Érzékeny bolyongások

REFLEXIÓK A SPEKTRUM CÍMŰ KIÁLLÍTÁS KAPCSÁN

SZTE JGYPK
Rajz-művészettörténet Tanszék Galériája

A folyosón nincs nyüzsgés. Mindenki olyan csöndben és lassan közlekedik, hogy nem zavarják a hagyományostól eltérő kiállítótérben elhelyezett munkákban való szemlélődést. A képek, installációk közötti nyitott ajtókon át a termekbe látok: van, aki agyagot formáz, van, aki vásznat feszít a keretre, vagy társát igazítja tökéletes profilba, hogy nekikezdhessen a portrénak. Izgalmas azzal a tudattal nézni a kiállított munkákat, hogy tanárok alkotásai ezek, s alig egy évvel ezelőtt ugyanitt a növendékekét láthattuk. Nem telt még el annyi idő, hogy a látottak feledésbe merültek volna, s így alkalom ez most az összevetésre, mesterek munkáinak fiatalokéval való összehasonlítására, annak letapogatására, hogy a tanítványok művészileg milyen gyökerekből táplálkoznak, milyen anyagból merítkeznek. A tárlat nem tematikus, a művek nem illeszkednek egymáshoz, ám nem is ez volt a cél. A hiánypótló kiállítás nem csak a kar szakmai berkeibe nyújt bepillantást, hanem Szeged kortárs képzőművészeinek élvonalát is prezentálja, s mint ilyen, a Táblaképfestészeti Biennálétól eltérően lokálisan körvonalazza városunk alkotóinak működését, Szeged kortárs művészetének irányvonalait, műfajait, tendenciáit.

Roskó Gábor tanszékvezető maga is alkotó ember, Munkácsy-díjas képzőművész. Gyermekként az Erdélyi Miklós vezette Indigó kreatív csoport foglalkozásainak résztvevője, szellemi gyökereit Erdélyi legendás alakjában, munkásságában látja. Festői, szobrászi tevékenysége mellett performanszok résztvevője, az Espresso nevű alternatív zenekar tagja, az És, a Magyar Napló újságrajzainak alkotója hosszú ideig. Neoavantgárd attitűdjét, az avantgardizmushoz való elköteleződését itt kiállított groteszk, ironikus művei is prezentálják. A Panaszos egy fejen, pontosabban füle hegyén álló kerámia figura, akár vázaként is használható szeméremnyílással. Ugyan miért panaszkodhat a jóga pózban lebegő félig állati, félig emberi alak? Felénk, illetve testének belseje felé nyitott testhelyzete a teljes védtelenség, kiszolgáltatottság állapotát idézi, ám mindez mégsem manifesztálódik a néző számára egy derűs mosolynál erőteljesebben. Talán éppen ez az önreflexió világít rá ingerszegénységünkre, arra, hogy ez a furcsa önfeltárulkozás, a vázaként funkcionáló genitália látványa nem több számunkra egy szemöldök felvonásnál, vagy értetlenkedő vállrándításnál.

Szekeres Ferenc a szegedi Grafikai Stúdió egyik alapítója, a főiskola nyugalmazott adjunktusa. Szakterülete elsősorban a reklám és tervezőgrafika, mintegy 40 kötet borítótervét készítette el az utóbbi évtizedekben, többek között a Tiszatáj is rendszeresen közölte tipográfiáit. Fonalkódolt üzenetek Baudelaire mesternek és Pszeudo leletek című munkái nem csak képzőművészeti, hanem elméleti munkásságának is szintézisét képezik. A komplex, többszörös értelmezés lehetőségét magukban rejtő objektek finom vonalkezelésű, montázs-szerűen egymás mellé halmozott grafikái, fotói, optikai szerkezetei, valamint különféle anyaghasználata (agyag, fonál, üveg, fa és papír) izgalmasan hozzák működésbe a befogadó intellektusát. A racionalitás látszatát keltő „gépek”, cél nélküli „eszközök” azonban eleve funkciótlanok és működésképtelenek. A gép, a szerkezet, mint értelemmel bíró, vagy az emberi értelmet pótolni, helyettesíteni képes tárgy nála nem bír funkcióval, létrejöttének oka nem megmagyarázható. Mivel ellenáll az értelemnek, eleve csak asszociatív és empirikus szinten hathat a nézőre, pszeudo racionális léte a racionalitás elől paradox módon elzárja magát.

Kovács Keve üvegtervező, grafikusművész színes üvegtáblái az ablakokra függesztve, fénytől átjárva mutatkoznak meg a maguk teljességében. Az általa kedvelt tondó forma csupán az egyik munka sajátja, a többi négyzet alakú. A kisméretű ólomüvegek közül a kör alakú színeiben, geometrikus absztrakciójában leginkább Mondriant idézi, a többi a figurativitás érzetét kelti, mintha kelő napot, vagy groteszk, erősen gesztikuláló alakot vélnénk felfedezni bennük.

Orosz Klára szobrászművész egy három évvel ezelőtti public art munkája megvalósításának, működésbe lépésének fotódokumentációját[1], valamint interaktív plasztikáiról készült fotóit állította ki. A rendkívül kisméretű és nem is jó minőségű képek egyáltalán nem adják vissza a projektek nagyszabású mivoltát, lenyűgöző eredetiségét, a legizgalmasabb művek dokumentációi így tulajdonképpen az észrevétlenség homályába vesznek a látványos olajképek között. Nem tudom, mindez konceptuális gesztus-e a művész részéről – vagyis a műalkotás lényege a koncepcióra helyeződik, szemben a megvalósult művel –, vagy csak időhiányról van szó. Mindenesetre Orosz Klára, aki projektjeivel, objektjeivel a nézőt kívánja kirángatni passzív helyzetéből, és a műalkotás létrejöttének aktív létrehozójává tenni, most nem tudta aktivizálni a nézőt, az apró, fakó fotók láttán csak elmerenghetünk az egykori projekt nagyszabásúságán, eredetiségén, s elgondolkozhatunk azon, Szeged vajon miért nem érett még meg a public artra, vagyis a hagyományos köztéritől eltérő nyilvános művészet megfelelő körülmények között való prezentációjára.

Pusztai Virág szabadkai születésű művész, festészettel, grafikával és könyvillusztrációkkal foglalkozik. Média című sorozata a média által „bedarált” személyes emberi kommunikációnak állít töredezett, prizmaszerű képekben manifesztálódó emléket. Eleven, élénk munkáitól nem áll távol a groteszk és az abszurd, melyek minden didaktikusságuk ellenére is izgalmasak, elgondolkodtatóak.

Marosi Katalin festőművész hangja szintén az irónia. Plakát hatású olajképein mindent fölül nézetből látunk. Az izgalmas perspektíva és a rögzített tárgyaktól való távolság elsőre felismerhetetlenné teszi a képek témáját: mintha mikroszkópba, vagy kaleidoszkópba tekintenénk, csak monokróm alapon úszkáló apró tárgyakat, talán egysejtű lényeket vélünk felfedezni a vásznon. Csak hosszas szemlélődés után jut el tudatunkig, hogy amit látunk, az valójában egy strand felülnézeti képe: a színes napernyők, kiterített plédek, törülközők, gumimatracok dekoratív és nehezen azonosítható ornamensekké rögzülve úszkálnak a térben, így távolítva el a nézőtől a mindennapi valóságot valami kozmikus nézőpontba, olyan magasságba, ahonnan kikapcsolódásunk, pihenésünk helyszíne csupán egy idegen bolygó apró, jelentéktelen színpadának tűnik.

Henn László András munkái a lírai expresszionizmus jegyeit hordozzák magukon. Kartonfigura-szerű alakjai, műveinek színvilága a Vajda Lajos-féle festői hagyományt idézik. Landolás című olajképe egy megrázó rettenet, ikon közelségében érzett tiszteletet, megilletődést vált ki a nézőben. Az aranyszínű szarkofágból kiemelkedő, vagy abba éppen alászálló, csak körvonalaik által sejtetni vélt szellemalakok meleg, vöröses fénnyel itatják át és emelik transzcendens magaslatba az elmúlás gondolatát. Egy másik munka címe: Afélium. Az afélium görög eredetű szó, a bolygóknak a Naptól mért legnagyobb távolságát jelenti. Valamilyen módon ez a csillagászati témájú mű is szakralizálódik Henn keze alatt: a képen éppen hogy nem a távolság, a végtelenség, hanem az elzártság, a szeparáció, a szorongás jelenik meg, s relativizálja a címben felvetetteket. Ha a nap ebben az esetben Istent jelenti, akkor vajon megközelíthető-e ezeken a barikádokon keresztül? Egyáltalán, mekkora, vagy mérhető-e a távolság ember és isten között?

Sinkó János Szalaglabirintusa Ország Lili labirintusképeit juttatja eszembe. Ám ez a belek, férgek szövetére emlékeztető folyondár nem a bolyongást, a kiúttalanság labirintusát idézi, hanem valamiféle organikus, a hétköznapi ember számára felfoghatatlan rendet, rendszert feltételez. Másik munkáján a címben is predesztinált áttűnés szintén az átjárhatóság, a megközelíthetőség kérdését feszegeti: egy ködös, sejtelmekkel teli világ ez, mely nem felismerhető, nem azonosítható. A meleg földszíneket ismerősként érzékelve pillanatokra megnyugszik egy-egy színfolton a nézői tekintet, ám rögtön tovább siklik, keretet, rendszert, koordinátákat keresve magának.

Ifjabb Holler László munkáinak témája, megfogalmazása az alföldi festői hagyományt idézi, ám színvilága annál sokkal élénkebb; erős kékjeivel, rózsaszínjeivel eltávolodik a realista hagyománytól. Gál Lehel a Sensaria csoport tagja. Művei, akárcsak Holleré, az avantgardizmus helyett a klasszikus örökséghez – a plain-air festészethez, az empirikus valóság megragadásához – nyúlnak vissza.

Kántor Ágnes Barcsay-díjas festőművész fotorealisztikus, fekete-fehér, apró táblaképekből álló sorozata egy éjszakai vezetés rémképeit tárja elénk. Nehéz eldönteni, hogy a nyomasztó festmények egy vadállat elgázolását, vagy egy balesetet szenvedő ember haláltusáját, esetleg mindkettőjük egyszerre bekövetkező halálának sokkoló képeit rögzíti.

Molnár Sándor Lélek Háló Struktúrája rokonságot mutat Szíj Kamilla munkáival: a lehelet finom szövetként manifesztálódó nyomat az áttetsző lapon organikus felületként zárja el a látogató útját. Az ember nagyságúnál nagyobb szövedék előtt függ Molnár gigantikus méretű Gordiuszi csomója, a kiállítás egyik legerősebb alkotása. A kötelekkel, madzagokkal körülhatárolt gömböt középen ék alakban kettéhasította, és belül, alig feltérképezhető és nehezen hozzáférhető helyen, a legkülönfélébb minőségű, fajtájú és textúrájú anyagokkal borította. A hasadék játékba hozza a nézői tekintetet, ám ennél is jobban apellál a nézői kíváncsiságra. Hiába szeretnénk, nem vehetjük birtokunkba ezt a belső teret. Körbejárjuk, beledugjuk a fejünket, az illendőség határain belül kissé megtapogatjuk, ám teljes egészében mégsem ismerhetjük meg, hiszen ahhoz egyszerre kellene szagolnunk, tapintanunk, letapogatnunk a tenyérnyi részletenként váltakozó felületeket. Ez a gordiuszi csomó, hiába van átvágva, mégis átvághatatlan, vagy legalábbis, a néző számára továbbra is a teljes gordiuszi csomóként működik. Paradox módon a megismerés lehetetlenségére hívja fel a figyelmet oly módon, hogy közben folyamatosan éberen tartja a megfigyelő tekintetet, a megismerés iránti vágyat.

A kiállítást már csak ez utóbbi, valamint Szíj Kamilla Munkácsy-díjas művész művei miatt is érdemes megnézni. Hatalmas méretű, határtalan műgonddal felépített grafikái szintén a labirintus-tematikát boncolgatják, oly módon, hogy a labirintusban való bolyongás egyfajta meditatív állapot elérését teszi lehetővé. Képei határhelyzetek, melyek Kant fenségesről alkotott elképzeléseit idézik. A fenséges Kant számára az emberi és az isteni egymásra találásának helye. A fenségeset a szépség fogalmával veti össze: míg a szép határolt, a fenséges formátlan. A szép az élet előmozdításának érzése, a fenséges pedig az életerők pillanatnyi gátlásának megélése. A szép pozitív tetszést vált ki, a fenséges csodálatot, tiszteletet. Olyan minőség, amelyben az esztétikai dimenziót meghaladja az intellektuális, s amely egyszerre felemelő és félelemkeltő. Kant olyan szempontból a minimal art előfutára, ahogyan a fenséges fogalmát megragadja: a művész meghasonlását illeti ezzel a kifejezéssel, azt az állapotot, amikor a végtelen eszméket nem tudja ábrákba önteni és tömöríteni. A fenséges tehát határfogalom, s csak ezzel a fogalommal tudom Szíj Kamilla munkáit, amelyek az ábrázolás lehetetlenségét ábrázolják, leginkább megragadni.

A teljesség igénye nélkül kívántam kiragadni néhány alkotót, néhány művet a kiállításról. Persze ott vannak még Deák Péter gyönyörű és érzékeny grafikái, Szabó Tamás képei, objektjei, melyek bátran és szépen parafrazeálják Yves Klein kékjét. Paragi Éva absztrakt festménye, Puskás János kihalt gyártelepeket dokumentáló fotói, Zakar István finom kerámiái.

Azt gondolom azonban, hogy szubjektív felsorolásomból is leképezhető egy igen erőteljes, figyelemre méltó szegedi kortárs képzőművész-generáció, az idősebbek generációja. Témáik, technikáik, érzékeny individualitásuk sokukat nemhogy az ország, de a nemzetközi kortárs művészet élvonalába emeli. Tavaly, ugyanitt a fiatalok kiállításának kapcsán az alábbiakat írtam: „Nem csak regionális, hanem országos szinten is színvonalas kiállítás izgalmas metszetet ad a kortárs művészet helyzetéről, a fiatal alkotók önreprezentációs kísérleteiről. Jó lenne, ha egyre több önszerveződő kiállítást láthatnánk itt Szegeden, és ezek a fiatal tehetségek rendszeresen bemutatkozhatnának.” Most azzal egészíteném ki, sőt, felkiáltójelezném mindezt, hogy Szegeden igenis van egy szakmailag erős, reflexív művészi közösség, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy legtöbbjük oktatói, művészi, szakmai működéséről tudomásunk sincsen. Pedig ha mi nem figyelünk oda minderre, ha nincsen egy értő, nyitott és figyelmes közönség, nem hogy a fiatalok, de a szakmailag pályájuk csúcsán lévő művészeink is eltűnnek a figyelmetlenség, a nemtörődömség, a provincializmus süllyesztőjében.

Váraljai Anna

Szeged, Brüsszeli krt. 37.

Megtekinthető: május 17-ig

[nggallery id=542]

[nggallery id=543]