Egy dombormű születése

Csongrád városa – díszpolgára kezdeményezésére – domborművel állított emléket az 1944–45-ben megalázott asszonyoknak.

Egy évtizedekkel ezelőtt olvasott vers idéződik fel bennem. Magyar költőnő írása, erre pontosan emlékszem (sajnos, írója nevére nem):

„Emberben az embert becsüljed,
 úgy szánjad, mint egy sebesültet,
tudod, a legtöbbnek sorsa gyász […]
Nem az a gyilkos, aki embert öl,
Hanem aki megaláz.”

Ezek a sorok mélyen belém vésődtek. Mindig érzékeny voltam a megaláztatásra, nőként különösen. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy emléket állítottunk már a Don-kanyarban, és az Isonzónál, háborús halottainknak. Ápoljuk itthon a német, szovjet katonasírokat is. Megértettük (talán), hogy minden elesett – bármelyik oldalon állt, valójában áldozat volt… De nem igazán emlékezünk meg azokról az asszonyokról, akik erőszak martalékai lettek.

Maguk a szenvedő alanyok is igyekeztek a megtörténteket elfelejteni, magukba zárni. Már amennyire lehet. Szégyelleni való dolog volt. Mintha ők tehettek volna róla. Holott, sokszor a következményeit egy életen át viselték. Aligha tudták kitörölni emlékezetükből. Nehéz meghalni; de megalázottan tovább élni még nehezebb. Nemcsak a testet, de a lelket is tönkre teszi a megaláztatás. Hazánkban élnek számosan, akiknek a családjában hasonló eset megtörtént. Nemigen emlegetik, de azért fájón őrzik e titkokat. Aki látta Skrabsky Fruzsina erről készült filmjét, esetleg olvasta Polcz Alain: Asszony a fronton, vagy a Stella Kuylenstierna – Andrássy grófné: Ég a puszta című könyvét, vagy megnézte az Aurora borealis c magyar filmet, annak van róla fogalma, hogy mit jelentett 1944–45 a magyar asszonyoknak. (A svéd diplomatafeleség könyve 1848-ban, Stockholmban jelent meg. Csak 2015-ben adta ki a Corvina magyar fordításban. Polcz Alain könyve először 1991-ben jelent meg, nyomban két fontos irodalmi díjat is elnyerve.)

Hazánkat, mint megbüntetendő utolsó csatlóst kezelték a szovjet csapatok, s ez az atrocitások mértékében is kifejezésre jutott. Az Alföldön 1944-ben keresztülgázoltak, és a Tiszán átkeltek az előőrsök. Majd Mohácsnál is a Tolbuchin marsall vezette csapatok, amelyekben – mint ezt Stella grófné is megemlíti memoárjában –, büntetőszázadba terelt bűnözők is voltak. Olyan brutalitásokat követtek ezek el, hogy Barlay Ö. Szabolcs pap, történész alig merte Stella asszony könyvéből idézni. Ugyanakkor, döbbenten bevallotta, hogy a 70 évvel korábbi eseményekről ő maga egész élete során semmit sem tudott! Oly mértékben tabuként kezelte az erőszakoskodások tényét a hatalom. A kommunizmus idején ezt a témát nem lehetett felemlegetni. A felszabadítókat csak glóriában lehetett bemutatni. A jó orosz katonát, kisgyermekkel a karján…

Tartozunk az igazságnak, hogy valóban voltak emberséges orosz katonák. Ezt saját családom emlékeivel is alá tudom támasztani. Én is kaptam cukrot egy orosz tiszttől, Tatabányán. Sőt, Aradon, 1944 karácsonyán hétgyermekes nagyanyáméknál a családdal együtt ünnepelt 17 orosz katona, akik szereztek karácsonyfát és élelmet is. (Feltehetően, zabrálással..) De a nagynénéimet nem bántották, egy ujjal sem. Sőt, az egyik kérte is a szép Gabi tántit, hogy várjon rá, visszajön, elveszi feleségül. (Természetesen, nem tért vissza…) 1944 decemberében Aradon a reguláris hadsereg jobban kézben tartott csapatai teleltek, egy „barátivá” átállt országban, ahol nem engedték teljesen szabadjára a katonákat.

De nem ez volt az általános. Csongrádra bizony nem ilyen csapatok érkeztek. A durva erőszak volt általános. A város hírhedt-híres története a mámai kompnál történt átkelés, ahol a révészt és öt fiát a felesége szeme láttára lőtték agyon az oroszok, mert úgymond, késlekedésével kockáztatta az offenzíva sikerét… (Az egyetlen életben maradt kisfiú anyja szoknyája alatt bújt meg. Soha nem lett belőle normális ember.) Az anyját nem érte más bántódás: a csapatoknak a parancs szerint rohanni kellett előre. (A történetet – mint más, Csongrádot és a csongrádi asszonyokat ért atrocitást is – Botos Katalin: Csongrád, a Körös-torok ősi városa c., 2018-ban a Kairosz kiadónál megjelent könyvem idézi.)

A város korabeli történetéről azonban a múlt évben megjelent egy másik fontos könyv is, Király Kelemen: Naplóm 1944–47 címmel. Ebben a ferences elöljáró a szemtanú hitelességével rögzíti az adott időkben történt eseményeket. Beszámol a városban történtekről, a kényszermunkáról, a rablások és erőszakoskodások soráról.

Az embereket, asszonyokat is kényszermunkára vitték. A Fő téren gyűjtötték össze a nőket, 15–60 éves kor között. Több mint ötezren voltak. A Tisza mellé hajtották a csapatot. A felrobbantott hídnál összegyűlt tutajokat kellett kivonszolniuk. Szívet tépő látvány volt, ahogy rossz ruházatban, hidegben fogták a kötelet a szerencsétlen asszonyok. Olykor belecsúsztak a vízbe, s a katonák csak röhögtek rajtuk. Holttesteket is hozott a víz. Azt is kihalászták, s a páter, aki velük volt, eltemette. Emberségesen. Ha orosz volt, ha magyar.

Aztán az asszonyoknak répaföldre, krumpliföldre kellett menni, robotolni. Tekintet nélkül arra, hogy kicsi gyermekük volt otthon. A magára maradt házakat meg – megszállók, s hazai aljanép vegyesen – fosztogatták. A páter a csoszogni alig tudó, templom-járó öregasszonyokat biztatta fel, hogy az utcánkat járván, nézzenek be minden házba, nincsen-e ott ellátatlan kisgyerek. Így a lopni szándékozókat is megzavarták… Nagy bátorsággal ment el ekkor Király Kelemen a szovjet parancsnokhoz, emberségesebb bánásmódért könyörögni. Ennek eredményeképpen a 3 év alatti gyerekkel otthon maradhattak az asszonyok…

Családi legendáriumunkból tudunk ezzel kapcsolatban számos történetet. A Nagyboldogasszony templom mögötti iskolába az asszonyokat berendelték „krumplipucolásra”. Ehelyett azonban tömeges megerőszakolásokra került sor, fiatal, és idősebb asszonyokat sem kímélve. A hadiözvegy fiatalasszony helyett a nagymama ment el… Más alkalommal – amikor jöttek oroszok a házhoz nőt hajkurászni – a hátsó kapun kimenekülő fiatalasszonyt szomszéd kemencéjében rejtették el. Nem jutott eszükbe ott keresni. Kormosan, reszketve érkezett haza, két kis gyermekéhez… Máskor egy egyedül jövő katona elől a padlásra menekült, felhúzva a létrát. Felkapaszkodni az orosz nem mert, mivel fölülről könnyen agyon üthették volna. Volt a családi titkos történetek szerint olyan eset, hogy egy távoli rokon, a város erős molnára a szép szőke feleségét leteperő orosz fejét csapta szét. Elásták a hullát, de a házaspár csakhamar belehalt a lelkiismeret-furdalásba. Hívő keresztények voltak ugyanis. És hát a félelembe… Hiszen, ha kitudódik valahogy a dolog, akasztás vált volna rájuk.

Az erőszakoskodásoknak nemi betegségek és terhességek lettek a következményei. Pozsár polgármester – aki a krónikás Király Kelemen szerint is, minden szempontból igen tisztességesen látta el hivatali feladatát – egy küldöttséggel átment a szomszédos Szentesre, melynek kórháza is volt, s kérte, hogy az ottani orvosok segítsenek a szerencsétlen áldozatokon. 260 leány és asszony írásbeli kérelmét vitték magukkal. Az áldozatok között több, mint húsz 10–12 éves kislány is volt… S még hányan voltak, akik nem merték a nyilvánosság elé tárni a velük történteket! Az azonban köztudott, hogy a csongrádi orvosok a későbbiekben is éveken át kezelték a nemi betegséggel küszködő lányokat, asszonyokat…

Érdekes megjegyezni, hogy Pető Andrea szerint, aki a nők elleni erőszak témáját kutatja, az egész kelet-európai térségben csak Magyarországon volt működőképes közigazgatás, amely (az ő megfogalmazása szerint) törvényes jogi eszközökkel gátat tudott állítani a tömeges erőszakolások elé. Pontosítanunk kell azonban a csongrádi – és egyéb magyar – tapasztalatok alapján ezt az állítást. Valamelyes jogi védelem – a feljelentés lehetősége – ugyan valóban megvolt, de nem igazán lehetett megakadályozni a nagyobb atrocitásokat. Felemlegetni meg aztán egyáltalán nem volt érdemes. (Bár ezt annak idején a hercegprímás Mindszenty megkísérelte. De tudjuk, mi lett az ő sorsa.) A szentesi, magyarul kiválóan beszélő GPU-s tiszt is azzal hárította el a panaszt, hogy Magyarország volt az utolsó csatlós, és ezért a népnek viselnie kell a következményeket… Szegény magyar nép… „akármerre lép, akármerre jár, az itala könny, a kenyere sár…”

Hadd folytassam azonban a történetet néhány kevésbé sötét képpel. A ferences páter beszámolt róla, hogy volt a kényszermunkára berendelt asszonyoknak egy idősebb orosz ezredes parancsnokuk, aki mellett biztonságban voltak. Sőt, este, amikor az asszonyok-lányok lefeküdtek az oda hozott szalmazsákjaikra, azt mondta, hogy „még nem mondták el az esti imájukat, nem hallottam a szép éneküket…” Vagyis, még a kommunizmus se tudta teljesen kiölni a vallásosságot. Legfeljebb a fiatal, agymosáson átesett egyedekből… Volt egy olyan eset is, amikor egy orosz katona egyházi házasságot kívánt kötni egy csongrádi leánnyal, amit aztán az itteni a parancsnokság akadályozott meg… (Ha szovjet katona – első sorban tiszt – külföldön intim kapcsolatba került valakivel, azzal a szeretett nő bebörtönözését, akár a nő munkatáborba hurcolását, illetve saját életét is kockáztatta. Ezt mutatta be Mészáros Márta idézett filmje is, az Aurora Borealis, 2017).

A kép azonban egy-kettőre teljességgel elhomályosul, ha meggondoljuk, hogy az erőszak nemcsak 1945-ben, és nemcsak nálunk, Magyarországon jelent meg. Az első világháború után Hollandiában adtak ki könyvet a német katonák által elkövetett gyalázatosságokról, erőszakolásokról. A II. világháború után Németországban 2 millió nő esett áldozatul az erőszakoskodásoknak. És nem csak az oroszok követtek el ilyesmit. Emlékezzünk Alberto Moravia Egy asszony, meg a lánya c. könyvére, vagy az ebből a Sofia Lorennel készült híres filmre. S gondoljunk a rendszerváltás körüli időkre, a balkáni háborúra, a bosnyák asszonyok meggyalázására. És nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy voltak bordélyok a náci haláltáborokban is. Annak ellenére, hogy létezett a német hadseregben a „vérvédelmi törvény”, ami elvileg tiltotta a nem árjákkal létesített nemi kapcsolatot… Nem irodalmi forrást, hanem saját, személyesen szerzett információt oszthatok meg, ha elmesélem, hogy a ház, amelyben a háború alatt laktunk a szüleimmel, korábban egy zsidó családé volt, akik lányukkal együtt Auschwitzba kerültek. (Gyerekfejjel láttam karjukon a tetovált számot.) Az anya sok-sok éjszakán át üvöltött álmában, édesanyám szaladt át a szomszéd szobába, megnyugtatni.) Túlélték a háborút. Csontsoványan jöttek haza. Jellemző sorsfordulatok: odaköltöztek hozzánk a kitelepítési parancs elől, egykori tulajdonukba, amit „természetesen” addigra már elvettek tőlük a kommunisták. 16 éves lányuk göndör, fekete hajú szépség volt. Ő a tiszti bordélyban „szolgált”. Így élte túl. Fiatalon, 33 évesen halt meg, rákban.

A nők elleni erőszak áldozatainak emlékére készült dombormű Csongrádon az akkor, 1944–45-ben, a városban áldozatul esett nők előtt hajt fejet. De egyben minden, női mivoltában megalázott és szenvedő embernek meg kívánja adni a tiszteletet. A megbékélés jegyében, ami nem a felejtés, és a szörnyűségek eltakarása. Hanem a jövő felé irányuló gesztus, amely az emberi, női méltóság legnagyobb tiszteletén alapul.

Botos Katalin