Esterházy Art Award – Short List 2021 című kiállítás

Abafáy-Deák Csillag: Akik ajtót nyitottak a csodának

A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon.
… ha ülve maradsz, a csoda kívül reked.
Te nem nyitottál ajtót neki.
(Szepes Mária)

Shortolunk? Igen, de nem a tőzsdén vagyunk, ahol arra spekulálhatnánk, hogy az árak csökkenni fognak. A tárlaton bemutatkozó művészek ázsióját növeli, hogy egy hosszabb listából, az Esterházy Art Award 2021-re beérkezett 282 pályázatból a zsűri 26 művészt jelölt az idei díjra. A fejenként 5000 euróval jutalmazott három díjazottat független nemzetközi zsűri választotta ki: Rózsa Luca Sára, Tranker Kata, Ulbert Ádám. 

A 26 kiválasztott képzőművész a magyarországi kortárs művészeti szcénát képviseli. Az alkotások műfaji határai kitolódtak, elmosódtak, egyaránt találunk a képi világ manipulációjára, a futurológiára, a történetiségre, a komplex tér- és időinstallációkra, természeti témákra, az intermediális kísérletekre, az anyagra, a testiségre, a női tapasztalatra, divatra és dizájnra fókuszáló műveket. Polifónikus tendenciák jelenlétét tapasztalhatjuk, miközben feltesszük magunkban a kérdést: Hol a szépség mostanában? (Szkárosi Endre). Feltehetjük a kérdést úgy is, hogy melyik nézőpontból nézed, vagy a műalkotás szerkezetét strukturáló nézőpont közül melyik a releváns? A néző szemléleti pozícióját melyik nézőpont képes megváltoztatni? 

Az egyik bemutatott mű a kiállítás összes terében, szétszórva jelenik meg. Ez a rendezési mód lehetőséget ad annak szemlélésére, hogy az így létrejövő, az egyes művészi világok határait átlépő kapcsolatok vajon termékeny barátságokat vagy éppen veszélyes konkurens szituációkat teremtenek. A művészi törekvésekben közös vonás az önreflexivitás hangsúlyos jelenléte, miközben az alkotás a tér- és időbeli dialektikájával, összetettségével kizökkenteni akarja a nézőt. Intézményi és esztétikai értékrendek ütköznek egymásnak, a kritikai kanonizációs és befogadási rend radikális felborítását is beleértve. 

A bemutatott művek a művészi kreativitás és szellemi szabadság mintapéldái, de nem minden esetben válnak (váltak) a kulturális élet (a köztudat) szerves részévé, egyfajta kívül állásként jelenik meg a művészi törekvés, alkotói mód, amely igényli a kritikai átértelmezést, a kanonizálást. Izgalmas kérdés, mennyiben tekinthetők a kiállított művek a kortárs képzőművészet kontinuitásának vagy diszkontinuitásának?

Tollas Erik (1981) kiselejtezett anyagokból építi művészi tárgyait és installációit (Candied Mechanics Series, 2021, vegyes technika). Tollas Erik új eszközöket, technikákat keres, amelyek révén a talált tárgyak újrahasznosíthatók. Duchamp nyomában halad, visszalép, de korhű tárgyai által mégis a jelenben marad, a jelenhez kötődik, a jelen értelmezését segíti. 

Ulbert Ádám (1984) egzotikus világba vezeti tekintetünket (Bivalyháton, 2021 vegyes technika). Nem költözött Tahitire, mint Paul Gauguin, de Ulbertet is megihlette a Távol-Kelet művészi világa. Más tér, más kultúra, idegen is, meg nem is. Vonzódunk hozzá, értjük, hogy miért, meg nem is. Nem zárkózunk magunkba, nyitottak vagyunk mások iránt. A szellem szabadsága ez, hogy képes befogadni egy másik szellemet. Érintkezés, taszítás is. De nem a formális megújulás lehetősége foglalkoztatja a művészt, hanem a nem-megértés felfedezése: Történelmi időszakok más hiedelemrendszerei és tudatállapotai érdekelnek, amelyek egy új mentális ökológiát teremthetnek – mondja a művész.

Czene Márta (1982) tablókat készít, jeleneteket (Elengedési gyakorlatok, 2020–2021, vegyes technika). Történetet prezentál, családtörténetet. A gyökerek keresése, megtapasztalása, felfedezése, a néma gesztusok, fényképek értése. Édesapja – Czene Béla – festő, Czene Márta hagyományt teremt azzal, hogy követte édesapját. Az egymás mellé montírozott részletek halmaza egésszé áll össze, egyfajta teljességgé, világgá, amely már nem létezik, vagy mégis? Fehér László a hatvanas-hetvenes évek világát idézi fel fekete-fehér-rózsaszín képeivel, rajzaival. Czene Márta is emlékezik, ez kordivat is, nem lehet kikerülni, annyi minden maradt ott a múltban, a nem-értésben, titokként, homályként, tiltásként. Hozzáférhetünk a múltunkhoz? Mások múltjához? 

Tranker Kata (1989) szemlélete ötvözi az antropológus, az etológus és a jövőkutató szemléletét, amelyben kitüntetett szerepe van az emberi viselkedésnek, gondolkodásnak, kapcsolatoknak, az emberi faj létének, és annak jövőbeni alakulásának (Az Anyatermészet dicsősége, 2021 papírmassza, kő, homok, kender, selyem, fa.). Milyen sors vár ránk? Kihalunk, nem halunk? „Gyakorlatomban a biológiai és kulturális fejlődéselméletek és a túlélésért folytatott küzdelem tanulmányozása nemcsak a jelen megértésében segít, hanem lehetővé teszi a jövőbeni lehetséges fejlődésünk kidolgozását is” – vallja a művész.

Trapp Dominika (1988) (Power must grow, if it doesn’t grow, it rots, 2020 plexi, papír, tinta, bőrszalag, talált bútor). A fő motívum egy hajcsat, sok asszociációt idézve meg. A test mint dekoráció, a fogyasztói társadalom egyik arca, a szépségé, itt a földön, és nem a túlvilágon, nem is földön kívül. Installációja egy budoár, fésülködőasztal, tükre a művész önarcképe, a fiókból kilógó, hosszú, kígyózó papírtekercsen a művész önreflexiója olvasható.

Pintér Gábor (1983) keveri leginkább a képzőművészeti műfajokat, mixel, képregényfigurákat látunk absztrakt kompozícióban, a kubista csendélet szürreális álomképet hordoz, a pop-art visszafelé lép időben, és találkozik a klasszicizmussal (A[z emberi] természet csodálatos, 2019–2021 olaj, vászon). Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb – írta egykor Szophoklész Antigoné című drámájában. Pintér Gábor alkotásaiban érhető tetten leginkább a művészi kifejezés polifóniája, a groteszk és a paradoxon. A posztmodern közhellyé válását prezentálja, dekódol, láthatóvá válik valami, ami már nem új, valamikor az volt, ma beépült tudatunkba, ízlésünkbe, ráismerünk a korábban normasértőnek tartott vizuális jelenségre, mentális kódra.

Kiss Adrian (1990) hibrid tárgyakat készít, ősi kézműves technikákat vesz át, futurisztikus formatervezéssel, természetes anyagokat szintetikussal kombinál (Dunyhák, 2020–2021 textiltárgyak, vasszerkezet). Pintér Gáborral ellentétben a totem világát keresi, építi (installálja), egy olyan világot, amely leginkább őrzi és leginkább kifejezi az ember tudatalatti világát, ember és természet szerves, mitologikus kapcsolatát. Szárítókötélen lógnak a hatalmas dunyhák, egyszerre van melegünk és fázunk, magány lengi be a teret.

Rózsa Luca Sára (1990) figurális festészetet gyakorol, a Londoni Iskola szellemében (Heavy Chains of Sentimentalism [Boa a Paradicsomban, Vízözön], 2021 olaj, vászon). Hús-vér alakjai egyszerre amorf és fluid tulajdonságokat mutatnak. „Képeim megfestésekor törekszem egyfajta ikonikusságra, idő és térbeli dermedtségre, valami olyasmire, ami állandóságot sugall. Figuráimat, akik e látszólag drámai gondolati légkör elszenvedői, törekszem úgy megfesteni, hogy hordozzák magukon ennek az ellentmondásos filozófiai alaphelyzetnek a jeleit: fontos, hogy szépek legyenek, de láthatóan hibásak és esendőek, testtartásukból egyszerre áradjon a méltóság és a sebezhetőség.“

Dóra Ádám (1993) hétköznapi tárgyakat (tornacipő) fest, erőteljes színekkel, és a háttér előtt még a feje tetejére is állítja őket (Chunky Steps, 2021, vegyes technika, vászon). A sneaker („settenkedő“), én is nemrég tanultam meg, hogy van ilyen nevű sportcipő. „Az utóbbi években a célszerűség és a kényelem az elegancia helyére léptek, új esztétikum alakult ki, amely a csúnyát, a selejtet, az aránytalanságot fetisizálja“ – vallja a művész. 

Neogrády-Kiss Tamás (1989) fotográfiái önmegfigyelésen (naplóíráson) alapulnak (Kettős kötés, Solitude, 2018–2021 giclée print, kasírozva, keretezve). Mit lát a szem, mivé alakítja ezeket a jeleket az agy? És milyen reakciókat váltanak ki ezek bennünk? – teszi fel a kérdést a művész.

Kiss Adrienn Mária (1978) absztrakt alkotásaiban klasszikus technikák mellett, mint az akvarell és az olajfestés, digitális számítógépes grafikát is használ, a geometrikus és a gesztusfestészet elemeit egymással ötvözi, a színek spirituális hatását vizsgálja (Káró / Diamonds, 2020–2021 print, vegyes technika vásznon / print, Csillag, 2020–2021 print, olaj papíron). Vizuális gyakorlatát térbeli és hangzásbeli dimenziókkal is kibővíti. Ezt elősegítendő gifekkel, rövid animációs videókkal dolgozik, amelyek mögé saját maga által kreált hangokat kever.

Melkovics Tamás (1987) homo ludens, különböző léptékű, újra és újra átrendezhető, szétszedhető és felépíthető kompozíciókat készít. Sorozatokat látunk, szinte megelevenedő szobrokat, tájképként is összeállnak (Modular Landscape, 2019–2021 vas, alumínium, MDF-lemez, kerámia, agyag).

Kádár Emese (1995) a haptikus minőségek és természetes anyagok felé fordul, szövött műveket készít (Memorial Objects, 2020–2021, kézi szőttes). Indulásként számítógépen szövi faliszőnyegét, nem Pénelopé, nem bontja vissza szőnyegét, hanem algoritmusokat is felhasználva, digitális technikával továbbfejleszti, építi a látványt. 

A tárlat kezdeti termében Esterházy V. Pál (1901–1989), az első, 1937-es Esterházy Művészeti Díj alapítóját, mecénást megidéző installációval találkozunk, amely a kiállítás alaphangját is megadja. Az installáció Esterházy Marcell alkotása.

Kölüs Lajos: A jövő és az örök jelen találkozása

A jövőt, azt föl kell találni. Azt nem lehet megjósolni.
(Gábor Dénes)

A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben. / Ha minden idő örökké jelen, / Úgy minden idő helyrehozhatatlan – írta T.S. Eliot Négy kvartett című versciklusában (ford. Vas István). 

A tárlat az emberi látásmód változásáról, összetettségéről, a formai struktúrák sokszínűségről szól. A meghökkentés eszköz is, cél is. Át kell ütni a nézők ingerküszöbét, mai fogyasztói világunkban igen magas ez a küszöb. Vizuális kultúránk hiányosságait is figyelembe kell venni, amikor a művekkel szembesülünk. Átjön-e vagy nem a művész üzenete, van-e egyáltalán üzenet vagy csak mi, nézők képzeljük, hogy a művész üzenni akart valamit. Akarta a fene, mondta rég Arany János. A művészi érték diffúzzá vált, széttartó határokkal, bármi belefér a rugalmas határok közé.

Bilak Krystyna (1993) kézjátéka akár egy piramis, összjáték és hierarchia, támasz és támaszték, jel és üzenet. Jelkép. Egyedül nem megy. Nem vagyunk egyedül, közösen össze tudunk dolgozni, képünk van hozzá és merészségünk, bátorságunk, időben és időn kívül, a hely nem számít, mindkettő láthatatlan (Komplement, 2019, giclée printek, dibond lemezre kasírozva, natúrfa-keretben).Krystyna Bilak művei a tárlaton több terembe szétszórva jelennek meg. Ez is egy jelkép, egy gesztus. A terek átjárhatók, a szabályok való eltérés természetes, miként a néző aktív jelenléte is.

EJTECH – Kárpáti Judit Eszter és Esteban de la Torre a flux világába vezeti tekintetünket (Deep Flux, 2021, textil, reaktív pigment, egyedi kód és elektronika, extrudált alumínium). Installációjuk mesterséges intelligenciát generál, amely révén folyamatosan új kép kerül a dinamikus vászonra. Itt nem állatok (majmok, elefántok festenek) hoznak létre efemer festményeket. Ez már a jövő, itt van, de nem látjuk a végét. Látjuk a jövőt, de nem tudjuk elképzelni, milyen lesz érzelmi húrok (gesztusok) nélkül. Jelen vannak az elődök (Vera Molnár, Manfred Mohr), a számítógépes úttörők, egy-egy munkájukkal. Semmi sem a semmiből születik.

Schwéger Zsófia (1989) képi-szobrászati világában ott látom Majakovszkij egyik versének, az Agyonülésezők világát. Vannak, akik folyvást üléseznek és egyre csak üléseznek. Schwéger üres székei kirakatotthonokat, termeket idéznek meg, egyben a hiányt is közvetítik, nem csak a test, azaz az ember hiányát, helyettük a székek kommunikálnak egymással, a tárgyak (Érzéssé vált formák, 2020–2021 akril, fa). Poszthumán világ, minden komfortérzet ellenére, az ember és a természet megbomlott kapcsolatára utal, se szél, se víz, csak tompa színek és éles formák. A művész vallomása szerint: Tömbképeimmel megpróbálom saját gyerekkoromat lebontani és rekonstruálni.

Kútvölgyi-Szabó Áron (1985) alkotásai (From Reality to Fiction and Back, 2021 giclée nyomat, lézervágott alumínium lemez, dekorfólia, papír) a térbeliség valóságát és fikcióját járják körbe. Távol Pollocktól és Rozsda Endrétől, Barabási Lászlótól, távol Radnóti …annak térkép e táj toposzától. Útvesztőket generál, labirintusokat, amelyekből egy Thézeusz sem találná meg a kiutat. Az absztrakt alkotásokban az elveszett és a sosem létező információ paradoxonát dolgozza fel a művész, a helyet, amelyet keresünk, de nem találjuk, matematikailag létezőnek tekintjük, de csak a hűlt helyét találjuk. A hely helytelenné vált, kitagadottá, nincs helye az igazságnak, de a tényeknek sem.

Süveges Rita (1986) is absztrahál, a szürke világ hegedűse, pacák, vízfoltok néznek vissza ránk, külszíni fejtések mélységébe veti pillantását (A petróleum alkonya, 2021 akril, vászon, selyem, mázas kerámia, mart tükör). Alkonyok alkonya. Horror, emberek, emberhez hasonló lények nélküli világ. Megszűnt az emberközpontúság. Már nem az emberi lépték a mérték. Líraisága, festői nyelvezete éles kontrasztot teremt téma és az ábrázolás módja között, a cselekvés horizontját tágítja, teszi plasztikussá, ember előtt és ember utáni világról szólva.

Rudas Klára (1983) vonalat húz, mintha Ariadné húzná a fonalat, de nem tudjuk, hogy befelé vagy kifelé haladunk (A sárga grafikonvonal két hét adatgyűjtés eredménye: azt számoltam össze, hány emberrel köszöntünk egymásnak. Az installációban szereplő kerámia Vigyázó Zsófia segítségével készült a Noha Stúdió műhelyében.) Irány van, de nincs kezdete és vége sem. Szín van, fény van, árnyék van. Objekt a falon. (Kallantyúk, 2020–2021 olaj papíron, olaj vásznon, kerámia). Malevics világa eltűnőben. Andy Warhol még leveskonzervet festett a vászonra. Üres jelképet. Rudas Klára képein az üresség is eltűnt, a forma metódus lett. Mesterséges. Intelligens.

Koós Gábor (1986) szőnyeget terített a padlóra (Untitled (Redwood) from the USA Diary Series, 2020 papír, festék, fa), nem virágszőnyeget, nem is egy térképet. Egyszerűen befestettem az adott tárgyat, amely aztán nyomdaként funkcionált, és azzal, hogy a papírra nyomtam, megmenthettem a körülöttem lévő emberek, a parkban növő fű vagy egy kődarab nyomait – mondja a művész. Nyomot keres, nyomot hoz létre. Nyomkereső. Tárgyakat és helyeket keres, örökít, megörökít. Sajátos fényképezés ez, objektív, de objektív nélkül. Nem utánoz, de felhasználja az utánzatot, a nyomot, az eredeti mását, halvány mását. A nyom hordozza a világ attribútumát, a létezést. Fricska ez a leveskonzervnek.

Fridvalszki Márk (1981) nem bújt a barlangba, nem az ősök után kutat, mint Däniken, fordít egyet a világon, és a múltbeli jövőképet keresi (Cosmic Acidism, 2021, installáció, változó méret). A jelenben élő futurista, kollázsait találja, úgy tesz, hogy találja, a jövőben találja magát és a témát, a tárgyat. Elrévedek egy kicsit, mintha az időben nem előre, hanem visszafelé haladnék. 

Dallos Ádám (1986) felfokozott színeivel, absztrakt és figurális elemeket merészen egyesítő módszerével David Alfaro Siqueiros és El Kazovszkij világát idézi fel bennem, a sötét, csillag nélküli éjszakát, amikor kitör a vulkán, felsebződik a föld, forrni kezd a tenger. Lávaömlés, a tűz, a parázs diadala. A vérré vált tüzet látjuk. Thézeusz és a Minotaurusz kiegyezik egymással (Megállapodás szürkemarhával, 2021 olaj, vászon). Devecseri Gábor Bikasirató-ja is eszembe jut. Megszülettünk hirtelen, / egyikünk sem kérte, / kérve kérünk szép jelen, / meg ne büntess érte. / Dallos Ádám, miként Devecseri Gábor, komédiázik, kultuszt idéz, az antik világ kultuszát, amikor nem volt tilos ifjakat szeretni, emberi volt a hús-vér érzékiség.

Horesnyi Bálint (1996) Gutenberg világát idézi meg akkor, amikor lassan vége a Gutenberg világnak. Fametszetei nosztalgiát ébresztenek bennem, a felvilágosodást és annak későbbi tagadását, együtt a kettőt, egyben. Barokk pompa, barokk dallamok. Becsukódik a résnyire tárt ajtó, áporodik a levegő (Notes of Rhetorics of Power, 2021, fametszet papíron). A barokk-kor keresztény egyháza a reformátusokkal szemben próbálja elkápráztatni a hívő embert, s így próbálja meg „visszatéríteni” az eredeti vallásába. A reneszánsz háborúban áll a barokk a felekezetekkel, a racionalizmus a misztikával. 

Szabó Eszter (1979) a fekete humort használja fel a Princess Beauty című térinstallációjában. A szépséget keresi (Széphercegnő 2.0, 2021 vegyes technika), a második fokozatban, lehet még magasabb szintre is eljut, a negyedikre. A művész szerint: …A társadalmi pozíciók nem vaginára, vagy péniszre voltak kitalálva, hanem emberekre. És akkor azt hiszem, hogy innen kéne elindulni, ha feminizmusról beszélünk. (https://plakatmagany.transindex.ro/miert-vagany-feministanak-lenni-erdelyben-negykezes-esti-mese/).

Balázs Nikolett (1990) újrahasznosít. Keres és talál. Érzéki és játékos módon hajtogat, vág, varr, ragaszt, fest, formáz (Anyagflow, 2021, vegyes technika). Hantai Simon 1960-ban kezdte meg a pliage módszer alkalmazását: az előzőleg összegyűrt vásznat befestette, majd száradás után kihajtotta, az így keletkező, festéknyomokból kialakuló kép tulajdonképpen a vászon saját lenyomata.  Balázs Nikolett az elementáris, érzéki tapasztalat felé nyit, tárgyai egyszerre valóságosak és szimbolikusok, emlékekről mesélnek, ereklyék is, univerzalizmusuk révén utat találnak a nézők gondolataihoz.

Fábri Zachary (1977) hazatér vagy csak úgy érzi, hogy igen, de még nem teljesen? (Hazatérni, 2021, print, videó). Valaki elment otthonról, ott hagyta, elhagyta. Muszáj volt. Térbe foglalja a hazatérés, a hazatérni vágyás költőiségét. Lírai mozdulatok és ismétlések, jön-megy, felfedez, átbújik a korlát alatt, esőben ázik, fut, ha kell, nem önmaga elől fut, hanem önmaga után is. Látszik a megismerés, a felismerés öröme a performanszer arcán. A test mozgását kutatja, és a humort felforgató eszközként használta, amely arra készteti a nézőket, hogy foglalkozzanak vele, és végső soron megváltoztassák nézőpontjukat a témával kapcsolatban. 

Szemünk előtt a jövő, nem kell hozzá virtuális szemüveg, mégis úgy érzem, mintha egy másik térben léteznék, mintha agyam nem fogná fel mindazt, amit látok. Akkor is a jövőt látom, még ha nem is lehetek biztos benne. Nincs garancia a jövőre. Még visszafelé nézve sem. A múlt is képlékeny szövedék, ez a tárlat is mutatja. A jövő álom is, a bemutatott művészek az emlékezet, az értelem és az előrelátás szellemi képességének birtokában a jelenből a jövőbe lépnek, ahol a jövő találkozik az örök jelennel. Ami fontos, azt nem felejted el soha (Márai Sándor).