Csonka karokkal, elnémulva

TOLNAI OTTÓ KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJÁRA

Grand Café, május 15 – június 15.

Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban. Hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket, kiket kirúgtak az akadémiákról, mert bediliztek és obszcén ódákat közöl­tek a hirdetőtáblák üres ablakain. Letűnt serege a platonikus társalkodóknak vészkijáratok lépcsőfokairól, ablakpárkányokról, a holdról a mélybe ugorva, kik körbe-körbe járkáltak éjfélkor a vasút mentén, töprengve merre men­jenek. És elmentek. És nem hullatott könnyet utánuk a kutya sem.

El lehet menni Magyarországról. Itt lehet hagyni bennünket!

Nyilvánvaló, hogy félnek; látszik, hogy a zugok homályához s a tömeges együttéléshez lévén szokva, visszariadnak az azúrkék térségektől s a világosság végtelen magányától; látszik, hogy tétovázó örömük rettegéssel van át- meg átszőve. Félnek, rettegnek az azúrkék térségektől, félnek, rettegnek a világosság végtelen magányától…

Az érzékeny ember elnémul, és mint drága kagylókkal vonul vissza még maradék szavaival.

Nem is jár más a fejemben éppen ezért, éppen emiatt, mint az a Rodin szobor, amit Zágrábban láttam, Split felé tartva, volt némi időm az átszállásig, s a múzeum éppen a vasútállomás mellett, nem is annyira az a Rodin, a nyers márványból életet nyert finom fényű felületek, hanem a kis torzó, a tékozló fiú kar és láb nélküli, de egész lesoványodott testével a megbocsájtásért feszülő tenyérnyi alakja, nem tud másképp megszólalni, csakis az öleléssel, de olyasmi vágy ez, mint Sisyphosé, lendül a csonka kar, ám a másik testével össze sosem érhet, egy örök lendülés, egy örök vágy, örök kielégületlenség, agyagból, bronzból, bármiből kezet formázni neki, ennek a kegyetlen kompozíciónak, ennek a borzasztó torzónak, amit végülis már, mielőtt megláttam volna, hoztam magammal Budapesttől Zágrábig, ott ültünk a teraszon, és szomorúbbak voltunk, mint korábban bármikor, torzói vagyunk a kötelező ünnepségnek, lehallgatásoknak, létminimumnak, elszámoltatásnak, a hatalomnak, a kancellárnak, mindenkinek, akikkel közös nyelvet nem beszélhetünk, fehérek között Európaiak, ültünk hófehéren, csonka karokkal, elnémulva, mint drága kagylókkal, visszavonulva még maradék szavainkkal, visszavonulva onnan, ahol az történik, ami éppen kibírhatatlan. Aztán a gondolat, hogy nem jövök vissza, hiszen szabad, sőt, cinikus imperatívusz, hogy karokat növesztek, bármiképpen is, és azzal a kézzel írni, festeni, ölelni fogok Split azúrkék partjainál, írni, beszélni arról, amiről itt nem lehet, nem szabad.

Valahol rettenetes csönd van. Efelé gravitálunk.

Ha nem fújnának merészebb szelek, ha nem lenne merészebb magatartás, ha nem hangzana el olykor egy-egy elementáris sikoly, a pókok tényleg behálóznák egünket. Ez az elementáris sikoly, ez a rádiumszerű valami a kultúra, a szellem egyedül lehetséges pozitív energiája. A művészet, a szellem nem termelhet negatív energiákat – azt kizárólag a politika, az ideológiák termelik, sugározzák.

Ellenfényben rajzolja újra magát, mintha karok nélkül, de akkor is, szájába, fogai közé szorítva ecsetjét. Minden arca tágulás, szűkülés, emelkedés, süllyedés. Látszólag nyugvó felületek, melyekben erő pulzál. Nincsen semmiféle tükör, csak testetlenné szublimált formák. Rizómák, gócok, szilánkok. A démonok kinyújtott nyelvei. Penészes plakátdarabok, mint epifániák. Szövegek és képek összetettségének alkalmi csomópontjai. Megsárgult dokumentum, mint elmúlt világok jelenvalóvá tétele. Rádöbbenés a világ dolgaival való megbomlott kapcsolatra. Valóságdarabok koncentrált intenzitása, szigetszerűsége. A kitágult jelen szerkezetei. A lelassult idő ritmusának metronómja. Az asszimetria feltételezése. Mindennapi rituálék csendes ismétlődése.

Se jugoszláv, se vajdasági. Minden bizonnyal majd szerbiai. Szerbiai magyar költő.

Váraljai Anna

(A szöveg intertextjei íróktól, politikusoktól származnak.)

[nggallery id=555]