Ciprian Mureşan kiállításáról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Ciprian Mureşan – Egzisztenciátokat szerződés szavatolja című kiállítása
2015. 01. 16 – 2015. 03. 22.
Ludwig Múzeum
1095 Budapest, Komor Marcell út 1.

Deák Csillag: Körvasút 

Ciprian Mureşan utazásra csábít a Ludwig Múzeumban Egzisztenciátokat szerződés szavatolja című kiállításán. Képzeletben felültet, felültet egy vasútra, nem a Csillebércire, nem a hullámvasútra, egy közönséges kisvasútra. Terepasztal a kiállítótér padlózata, körbe-körbe futnak a színes kukák. Kötöttpályán futnak, úgy tűnik, hogy a vasútvonal végtelen. Nem az, csak a látszat szerint. Valamit mindig újrahasznosítunk, még a levegőt is, ha néha támad is légszomjunk. Most már szelektíven hasznosítunk újra.

Egyből jó helyen állok meg. Egy keresztelőnél, keresztezi az utamat. Télapó keresztel, már ez önmagában blaszfémia, szentségtörés. Valamit eltörlünk, valamit nem tartunk be, hiába vagyunk ortodoxok vagy unortodoxok. Egy kutya. A rendszerváltás után talajt vesztett egyház képe jelenik meg a videón. „Mindannyian a barátaim, ismerőseim, művésztársaim voltak. Nem kaptak tőlem semmiféle instrukciót arra nézve, hogyan viselkedjenek a felvétel alatt. Mindvégig komolyak maradtak, dacára annak, hogy mégiscsak egy nagy szakállú, piros kabátos Mikulás végezte a szertartást. Ez számomra rendkívül meglepő és egyben elgondolkodtató volt” – mesélte Ciprian Mureşan Pozsonyban.

Az Auto-da-Fé című munka egy 154 képből álló fotósorozat, amelyet a művész installáció formájában állít ki. Az Elias Canetti Káprázat című művének 7. fejezetéből vett rövid szövegtöredékeket ábrázolja, ahogy azokat graffitisek városi felületekre írták, s amelyek össze is olvashatók. Az Egzisztenciátokat szerződés szavatolja – kiállítás cím is Elias Canetti regényéből vett idézet. A látogatónak végig kell járnia a kiállítást, mire az idézetet olvasni tudja. Talán ez Mureşan szándéka is. Koncepció van mögötte, és nem a véletlen művével állunk szemben. A másolat-eredeti problematikát a George Grosz könyv c. alkotás újabb gondolatokkal gazdagítja: rajzait félbehajtott papírlapba rejtve hozzáférhetetlenné teszi a néző számára.

A könyvek és a szobrok létezése megkérdőjeleződik, mert egy hazug világ relikviái. Hazugság a tartalmuk, maga az üresség, szemétre valók. Nem kerülhetnek oda, könyvet még sem égetünk, és nem is zúzunk be esztelenül. Ciprian Mureşan megszünteti, a címüket hordozó fedlapokkal előhívja őket és egyúttal semmissé is teszi létezésüket. Mintha tiltott művekről lenne szó. Tiltottak voltak, akár az élet. A kukák meg keringenek a kiállítótérben, viszik a hulladékot.

Intervenció, 2012 fotódokumentáció. Látjuk a fényképeket a szobrokról, félig megbillennek. A kommunizmus ideje alatt készült szobrok talapzata (szocreál, modernista vagy éppen klasszikus figuratív alkotásokról van szó) alá könyvet rak, nem dönti le, csak kibillenti egyensúlyából az alkotásokat. A könyveknek is lehet anyagi hatásuk, a megsemmisítésükre való törekvés ellenére. Az iratmegsemmisítőben másolatként bedarált könyv papírcsíkjait szemétkosárba teszi, felfüggesztve ezzel a könyv olvashatóságát. A kultúra folytonosságának megszakadására és az emlékezet újraírására hívja fel műveivel a figyelmünket. Az intellektusunkra hat, nem is az emlékezetünkre, a látvány hordozza a tévedést, remake-et. Intellektuális gyönyörrel és keserűséggel ismerünk magunkra. Ez a személyes érintettség kortalan, mert Ciprian Mureşan egyszerre szól nemzedékéhez és az idősebbekhez, akik a posztkommunizmus ideje alatt fogaskerekei voltak a rendszernek, működtették azt, közben éltek, haltak, és ma fájdalmas érzéssel néznek vissza ifjúságukra, olykor nosztalgiával, olykor keserűséggel. Ami történt, megtörtént, de nem biztos, hogy úgy, ahogy ma elmeséljük. A művész rekonstruál, keresi nyelvezetét, hogy kifejezze a tovább élő múltat, annak gyűlölt mentalitását, a gerincroppantó alázatot.

Az egyik videón, amely Tiltakozom magam ellen címet viseli, egy szemetes konténerből kialakított mobil bábszínház látható, amint járja a várost, s mintegy a környezetbe beleolvadva azoknak a helyzetére reflektál, akik demagóg módon tüntetni szeretnének az opportunizmus ellen.

A Plakátszobor Mureşan egy rajzának 32 000 példányban kinyomtatott másolatából készült oszlop. Mivel a plakátoknak csak a vékony fehér széle látszik, maga az oszlop is vakítóan fehér. A néző nem fér a legfelső plakáthoz sem, mert a rakás két és fél méter magas. Ha a szabadban állítaná ki, a szél szétszórná a plakátokat, és ezáltal a felületek is láthatóvá válnának. Az információ és a mű elrejtése és megszüntetése látható, úgy, hogy nem látunk semmit.

A bécsi gyorsot várom, a kuka helyett talán befut. A Wiener-Valcer. Puha pamlagokkal, pontosan és időre. Vagy az Orient-expressz. Rajta ül Agathe Cristhie és Poirot felügyelővel beszélget, Miss Marple meg hallgat, igaz, kivételesen. A Monarchiának vége. Hogy mégis él, annak is köszönhető, hogy értjük Ciprian Mureşant és műveit, felfogjuk, átéljük, mert múltunkhoz köt általuk. A múlt-tagadásban erősek vagyunk, itt is, ott is, Romániában. Tagadni lehet, mert senki sem szeret dicstelen múltjával kérkedni.

Ciprian Mureşan alulnézetből láttatja világunkat, a városi polgár szemüvegén át, aki Kafka örököse, bolyong a végtelen hosszúságú ismeretlen folyosókon. Álmából talán ismerősnek véli ezt a világot, de felébredve tudatosul benne, amit álmodott, az a valóság. Nem kell már Amerikába menni, hogy úgy érezzük, szabad világban élünk. Szabadok vagyunk, de Ciprian Mureşan művei figyelmeztetnek bennünket, még messze vagyunk az igazi szabadságtól. A kommunizmus nem történt meg, és mi elhisszük, hogy igen, nem történt meg. Ami van, ismeretlen világ, nem igen szokunk hozzá, vagy csak kényszerűségből.

Mureşan számára a modern művészet azt is jelenti, hogy képes megkérdőjelezni a múltat, addig öröknek hitt művészi értékeket. Az Egzisztenciátokat szerződés szavatolja nem frázis, tartalma összetett és lényegi. Nem filmszakadásról van szó, ahogy a moziban néha előfordul, és nézünk, mint a moziban. Itt is nézünk, nem akarunk hinni a szemünknek, a fülünknek, érzékeinknek. Továbbra is az egzisztenciákról szól a történelem, a közösségek élete, a saját sorsunk. Hiába foglaljuk törvénybe, rendeletekbe, szerződésekbe az emberi viszonyokat, azok rendre változnak, felülírják a törvények számos passzusát. Elias Canetti idézetei üzenetek, valami végleg megváltozott, még akkor is, ha a falakon mást olvasunk, mint amihez hozzá szoktunk. A demokrácia sem születik magától. Fogalmak, jelentések íródtak át, felejtődtek el, az újakat meg nem akarjuk érteni, elfogadni. Akár egy árnyékvilágban élnénk, ahová a fény nem hatol be.

A kiállításon látható a 2009-es Velencei Biennálén, majd a Műcsarnok 2012-es Európai utasok című kiállításán is látható bemutatott Kutyaszív (2009) videó. Vitát látunk, küzdelmet, egyenlőtlen harcot. Nyelvileg hol homályosan, hol nyers szavakkal kimondva a gondolatokat, érzéseket. Megtudjuk, a kutyák is emberek, a válogatott kínzási módszereket nézve biztosan. A múltban az emberek egyszerre voltak áldozatok és bűnös végrehajtók. Emberiesség és embertelenség ütközik egymásnak. Az állatok elemberesednek, önmagunkra ismerünk.

Ciprian Mureşan szembesít valamivel, ami létezik, ami sosem volt. A kettő közötti átmenetekkel. A létező-sosemvolttal, a sosemvolt-létezővel. Csavarokat veszünk észre a kiállításon, mire idővel rádöbbenünk, mi vagyunk és voltunk a csavarok a gépezetben. Nélkülünk semmi sem működött volna. Még egy iratmegsemmisítő sem. Mi nyomtuk meg a gombját. Ahogy ma is.

[nggallery id=513]

Kölüs Lajos: Életünk elhalasztva 

Ciprian Mureşan balkezét magasra nyújtja, felfelé mutat. Maga is felfele néz. Hirtelen az az érzésem, mintha Vera Muhina valamelyik ismert szobrát látnám. A hőst, a nép egyszerű fiát. És jön a film, a jól ismert. Az elcsépelt, a megunt klisékkel. Ciprian Mureşan nem valahonnan jött, hanem nagyon is ismert művész. Néhány adalék, minden világos lesz: Velencei Biennálé (2009), a londoni Tate Modern, New York, Sydney, Moszkva. A B terv (Plan B) szerinti megjelenések. A Ceausescu-érában született és nőtt fel, és ezt le nem tagadná semmiért sem. Örökségét cipeli, hordja vállán, képzeletében, műalkotásaiban, jelenében és múltjában. Születése óta nagyot változott a világ, de Románia is. A változás gyötrelmes, nehézkes, van, hogy semmi sem változott meg, az emberi gondolkodás és cselekvés, vágy, törekvés ugyanaz.

Ciprian Mureşan ezzel a változatlan múlttal néz szembe, kortársával megfesteti Nicolae Ceaușescu portréját, a rettegett diktátor képét, az alkotás folyamatát videóra veszi, mintha egy mesehős születne újjá szemünk előtt. Pulpitoson áll, enyhén megdől alakja, arcán néhány kemény vonás látszik, rendíthetetlen, magabiztos figura, bizalmat követel és bizalmat nyújt. Mintha Dimitrov állna a német bíróság előtt 1933-ban. Erről szó nincs, a hasonlóság mégis kísérteties. Ciprian Mureşannak jó érzéke van ahhoz, hogy valamit megjelenítsen a múltból, egy gesztust, egy arcot, egy tekintetet, egy vágyat, egy gondolatot. Minden megváltozott és ennek tudatában mondja ki, hogy Communism Never Happened (2006). Már nem emlékszünk rá, nem akarjuk, hogy róla beszéljünk, semmi sem történt, senki sem volt szekus, besúgó, senkit nem zaklattak, nincsenek akták, nincsenek szobrok és könyvek.

Az Újrahasznosított játszótér című alkotás az ökologikus gondolkodásról szól, egy új szemléletről és magatartásról. Ami még nem hatja át mindennapjainkat, távol áll tőlünk, de demonstratíve mégis elfogadjuk, úgy teszünk, hogy egyetértünk. Ciprian Mureşan okosan összekapcsolja az új világot a régivel. A szemeteskuka és egy elhagyott vidámpark kisvasútjának sínpárja egymásra talál, öt szemeteskuka fut a Ludwig Múzeumban, kikerülhetetlen, egy szerelvény, eltérő színű kukákkal, szelektív gyűjtés folyik. Új jelkép, új magatartás. A művész nem írja át a történelmet, nem mondja, hogy nem volt úttörő korszak. Finoman utal rá, hogy hová is való, miként is változik meg valaminek a funkciója, üresedik ki és élhet tovább a művészi gondolkodásban, sőt a hétköznapi életben és gyakorlatban.

Kommunizmus sosem volt (Communism Never Happened, 2006) című installációja a ’80-as évek Romániájának egyik tömegrendezvényére vezethető vissza, a Láng Irodalmi Kör propaganda műsorestjére, amelynek hangfelvételeit őrző bakelitlemezről Mureşan levágta A kommunizmus sosem volt feliratot. Az azóta már „tételmondattá vált” kijelentés különböző összefüggésekben használatos. A művész egy tárolóban próbálja meg rekonstruálni a mű történetét az időközben összegyűlt dokumentumokon keresztül, melyeket ceruzával másolt le, teret hagyva az esetleges manipulációknak. Mindez anakronizmus, idő és történelem egymás elleni kijátszása, egymás mellett élnek a régi formák és struktúrák, miközben az újak még nem épültek be a társadalomba. A szervesség hiánya teszi, hogy semmi sincs a helyén, minden mozgásban van, helyesebben semmi sem mozdul, a művész teremti meg a mozgás lehetőségét és módját, ösztönöz minket a változás elfogadására, felismerésére, hogy semmi sem ugyanaz már, mint ami korábban volt. Egymást gyorsítják és lassítják, kinek mi az érdeke, a szándéka, legyen szó közösségi vagy egyéni érdekről, célról. A mai kelet-európai liberálisok az állam gazdasági beavatkozása, a szerződéses viszonyok s az egyéni szabadság korlátozása metaforájának tekintik a „kommunizmust”, ezért hasonlítanak minden tekintélyuralmi törekvést a reálszoc múlthoz, ami tévedés: nem minden diktatúra autoritárius, a reálszoc plebejus jellege, túlzó racionalizmusa – és a hagyományos uralkodó osztályok fölszámolása – ezt egyenesen kizárja. (Tamás Gáspár Miklós: It’s All Over now, Baby Blue. Antikommunizmus ma)

Lépkedünk teremről teremre, ismételten körbejárunk, ismételten szemben találjuk magunkat a bevásárlókosárral, benne Kafka Amerika című művével. Csak egy könyv, számtalan formában és nyelven. Karl, mint csavargó teljesen új színben látja az új lehetőségek hazáját: a szegénység és a munkanélküliség elképzelhetetlen méreteket öltött ebben a világban. Mureşan installációja konceptuális alkotás. Kosárba rakta a szegénységet, a munkanélküliséget, megjelenítve ezzel a kapitalizmust, mint a kereskedelem, az áru által meghatározott világot. Egy hatalmas és kiismerhetetlen gépezetet látunk.

Talán az egész kiállítás konceptuális. Intellektuális értelemben rabláncra vagyunk fűzve. Nem toljuk magunk előtt Kafka kosarát, de cipelünk magunkkal valamit, a kíváncsiságot, vajon hol bukkanunk rá a kiállítás címére (Egzisztenciátokat szerződés szavatolja), hol találjuk meg magyarázatát. A nyitó kérdés Kafka Amerikája. Idő szükséges, hogy áttekinthessük a műveket, a videókat, különben értetlenül távoznánk a kiállításról, valamiféle de je vu érzéssel, aha, értem. És semmit sem értünk. A tér telített, nem engedi, hogy lazuljunk, a figyelem folytonos, minden tárgyra irányul. Mintha a Jelenések könyvének lapjai lennének előttünk, rejtélyeket és rejtjeleket olvasunk és fejtünk meg. Keressük a hátteret.

Mureşan számára az egyszeriség, eredetiség, megismételhetetlenség, a klasszikus művészeti remekművekkel kapcsolatban felmerülő fogalmak konceptuális kihívást jelentenek, kísérletei ezek relativizálására irányulnak. (Nagy Edina: Mi ellen tiltakozik az ember, aki saját maga ellen is tiltakozik?)

A Tiltakozom magam ellen ismétlései reménytelen vállalkozást mutatnak, semmi sem fog változni, sugallja a mű. Marad a parttalan, öncélú tiltakozás. Mindenki, így önmagam ellen is. Senki sem hiteles. Oda az önbecsülés, nincs alapja. Pánikolunk, parázunk, félelmet mutatunk. Megfélemlítetté válunk. Vereséget szenvedtünk, még önmagunktól is.

Testiség és anyagiság uralja a kiállítást, miközben valami megszületik, valami más lesz, valami elindul, mozgásba jön. Valamit felismerünk, valamire rájövünk. Magunk is játszótárssá válunk, nyomkövetőkké, akár egy felújítás előtti bejáráson vagy az első feltáráson, vajon mi van a paraván, a téglafal mögött. Ez a mögöttes érzés és keresés önreflexív is, mert időbeli utazásunk a múltba történő utazás, egy sosem volt világban, amely érdekes módon mégis létezett és létezik. Nem csak a tudatunkban, emlékezetünkben, de tárgyainkban is, sőt a lakótelepen is, ahol élünk. Bevonódunk az alkotások világába, interaktív módon részeseivé válunk azzal, hogy, Mureşan lehetőséget ad a látogatónak arra, maga is nyomot hagyjon. Alkotunk, formálunk, rajzolunk, vonalakat húzunk, amiből később a művész is építkezik, művet hoz létre.                  

Kafka regénye befejezetlen, talán nem véletlenül választotta tőle Mureşan ezt a könyvet, mert maga is úgy értékeli, aki végig megy a kiállításon, az Kafka világában marad, nem azt mondjuk, hogy minden reménytelen, csak azt, valami befejezetlen, valami hiányt érzünk. Életünk elhalasztva.

[nggallery id=512]

 Fotók: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum