Esse Bánki Ákos Rengeteg (Out of darkness) című egyéni kiállítása

Abafáy-Deák Csillag: Fejest ugrunk a téridőbe?

…Közeli
s megfoghatatlan  az Isten.
De ahol veszély fenyeget,
fölmagaslik a menedék is.

(Hölderlin Patmosz, ford. Kálnoky László)

Sok évvel ezelőtt lakást kerestem. Akkor még nem terjedt el az internet, az alaprajzokat nem lehetett látni, az Expressz újságban nézegette az ember a hirdetéseket, a kínálatot, majd telefonált, mobiltelefon sem volt, vonalason érdeklődhettünk. Egyik kedvenc kérdésem volt: Mit lát, ha most kinéz a nappali ablakán? Az eladó általában nem értette ezt a számomra fontos kérdést, volt, aki le is tette a telefont, mintha komolytalan vevő lennék. Most azt olvasom Esse Bánki Ákos katalógusában, amelyet a galéria adott ki: Az ember sokszor visszaemlékszik vagy álmodik régi lakásáról, felidézi, hogy milyen volt otthonának az alaprajza, melyik szoba melyikből nyílt és az ablakból mire látott rá…(Esse Bánki Ákos Ars poetica).

Az Art Salon Társalgó Galéria központi termének közepén hatalmas installáció fogad, kikerülhetetlen (Installáció II. – A Rengeteg IV.). De nem csak mérete okán. A Rengetegben nem tévedünk el, a falakon erdők, Esse Bánki Ákosra jellemző, szinte túlvilági színekkel (Out of darkness, 2022),  ezek kijuttatnak a fényre, akkor is, ha a kép alaptónusa sötét. 

Az installáció, áttetsző plexi falaival a művész festői módszerét is kiemeli, ezzel szeretné megmutatni, hogyan hatnak egymásra a rétegek, ahogyan elmondása szerint napról-napra festi képeit, rétegről-rétegre. Itt minden szögből új képet látunk, a falak ezáltal mobilissá válnak, mintha mozgathatnánk. A mi szemünk mozgatja a képet. A farönkökön álló objekt, mint élő anyag, plusz értelmet ad a látványnak, az élet és élettelen kapcsolatának, a légiesség és a tömb együttesének. Nekem még a piramisépítők is eszembe jutottak, ahol a piramisok építéséhez a nehezen mozdítható kőtömböket feltehetően görgőkön szállították, vontatták, de most akár vízre is bocsáthatnánk az egész építményt, tutajként működhetne. Csak vizet nem látunk. De mégis látunk a másik teremben, ahogy egyik korábbi kiállításon, szintén az Art Salon Társalgó Galériában több változatban Esse Bánki vasútállomásait láthattunk, itt most Stég-et látunk, diptichon formájában is, az út a végtelenbe tart. A víz nem kötött pálya. Úton vagyunk.    

Úton vagyok. Ugrás a sötétbe. Előttem az idő ormai tornyosulnak. Esti homályba/ borultak, amerre jártam,/ a hazai árnyas erdők/ és elvágyódó patakok;/ sosem láttam ezt a vidéket;/ (Hölderlin Patmosz, ford. Kálnoky László). Esse Bánki a létezés formáit kutatja, keresi éles szemmel, a látható világ folyamatos vallatásával, a látható világ idegenségével és a lélek magányával szembesít bennünket. Nem az álomvilágot karolja fel, nem is az ember belső békéjének buktatóira mutat rá. Saját bevallása szerint rendre azt a kérdéskört vizsgálja, hogy …milyen kölcsönhatásban van az ember és a közvetlen környezete egymásra, mennyire válik részünkké a tér, ami nap mint nap körülvesz minket. …Szimbolikusan és fizikailag is megjelenő falak között élünk, az adott személyek társadalmi helyzetétől és habitusától is függ, hogy milyen hatással vannak ezek a falak az életére. Nagymértékben meghatároz minket az, hogy milyen környezetben, és milyen terekben töltjük az életünk nagy részét. 

Képeinek geometrikussága mögött racionalitás lapul, de a rengeteg, mint jelző az irracionalitás felé nyit utat, egy rést, amelyben az egyértelműség és átláthatóság kérdéskörét visszájáról vizsgálja, a kereső értelem horizontját tolja kijjebb és kijjebb, a határtalanságig. Az ember honvágyára kérdez rá, hol vagyok otthon, milyen világ tárul elém, kint és a lélek mélyén (Távoli fények I-II.).

Konstruál és épít, és mint minden új nemzedék, helyét keresi. A forma kapja a főhangsúlyt, de oly módon, hogy megjelenítése kontrasztos, ellentmondásokkal, feszültségekkel teli. Lélegzete a rengeteg lélegzete. A felhőkarcoló és az erdő lélegzete. Műveiben összekapcsolódik a természet és az ember alkotta környezet világa. Organikus és absztrakt (Holt tó). Egy-egy művében emberi alakot is láthatunk, a mostani kiállításon az ember helyett az út maradt, a sötét erdő. A felismerés, hogy Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém. / (Isteni színjáték, ford. Babits Mihály). Van igaz út, kizárólagos? Csak úton levés van.

Belátás ez, az életnek hívsága is van, az alkotói lét vágyának beteljesítése, hogy a látszat világa mögött a világ látszatát is megtapasztalja, és szembesüljön a céltalanság sötétségével. Esse Bánkinál a rengeteg szakrális tér, a bűn és bűntelenség birodalma, a másik ember keresésének helye (Távoli fények I-II.). Tér, amely egyszerre zsugorodik és tágul, elérhető és elérhetetlen, bizonyos és bizonytalan tér. Szemünk előtt van, de nem látjuk, olykor-olykor vakfolt. A hiány tereit látjuk, a hiány szellemeit. Az erdő hiányát, a rengeteg nyomasztó voltát, hogy nem ismerjük, bárhogy is szeretnénk.

A festményeimet rétegesen festem, a lazúros rétegtől indulnak, majd a pasztózus felületekben teljesednek ki. A képen a rétegek hol eltakarják egymást, hol pedig transzparensek.  Nem csak technikai szempontból fontosak ezek a rétegek, hanem a gondolatiságban is. Hiszen ahogy alakul a kép, annak bizonyos fázisai megjelennek a kész festményen, mint egy időlenyomat, még az anyagban megjelenik az a töltet, ami megjelenik bennem alkotás közben. 

Esse Bánki képei nyitottsággal terheltek, nyitnak és zárnak, a folytathatóságot sugallják, semmi sem ért véget. A rengeteg a látás szimbolikája, de csak látás. De milyen látás! Új szemet ad nekünk, hogy az erdőn túl lássunk, hogy kikeveredjünk a rengetegből, hogy városi emberként olyan terekben és terek között éljünk (Urbánus terek I-II.), élhessünk, amely emberi mivoltunkat gazdagítja és segít megőrizni. Sokan ismerik a legendás fotót (Charles Clyde Ebbets Ebéd egy felhőkarcoló tetején, 1932), amelyen egy New York-i felhőkarcoló építésén dolgozó munkások egy szabadon álló gerendán fogyasztják vidáman az ebédjüket, mit sem törődve az alattuk elterülő félelmetes mélységgel. 

A Rengetegnek is van mélysége, amelyet nem téveszthetünk szem elől. Ebben a (a városi) rengetegben el lehet tévedni, el lehet veszni. Az erdő Esse Bánkinál az emberi közösség szimbolikája is. Az emberi autonómia a tét, ma, holnap. Létszükséglet. Az ember nem lehet puszta eszköz, ahogy az építmények sem. Esse Bánki alkotásai az emberi gesztusokat őrzik, a fényt, amely a rengetegben egyre halványabb és halványabb, egyben a megértés toleranciáját és mozgalmasságát, hogy van kiút. Hogy a racionalitásnak is van határa. Földön, levegőben. A rengetegben. A tisztánlátás reménye és reménytelensége. 

Yves Klein: Ugrás a semmibe (1960) alapmű. Fotó. …a művész boldog mosollyal az üres utca fölé veti magát. Alatta egy kerékpáros teker, aki észre sem veszi a feje fölött zajló csodálatos eseményt, miközben az utca végén vonat halad el. Esse Bánki geometriája a perspektívát gondolja tovább. A levegőben lóg. A szabadságot a rengetegben találja meg, az architektúrában. Manipulálja a teret és az időt. Mintha mindkettő oldószer lenne, kisadag is elég belőlük. Egy másodperc, egy milliméter. Tűpontosan találja meg a homály helyét, a kétely idejét. Mert az ígéretes jövő távolinak tűnik (Jövőkép I-II.).

Esse Bánki olyan motívumokkal dolgozik, amik megszokott, otthonos, a családi létünket juttatja eszünkbe, olyan tereket fest, amihez ő maga és mi nézőnk is kötődünk. Az alkotó szerint: A legtöbb munkámat olyan helyszínekről festettem meg, melyeknek minden egyes részét fel tudom idézni, ha becsukom a szemem. A képeim nem egy konkrét pillanatot ragadnak meg, hanem egy hosszabb idő lenyomatát, illetve az adott tér rám gyakorolt hatását. Sejtelmesek, illetve rétegesek is, mind technikailag, mind elméletileg, hiszen magamban feldarabolom ezt az ismerős helyszínt, majd újraépítem úgy, hogy emlékeztet az eredetire, de mégsem teljesen ugyanaz. 

A tárlaton képről képre nyomon követhetjük Esse Bánki érzelmi rezdüléseit, azt, hogy az érzékek, a látásmódok (megismerési folyamatok) miként kapcsolják össze a művészi ént a világgal, miként vizsgálja, rögzíti a látvány- és tértapasztalatait, a külső és belső világot, a memóriamodelleket. Szemlélődő alkotó, aki a saját magára irányuló megfigyelői szempontot kihelyezi a testen kívül, magasba tolja, ily módon rálát önmaga, a másik én és a táj idegen mivoltára is. A tér, az erdő, a rengeteg olyan részleteit tárja elénk, objektíven, távolságtartással, amelyek első pillantásra talán nem bírnak jelentőséggel, vagy nem is vettük volna észre, rejtve maradtak volna előttünk. 

Június 27-én Rozslay Miriam Eszter IMPRESSZIÓK című sorozatában került sor a katalógus bemutatására, MOTTÓ: mit látunk? mit hallunk? mit érzünk? szakmán innen… // szavakon túl. Beszélgetőtársak: Rozslay Miriam Eszter, Esse-Bánki Ákos, Borsos Misi, Fekete Viktor Iván, Abafáy-Deák Csillag, videófelvétel megtekinthető a Facebook-csatornán.

Kölüs Lajos: Ki áll a tükör másik oldalán?

Össze vagyok törve, nem bírom tovább, egyik éjszaka rémálmaim voltak:
a katedrális rám zuhant, kéknek, rózsaszínnek vagy sárgának tűnt.

(Monet, 1892)

Nézem az alkotásokat, és az jár a fejemben, hogy elnyel az erdő, a világvárosi rengeteg (Installáció II. – A Rengeteg IV., Urbánus terek I-II.). 

Esse Bánki projektje nem fiktív történetet mesél el, nem szituációt ábrázol, mint Ödön von Horváth a népszínjátékában (Mesél a bécsi erdő), hanem az anyag- és formaérzékenységet, ritmust, színkombinációt, repetíciókat, a forma lezáratlanságát felhasználva, képekkel fejezi ki az alkotó viszonyát mai világunkhoz és önmagához. A látványok keltette vizuális ingerek hatását fokozza, hogy a művész a profilnézet mellett a rejtélyes felülnézeti perspektívát is felhasználja, hogy az adott mű látási, észlelési és értelmezési problémakörét plasztikusabbá tegye.

Az erdő mint táj, a város mint épített emberi környezet átalakuló geometrikus képét fedezhetjük fel az architektúra-elemeket, konstrukciókat (mintázatokat, struktúrákat), bonyolult áthatásokat (optikai és pszichikai valóságot) hordozó alkotásokban. Nem a tér valóságreferenciáját állítja képeinek középpontjába, hanem a tér metafizikáját, benne a szürrealitást, amelyet a fantázia és a szemlélődés (önreferencia), és nem a piac valósága és a médiák nyelve mozgat. 

Talán nem véletlen, hogy Bukta Imre világító farönkjei (sorstragédiái) jutnak eszembe (Másik Magyarország, 2012-2013, Műcsarnok), fiktív látványok, amelyekben a valóság szilánkokra és buborékokra darabolódik szét, miközben a sok-perspektívájú, bonyolult szerkezetű művek egyértelmű jelentést hordoznak. 

Esse Bánki művei …az illuzórikussá válásig való eljutásról beszélnek, aminek az újabb körülményeivel-formáival mint a tárgyunkban rejlő láthatatlannal kell szembenéznünk (Sándor Iván Séta a holdfényben). 

A Rengeteg számomra az Elveszett paradicsomot (John Milton, Sarkadi Imre) szimbolizálja. A stilizált test (forma) és tér egyszerre érzéki és erotikus. A Paradicsom már nem létezik, csak emlékszünk rá, szeretnénk, hogy létezzen, de ahhoz a jelenlegi világunknak, a természethez való viszonyunknak meg kell változnia. Esse Bánki képei erre az emberi igényre is utalnak. A változásra, a változás kényszerére. Az ember morális felelősségére. Különben maradnak a rönkök, és csúszkálunk az eltolt síkok és összecsúszott terek között, nem találjuk helyünket. Kiűzetés ez az erdőből, a paradicsomból.

Minden mű más és más, az egzakt tér és az absztrakcióig redukált tér lírai találkozása, betekintés és kitekintés feszültsége, egymást feltételező és kizáró viszonya, ugyanazon motívum különböző variációban, de belső lényegük azonos, amelynek oka és alapja nem másban, hanem saját magukban keresendő. 

Esse Bánki szenvedélyesen keresi a szín és világítás hatásait (Távoli fények I-II.), egyszerre demisztifikál és misztifikál, felülemelkedik érzelmein és folyton visszatér hozzájuk, és önmagát adja. Megbontja természetes ösztöne korlátait, és a tudatos művész korlátlan hatalmával él. A geometrikus absztrakt sokféleségéből normát teremt, rendszert, stílust, az önazonos én világát, és annak illékony egységét mutatja fel, amely alkalminak tűnik, de nem az. Nincs itt egysíkúság, önismétlés. A széttartó síkok, strukturáló vonalak rugalmas rendszere lehetővé teszi az alkotó számára, hogy elkerülje az egység monotonitását. A síkelemek expanziója, folyamatos redőződő jelentéskomplexuma, a működés hálózatát rejtő és megjelenítő világa a művek döntő sajátossága (Vízió I-II). 

Szándékosan túloz, görget farönköket a síkok alá, szilárdságot mímel, a tünékeny idő illúzióját hívja életre. Gyanakodhatunk, hogy valami örök, valami nem változik. A síkbeli mozzanatok vonzók és megrendítők, semmi sem örök, minden változik, változóban van, a megtisztulás lehetőségét sugallva. Polgáraink a színház kapujában levetik bűneiket, hogy távozóban ismét magukra öltsék… (Denis Diderot). Vajon mi is ezt tesszük miután kilépünk a Társalgó Galériából?

Esse Bánki képei távozóban is bennünk maradnak. Tükörszilánkok. Nem kell hozzájuk fény, hogy vibráljanak. Lélekmozzanatok. Gondolat és érzésfoszlányok.  Esse Báni képi világa a pluralitás világa, másrészt művészi elkötelezettsége az absztrakt tér és sík iránti közömbösség felszámolása is. Az ellentétes perspektívák, a horizontális és vertikális vonalak dinamikus egyensúlyát teremti meg. A szimmetria nála a szépség lefokozása, kizsigerelése, miközben a szépség összetettségét viszi vászonra, a változatosságát és az egységét.  Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja/ egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált. (József Attila – Eszmélet)

Esse Bánki a szépség érzéki mozzanatával él, a láthatósággal, az idődimenziók folytonos szét- és összekapcsolásával. Nem virágot, hanem időt és teret lép. Torlaszt emel, réseket vág az időben, a síkban. Mintha egy redőnyt mozgatna, a redőnyrések hol kisebbek, hol nagyobbak. Egyben olyan érzésem támad, mintha egy tükörszobában lennék (Lewis Carroll Alice Tükörországban), és az idő és a tér működését tanulmányoznám, vagy a Szent György-hegyi Bazaltorgonák között. Nem csak építészeti motívumokat épít alkotásaiba, hanem szobrászati elemeket is (Rajcsók Attila hatása?), orgonasípokat, szálfákat.

Tükörfalakat húz fel, egyiket a másik után. Átlátszó falak. Áttetszők, homályosak, és át is metszik egymást. Egymásba tolt falak, átjárhatók, mintha az alkotó kulcsot adna kezünkbe, nyissuk, csukjuk őket, szabadon, önfeledten. Elvarázsolt világ. Kalandra csábítja a nézőt, legyen az gyermek vagy felnőtt. 

Az alkotó a bennünk élő gyermeki vágyakat és kíváncsiságot is megszólítja, mi van a tükörfalak mögött, mindent látható vagy mégsem? Máris benne vagyunk a titkok, a titokzatosság világában. Valami mégsem látható, valami rejtett és rejtve marad, minden igyekezetünk ellenére, valami kiszámíthatatlan, beláthatatlan és váratlan számunkra. Logikai csavarokkal találjuk szemben magunkat, mintha Utisz (Orosz István) világa elevenedne meg, ahol nem működik a valódi világ megszokott logikája. 

Esse Bánki világa is abszurd és meghökkentő, minden ritmusa, harmóniája és rendezettsége ellenére. Ez teremti meg a képek belső feszültségét és dinamikáját, az észlelés és az érzés eleven egymáshoz viszonyulását, valamint a banalitás csapdájának elkerülését, a perspektíva kiszélesedését, az autonóm létezést.

Madártávlatból tekint a városra. Az erdő az más. Nem látni a fától az erdőt. Kitöröl valamit emlékezetünkből. Irányítja figyelmünket, mire is fókuszáljunk, hol találjuk a kép csomópontját. A rengeteg sűrűjében járunk. Nincsenek morzsák, amelyet Jancsi szórt el maga mögött a róla szóló mesében, hogy kijuthasson az erdőből, amelynek nem látható valósága tárul elénk. A láthatatlan erdő. A befejezetlen erdő, amely folyton változtatja arculatát, színét, formáját. A befejezetlen egyben befejezhetetlent is jelent. Befejezetlen mondattá válik az erdő. A ki nem mondhatóvá. Shakespeare Machbetjének erdejévé. Ki toboroz erdőket? Hol a fa, amely kilép a földből? Drága szók! Ne mozdulj, lázadás, míg nem mozog Birnam erdeje (IV. felv. 1. szín, ford. Szabó Lőrinc).

Az alkotásokban a kék szín maga a menny és a pokol egyszerre, festékfolyásokkal és mélyülő árnyalatokkal. A művész dekorációs és építészeti eszköztárt (látványtervet, vázlatokat, vázakat) mozgat, nála fénytörő fényről beszélhetünk, amely önmagát oltja, törli ki, zuhan a semmibe, a sötétbe, a fehérségbe. Súrlódik a fény, dimenziót vált (háromdimenziós épített térré), simít és karcol, hiányt hoz létre, elhalványodik a színvolt, a színsáv, hézagossá válik, a szerkezet légiessé, már-már nem is létezik, holott szemünk előtt olvad össze, sokszorozódik, tükröződik. Fényvisszaverődések, színmélységek. Az erdő szelleme kel életre. Előttünk az Éjerdő (Djuna Barnes). 

Esse Bánki a mozgalmas képfelületeken a festői kifejezés határait folytonosan kétségbe vonja és tágítja, hol homályos, hol precíz, a váratlan mozgások, bemozdulások, a nem várt változások, a szabályosság megtörése, hiánya hipnotikus erővel hatnak a látogatóra (Holt tó). Az üveghomlokzat és erdő, két külön világ. Mindkettő rengeteg. Mesterséges és természetes viszonya. Sziget a szárazföldön. Szünetek a felhőkarcolók között. Spirituális és konstruktív szemléletet hordoznak a képek (Túloldal I.). Konstrukciók, lélekformák. Nem az a kérdés, hogy megépíthető-e, létrehozható-e a valóságban, hanem az, hogy látszik, hogy van, hogy elképzelhető (Stég I-V.). Hasad és hasadás. Fölfele törő szilánkok, sávok, lappá szelídülnek, tükörlappá.

Ki áll a tükör másik oldalán? A sík állítmánya és alanya, az észlelés jelenideje. Esse Bánki és mi, a nézők? Budapesten megépült a MOL székháza, toronyház, egyke, még nincs párja. De előttünk a jövő valósága: New York, Sanghaj, Tokió, Katar (Doha), valamint ott van a párizsi üzleti központ, a La Défense.

Az alkotások visszatérő motívuma a rend képzete és erélye (Jövőkép I-II.). Az alkotó a lezáratlanságokkal teli totalitás felé mozdul, a pillanat, az idő és tér teljessége felé, a dezintegráltság lehetőségéit sem tagadva. Ez Esse Bánki univerzuma (A Rengeteg, A Rengeted II-III.). 

Ha nem való: üss; ám magad/ Megláthatod három mértföldre! – Az/ Erdő megindult, mondom. / (Macbeth, ford. Szász Károly).