre. A mindenkori hivatalos kurzus és kánon kirekeszti, elhallgatja őket. Elhallgatja modernitásukat, szellemiségük nyitottságát, létük egzisztenciális fenyegetettségét. Tárgyszeretetüket nem adják fel, amely a külső tárgyra irányul, és nem önmagukra. Látjuk a kis rajzokat, lélek-rajzok, lélekerősítők. Kifejezések, az önfenntartást biztosítják az embertelen körülmények között is. Befogadók, sohasem kirekesztők. Ki az ember, ki a művész, mikor nem az, mikor válik kiszolgáltatottá? Olykor önmaguktól elidegenedve keresték a változást, saját művészeti létük igazolását. Az egyetemesség jegyében alkotnak, ez egyik közös vonásuk, az ember és művész mibenlétét keresik, titkok nyomába szegődnek, miként is lehet általuk a művészeti igazságot kifejezni.

Több éves projekt keretében a debreceni önkormányzat támogatásával, a Déri Múzeum gondozásában gyűjteményi kötetekbe rendezve jelennek meg az Antal–Lusztig-kollekció legszebb darabjai. Az anyagot feldolgozó első kötet hat művész közel félezer művének reprodukcióját tartalmazza, szövegek, elemzések kíséretében. Egyes kiemelt művek nagy méretben a kiadvány album részét alkotják, a kisképes katalógusoldalak pedig az adott művésznek a gyűjteményben megtalálható, összes alkotását tartalmazzák. Ez alól csupán az Ámos Imre-fejezet kivétel, mert a festőtől több mint 700 munkát őriz a kollekció, a gyűjteményi kötetbe viszont alig több mint 100 mű került. A 600 oldalas album. Nagy T. Katalin, a kiállítás kurátora szerkesztésében és bevezető tanulmányával, nemcsak látványos, képekkel teli kiadvány, hanem egy olyan szakkönyv is egyben, amely komoly segítséget jelent a jelen és a jövő kutatóinak és kurátorainak.

Ámos Imre: Csodavárók, 1932 Ámos Imre: Vajda mint Robespierre, 1935 Ámos Imre: Vázlatfüzet - Ukrajna, 1942 Ámos Imre: Ukrajnai kéregrajz - Anna Margit, 1942 Anna Margit: Udvar, 1934 Anna Margit: Önarckép,1935 Bálint Endre: Fennakadtunk, 1960 Barcsay Jenő: Ülő nőalak, 1952 Barcsay Jenő: Szentendrei táj II., 1960-as évek első fele Korniss Dezső: Mérleges, 1950 körül Korniss Dezső: Fekete kalligráfia, 1959 körül Vajda Lajos: Sapkás önarckép, 1925 Vajda Lajos: Hegyvonulat Holddal, 1939 Nagy T. Katalin tárlatvezetése

Kölüs Lajos: A harangok nem Rómába mennek

A XX. század magyar képzőművészetének olyan alkotói munkáit láthatjuk, akik hagyományőrzők és hagyománytagadók is egyben. Új világot, új egészet és új perspektívát konstruálnak, mintha nem is a látás lenne a festészet alapja, hanem a belső világ, maga az érzés és gondolat. Felfedezők, a valóság, a látás és a képi valóság, vonal és tér, formák és szerkezet új összefüggéseit keresik. Nem esik szó ugyan Freudról, de az álom, a csend, a várakozás, a hit valamiben egyfajta űrt tölt ki, köti őket a múlthoz, életükhöz, a gyökerekhez, a hagyományokhoz.

Vajda Lajos a centrum, az alfa és az omega, az örökség. Szűknek érzem a teret, ahogy bejárom a tárlatot. Mintha egy lakás belsejében lennék, közel vannak egymáshoz a falak, a falakon képek, festmények, a tárlókban tárgyak sorakoznak. Beosztott és zsúfolt terek követik egymást, és akaratlanul eszembe jut a második világháború utáni Rottenbiller utcai műteremlakás (három szobával), ahol Bálint Endre, Jakovits József, Vajda Júlia dolgozott, illetve ahol őrizték Vajda Lajos hagyatékát is. Mándy Stefánia katakombának nevezte a Rottenbiller utcai lakást, amely később fogalommá vált „A Rottenbiller” néven, amely egyaránt jelentette az elvek vállalását, a művészi alkotás és az önművelés szabadságát.

A harangok nem Rómába mennek, csak elhallgatnak húsvétkor. E némaság a Krisztus kínszenvedésekor elnémult apostolok félelmét és a gyászt jelképezi. Mindegyik alkotónál felfedezhetjük a Bibliára való utalásokat, idézeteket. Kereszténységüket sosem tagadták és tagadják, legyen sorsuk bármilyen kegyetlen és embertelen. Forrásuk és témaválasztásuk a keresztény és zsidó hagyomány, kultúra. Eltaszítottságukat és kirekesztésüket ez utóbbi jelenség is magyarázza. Asszimilációjuk nem jelenti, hogy gyökereiket megtagadnák, hanem újra és újra visszatérnek hozzá, alakítják, folytatják.

Létük természetességére, minden különösségük ellenére, mutat rá a kiállítás, vezeti végig a látogatót ennek felismeréséhez. Műveivel nyíltan vallja meg hitét mindegyik művész, és az a tény, hogy ez a hit vallásos (prófétai) hit-e vagy sem, másodlagos kérdés. Hit az emberben, a világban, a művészetben, hit önmagukban. Nem hisznek a tekintélyelvűségben, annál inkább a szabad mozgásban, a gondolatok, a művészi forma szabadságában. Itt és most értelmezik a világ ellentmondásait, szembesülnek azzal, hogy a keresztényi elvek és gyakorlati érvényesítésük között szakadék van. A művészeti igazságot, az álom (vízió) és a képzelet szabadságát keresik és szolgálják, mert tudják, egyik sem örök, hanem folytonosan változik. Ebben a változásban élnek és küzdenek, saját maguk ellen is. Szembesülnek a múlandóval, a maradandó igézetével, a mítoszokkal. Értékhordozók, szemben az árral, a közízléssel, a megkövesedett hagyománnyal. Meditálnak, az emlékezet mélyére hatolnak, önmagukkal viaskodnak, saját jelenükkel és a múltjukkal. Pszichéjük sérül, roncsolódik, nincs visszaigazolás, vagy nem elégséges, hogy biztosak legyenek abban, hogy jó és helyes úton járnak.

Visszatér a párisi emlék a Megváltás, 1940 című Ámos rajzon. Égbe száll a lélek, a test marad a földben. Itt már megszűnik a lidércek, lázálmok, ábrándképek, sápadt látomások világa, nincs ördögi és mágikus élmény, helyükre a halál végtelen-tágas univerzuma lép.…szól a kakas már/majd megvirrad már/zöld erdőben sík mezőben/sétál egy madár/. A dal a nagykállói szent rabbi, Reb Eizik nótája volt. Saint-Säens Haláltánc-ában a zordon dáridó a kakas kukorékolásával ér véget. A kakas a hűség, a bűnbánatra való felhívás, a hit és az erkölcsi éberség, az igazhitűség szimbóluma. Jézus földi létének egyik meghatározó momentumára utal: a kakas arra emlékeztet, hogy Péter apostol három alkalommal megtagadta Krisztust. Látja Isten, hogy állok a nap előtt. /Látja árnyam kövön és kerítésen. / Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben (Weöres Sándor, Apokrif). A Megváltás rajz levegős, de úgy érzem, a létra alatt álló alaknak mégis elfogy a levegője. Könyöklő figura, 1941 rajzon is minden dől, az angyal is, aki már nem ura az időnek sem. Az angyal is tehetetlen. Az Ukrajnai kéregrajz, 1942 rokona Vörösmarty Merengőhöz című versének. Anna Margit figurájában minta a munkaszolgálatban lévő Ámos is egyet értene Vörösmartyval: Amennyit a szív felfoghat magába,/Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Külön tárlóban látható Ámos egyik vázlatkönyve, tele rajzokkal. A halál előtti pillanatokat látjuk, feltűnik a festő, a feleség, az üvöltve kínlódó keresztre feszített, az angyal, a csonka fa, a fejsze a horogkereszttel, a kard, a tűz. Radnóti eclogái jutnak eszembe. Ámos is a megértő megtisztulással fordul helyzetéhez, a szeme elé kerülő látvánnyal. Átlényegít, lecsupaszít, harag nélkül. A szenvedés fájdalma és tragikuma védtelenné teszi a művészt, aki pajzsként a rajzokat emeli önmaga és a világ közé. Asszociatív, szürreális és expresszív víziók követik egymást, tisztán, pontosan és áttetszően. Az álom valósággá vált. Pokoli valósággá. Jel és szimbólum immár az abszurd lét kifejezője lesz. Az utolsó lapok egyikén egy kutyafejű rémalak a művész félelmeit jeleníti meg (Kopin Katalin).

Anna Margit Katona, 1946 képén a csúnya, mint a rút egyik változata jelenik meg. Nem a szépség ellentéte, inkább a valóság egyik, igaz, hogy groteszk humorú arca.  Bábuk, 1957 mint gesztusok, redukciók jelennek meg. Gyermeki világot tükröznek. A részek összekapcsolását, az egész (világ, univerzum) utáni vágyat. Variál, sorozatot készít. A kaszás, 1963 egyszerre jelképezi a paradicsomi almát evőt, a felemásságot, az ellentéteket, és a kiűzetést, a bűnt. Háromkirályok, 1975 világa mézeskalácsos, vásárfias. A popkultúra a faluból, vidékről. Ebben a képben benne vannak Anna Margit falusi gyökerei. A Cigánymenyasszony, 1985 virágmintái és formái a figura ártatlanságát, tisztaságát hivatottak hangsúlyozni.

Bálint Endre Assemblage-ai, 1972–1974 egy-egy talált vagy konstruált tárgy kimeríthetetlen konkrét jelentésvilágának feltárása, jelzése. Kerítésdeszka, bútordarab, fényképek, szentkép-darabok révén a hagyományt őrzi, teremti újjá. Egy pompeji gázóraleolvasó múmiája, 1973 viccelődik a halállal. Bizalmas kapcsolat jön létre ember és a tárgy között. Csínytevés, groteszk és tragikomikus humor, élet és játék. …minden nagyképűség és világmegváltás nélkül (Bálint Endre). Tíz csapás, 1973–1974 assamblage talált üvegajtós faszekrénybe rendezve, fotó, spárga, fémvasalás. A tíz csapás szimbolizálja az ember megátalkodottságát, amivel elzárta maga elől az alázatos, értelmes valóság-felismerés útját. Az emberi szív végérvényesen megkeményedhet a jóra való késztetések sorozatos visszautasítása következtében. Harsonás angyal, 1976 két vízszintes táblából áll. Mintha a víztükörbe néznénk, és valami megtörik, valami elmozdul, nem ott van, ahol látjuk. Középpontban a hírnök áll. Hit a csodában, a teljességben. Kollázsaiban képzetek társulnak egymáshoz, tudatosan szerkesztve a részleteket, az összeillesztéseket. Álmaink sem véletlenek, ha annak is gondoljuk őket.  …tudatunk mélyén alakulnak és „képekben” nyilvánulnak meg (Bálint Endre).

A formai tökélyt keresik, dölyfösen, engesztelhetetlenül és kíméletlenül. A városi létformát élik, a város szerkezete, geometriája, a táj és városkép kapcsolata válik alkotásaik tárgyává, ötvözve a népművészettel. A kettő együtt. Meg az otthon, ahol a külvilágtól elzárva lehettek. Kornis, Vajda Lajos esetében a magyaros motívumok válnak szimbolikus formává. Az alakok homályosak, a formák összemosódnak Ámosnál, Bálintnál a nonfiguratív elemek kerülnek előtérbe. Az összehajlás, a közösségi mozzanatok elvontsága Barcsaynál a hagyomány újra gondolását, átlényegítését jelenti. Az egymásmellettiség és elkülönülés ellentmondása Vajdánál. A magány kifejeződése, a magány mint művészet tárgya.

A sötét tónusok hatása alól nehéz kivonnia magát a nézőnek. Mintha alig megvilágított városi térben járna, vagy akár a földalatti csatornában. Szivárog a fény. Az angyal sárga. A szentek élnek és mozognak.

Legnagyobb erényük a most kiállított művészeknek és műveknek – a hitelesség, életük kötöttségeitől való eloldódás egyfajta eszményi világ igézetében. A halál sokfajta arca, maszk nélkül. Az emberi gyűlölet csurranó fénye, mézes-mázas vakolata, amikor ránk szakad az este, és magunkba nézünk, fejünk fölött a csillagokkal. Közülük vannak túlélők (Anna Margit, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő), akikre nem mondhatjuk, hogy számukra a többletidő maga volt a Kánaán. Örökös küzdés, nélkülözés, számkivetés inkább. A perspektívához való viszonyukat újítják meg. Legyen az bábu, csorgatott, pettyezett festék és festés, kollázs. Konstruktívak és szürreálisak, mint saját koruk, amelyben éltek, élhettek. Sűrítettek, egyszerűsítettek, mint számos nagy művész korábban, a lényegig hatoltak. Idealizálnak, mert az ikonszerű lény idea is. Attribútum. Kihagyhatatlan alap és fogódzó. A kiállítás rendezése is jelzi, hogy az adott művészek, látatlanul is a közösség ethoszát hozták létre, egymástól függetlenül. A láthatatlan szövetséget. Bibliai értelemben újszövetség ez. Holott egymással összetéveszthetetlenek, miközben jellemzőjük az univerzalizmus és a stílusok sokszínűsége, egymásmellettisége. Magyarok, zsidók és európaiak. Nemzeti kultúránk és képzőművészetünk kihagyhatatlan tagjai. A merítés sem a véletlen műve, miként a válogatás tudatosságát és frissességét sem lehet tagadni.

Hatásuk lehet iszonytató, de számomra most az átélés öröme az, ami fontos, a megélhető múlt, amely a jelenbe botlik, nem botlik, a jelenbe lép, mai életünk részeként. Felvállalt és bevallott múlt van jelen a MODEM-ben. Ha zavarban is vagyok látogatóként, mindez annak köszönhető, hogy a képek látványa olyan, mint a droghatás, lebegővé teszi az ember testét, lelkét. Levitálok.

Ámos Imre: Katonák Szentendrén, 1940 Ámos Imre: Vázlatfüzet - Ukrajna, 1942 Ámos Imre: Vázlatfüzet - Ukrajna, 1942 Anna Margit: Háromkirályok, 1975 Anna Margit: Cigánymenyasszony, 1984 Bálint Endre: Aranyborjú, 1947 Bálint Endre: Tíz csapás, 1974 Barcsay Jenő: Ülő nő, 1957 Korniss Dezső: Bodobácsfej, 1947 Korniss Dezső: Fekete-szürke csíkok sárga alapon, 1954 Korniss Dezső: Zászló, 1972 körül Vajda Lajos: Tanulmányfej, 1934 Vajda Lajos: Láng szem, 1938 Vajda Lajos: Áttetsző testű madár, 1939 Megnyitó - vetítve a katalógus címlapja