Tiszatájonline | 2013. október 3.

Duális diszharmóniák

OROJÁN ISTVÁN SZEGEDI TÁRLATA
A szelíden ragyogó, szomorkás őszi évad szerencsésen összevág Oroján István képzőművész szemléletével. Mint tudjuk: ez az évszak mindenekelőtt türelmes emlékező, hűséges természetével ragadja meg figyelmünket… – Szuromi Pál írása

OROJÁN ISTVÁN SZEGEDI TÁRLATA

A szelíden ragyogó, szomorkás őszi évad szerencsésen összevág Oroján István képzőművész szemléletével. Mint tudjuk: ez az évszak mindenekelőtt türelmes emlékező, hűséges természetével ragadja meg figyelmünket. Azzal, hogy a hervadás, a pusztulás sárgás-barnás és aranyló színakkordjai mellett a tavaszi, nyári zöld tobzódásokat is híven elénk tárja. Mintegy tagadja a mereven elkülönülő idő- és térzónákat. Inkább arra kíváncsi: miféle áthajlások, folytonosságok és törésvonalak éltetik a természet ciklikus mozgásait. Igen, valami ilyesféle erkölcsi, esztétikai észjárással meditál e gyulai illetékességű alkotó. Aki úgy jár Szegedre, akárha második otthonába térne vissza. Hisz ide kötődik nagyhatású, felejthetetlen főiskolai mestere, Vinkler László is, amint ezt tisztelgő látomásával hangsúlyozza is.

Nem kevesebb, mint 45 esztendő összegzését kínálja a jelenlegi bemutató. Ez tetemes idő, már-már félévszázados léptékű. A mögöttünk lévő század pedig a hagyományépítések és a radikális újítások sokaságával lepte meg a világot. Itt van mindjárt a racionális formaszigorítás legvégső stádiuma, a konstruktivista szellemiség. A délvidéki kisvárosban éldegélő alkotó mindenesetre kezdettől fogva e merész, lakonikus és szubsztanciális előadás mellé tette le voksát. Ezzel akarva-akaratlan a magányos munkálkodás lett osztályrésze. Noha a különféle elvont, mértanias elemekre és a tisztább színhangzatokra hagyatkozó tolmácsolás igenis rokonságban áll a népművészettel. Közösségi karakterű. Majd Oroján István vitális, bioromantikus szobrászata mögött is ott sáfárkodnak a népi tárgyformálás rusztikus, organikus hagyományai. Ám képi és plasztikai formatartalmai mégsem egylényegűek. Dehogy. Csupán szerencsésen, termékenyen kiegészítik, kiteljesítik egymást. Mintha valami szintetizmusra törekednének.

Idealizmus, szintetizmus? Ha megfontoljuk: Oroján István konstruktív elvű festészete némi rokonságot mutat Platon eszmevilágával. Ő sem kultiválja a földi árnyakat, a formai esetlenségeket. Mégis elég hamar rájött: neki egyre-másra vitatkoznia kell az ideák tanával. Más szóval: a kimódolt, megtévesztő harmóniákkal. Nem mintha szépségellenes lenne, a csudát. Számára azonban az élet igazsága a legfontosabb. Ezért hát olyanféle centrikus, hierarchikus képrétegekre aspirál, amelyek némileg szemben állnak a mellérendelő geometrikus szerkezetekkel. Közben felületein csak elvétve találkozunk tökéletes mértani alakzatokkal, szabályos ritmusképletekkel. Márpedig ha egy négyzet egyik szára valamivel vaskosabb a többinél, akkor ott máris ellentét, feszültség keletkezik. Szerintem épp az efféle mozzanatokban rejlik e szuverén, hiteles piktúra különössége. Látszatra ugyanis meglehetősen hibátlan, harmonikus önképzetekkel áltatjuk magunkat. Csakhogy ez többnyire gyarlóságokat, hazugságokat és drámai megrendüléseket takar.

Ennyiből is kitűnik: itt egy személyes érvényű, etikus konstruktivizmussal szembesülünk. A mesterré érett alkotó tudniillik sohasem engedett formaeszközei szirénes csábításának: a felszínes, öncélú magamutogatásnak. Így szárnyaló fantáziájával is minduntalan hadakoznia kellett, hogy ne torzítsák el emlékképei érzelmi tisztaságát. Már csak azért se, mivel Oroján művészetében az ártatlan, dekoratív tónusok és a súlyosabb, materiálisabb színértékek szerves együttállásáról ugyanúgy tudomást kell vennünk, mint a festői és grafikai szemlélet termékeny szimbiózisáról. Olyan ez, akárha e szuperérzékeny festő igenis respektálná a létezés duális természetét.

És csakugyan: a szellemi összegzéseket nyújtó művész is lépten-nyomon duális, páros formaképleteket állít elénk. Egyfelől mindent elnyelő, komor és drámai sötétségű víziókat teremt, másrészt meg az esszenciális, szintetikus fehér ragyogásokat kultiválja. Mintegy a kifejezés legvégső, absztrakt tartományait feszegeti. Éppúgy megjárja a félelmetes alvilági térszférákat, mint a mennyei magaslatokat. Ugyanakkor ikonikus rangú látomásaiban a vitálisabb vöröses-barnás tónusoknak, egyben a négyzetes ritmikáknak, a körkörös alakzatoknak is evidens helyet talál. Aztán a summázó alkotó a reneszánsz leleményes műformáját, a diptichonos láttatást is előszeretettel alkalmazza. Ezzel újra eszünkbe idézi: a szabályosnak tűnő dualitásokban voltaképp az azonosságok és eltérések rafinált dialektikája munkálkodik. De az sem mellékes, hogy a sík- és térkonstruktivista művek egynémelyike ténylegesen kilépett a térszerű, plasztikus képződmények világába. Amivel a különféle műfajok látványos érintkezését regisztrálhatjuk.

És itt máris Oroján István szobrászatánál tartunk. Igaz, ezúttal materiálisabb, súlyosabb, tömbösebb műtárgyakat észlelünk, mégse higgyünk teljesen a külső benyomásoknak. Mert az alkotó fölöttébb kedveli a közvetlen jellegű, melegséget árasztó faanyagot. Nem elég, hogy itt természetközelibb, összefogottabb kompozíciókat kapunk, ám alkalmanként az eleven anyagok belső, zsigeri érrendszere is felvillan előttünk. E bennfentes színtüzelés, valamint a legvékonyabb színértékek intenzív kiemelése egyébként a képein is többször előjön. Akárha a művész személyes, nemzeti identitását mérlegelné. S tényleg: nincs kizárva, hogy kiugró szenzibilis képessége épp szülei termékeny vér- és génkeveredéséből ered. Másrészt az is kiderül: neki az archaikus, ősi formakincs ugyanúgy tanulságos, akár a gótika kecses, magasba törő szemlélete. Ráadásul az összegzést végző plasztikus jelenleg már maga mögött hagyta a statikus térépítés konvencióit, hogy dinamikus, mobil létélményeit is megossza velünk.

Ahol ennyi-ennyi formai, gondolati lelemény és eredetiség érintkezik egy kiállításon, ott nagyon lakonikusan kell fogalmaznunk. Szóval: egy öntörvényű, érdemes képzőművész jelentkezik előttünk.

(Oroján István kiállítását a Szegedi Román Kulturális Intézet termeiben láthatjuk október 30-ig.)

Szuromi Pál

[nggallery id=234]

Fotók: Román Kulturális Intézet