A füzet adománya

Az eredeti elgondolásnak megfelelően a meghívottak széles skálán mozognak az intermédiás alkotótól a szobrászattal kísérletező festőművészen át az elsősorban költői és filozofikus síkon mozgó szabad szellemig. Ők ebben a néhány hétben mindnyájan lehetőséget kaptak a nyugodt munkára és alkotói kalandozásra, folytathatták vagy befejezhették egy korábbi ötletüket, kitalálhattak valami teljesen újat, vagy akár újragondolhatták már meglévő munkáikat. Mivel a művésztelep célja a kibontakozás támogatása, sem most, sem korábban, nem volt elsődleges szempont, hogy tíz fő körül mozgó tagsága minél nagyobb nevű, beérkezett művészekből álljon, mindig is jóval lényegesebb volt az, hogy a művésztelep maga kinek tud sokat nyújtani az alkotói pályája aktuális időszakában. Így került néhány visszatérő vendég mellett a szegedi helyszínre három, doktori tanulmányokat kezdő, illetőleg folytató fiatal művész és egy középiskolás növendék is.

Mindezen szellemiséget meghökkentően jól integrálta magában az Imre Mariann által felvetett idei téma: a program elején kiosztott keménykötésű fekete vázlatfüzet, amelynek példányai az esemény végére egy este erejéig (Grand Café, 2022. július 29.) mindenkinél kiállítási darabokká alakultak át. A skicckönyv olyan, akár egy miniatűr hordozható alkotótábor, egy mobil művésztelep. Benne interaktív párbeszédet folytathatunk önmagunkkal; felelősség nélkül firkálhatunk és játszhatunk; hangot, arcot, képet adhatunk benne érzéseinknek és gondolatfoszlányainknak, akár egy személyes naplóban. Bele feljegyezhetünk vagy lemásolhatunk olyan dolgokat, amelyek megihletnek, vagy amit fontos emlékeztetőnek szánunk; és amely keresetlenül tükrözheti azokat a belső ösvényeket és újszerű összekapcsolódásokat, amelyek által egyszer csak rátalálunk arra, ami nemcsak új, hanem igaz is lehet, vagy arra a sok-sok apró darabkára, amelyekre visszatekintve összeáll egy teljesség vázlata.

Az alkotói folyamatokról és a művésztelepen belül és kívül történtekről a résztvevőkkel beszélgettem.

A füzet mint tárgy

Erdélyi Gábor művei mindig erősen konceptuálisak, és olyan oppozíciókra hívják fel a figyelmünket, amelyeket nap, mint nap gondolkodás nélkül veszünk készpénznek. Gesztusai kiforgatják a bevett sémáinkat: műalkotásrangra emelik a mű egyedi készítésű dobozát; áthelyezik a képi sűrűséget egy keskeny sávba a vakrámás táblakép szélére, ahol hagyományosan a keret lenne található; vagy időnként a hordozó jelentőségét domborítják ki a hordozottal szemben – vagy hiányában. Erdélyi elgondolkodtató művében az üres, csukott füzetről készített replikát, méghozzá kőből, majd azt a kapott füzetet lenyomtatva, annak tetejére helyezte. Ez a tett joggal juttathatja eszünkbe Martin Heidegger gondolatait a műalkotásról. A filozófus a művészeti produktumot a valamire való tárgyakkal, eszközökkel szemben határozta meg, és érvelése szerint a műalkotásnak eme funkciótlanságában a lét el-nem-rejtettsége tárul fel – Erdélyi kőfüzete pedig e gondolat eminens foglalatának tekinthető. A tabula rasa súlya az üres lapok felett, a létezés heideggeri felmutatása, a füzetség letisztult esztétikája, a művészet önmagára való rákérdezése bujkál a minimalista tárgykompozícióban.

Huszár Imre a művésztelep egyedüli szegedi lakos alkotója, egyben a program lebonyolításában is gyakorta segédkezik. Az általában elvont installációkat, absztrakt festményeket és gondosan megkomponált printeket készítő művészt ezúttal a füzet egy tőle némileg szokatlanul emberközeli és hozzáférhető tárgyegyüttes megalkotására sarkallta. Erdélyi Gáborhoz hasonlóan ő is egy nehéz tárgyat, jelen esetben egy rozsdás vaskockát helyezett el a füzete tetején. A robusztus, durva tömb rátehénkedik a művészeti, szellemi tevékenységet összetéveszthetetlenül megidéző skicckönyvre. A kiélezett szembenállást tovább fokozza a lapok közül előkandikáló átlátszó anyagra rajzolt lábikó. Huszár művének élő–élettelen, anyagi–szellemi, durva–finom stb. primordiális ellentétei különleges táptalajt adnak a töprengésre az arra fogékonyaknak.

Füzet-szemlélet

Poroszlai Eszter kiforrott térművészetébe jelentős új vonulatot hozott a járványidőszak bezártsága. Ekkor lángolószín szálakkal megszőtt nagyméretű háromdimenziós installációi, amelyek áttetsző szövetet adnak hozzá az enteriőr vagy a természeti látvány észleléséhez, részben átköltöztek papíron ábrázolt terekbe. Az ekkor készült installációs tervek elrugaszkodnak a kivitelezhetőség realitásától, és lehetetlen helyszínekre és tárgyak közé helyeződtek át: a római Pantheonba, az Hagia Sophiába, a Guggenheim Múzeumba, Poroszlai teste és távoli tájrészletek közé… A tervek cianotípiával készültek. A kék alapon fehér eredményt adó, viszonylag egyszerű proto-fotografikus módszer használható fényképek kontaktnyomatainak elkészítésére, fotogramokhoz vagy egy grafika sokszorosítására is, ekképpen természetes módon ötvözi a szabadkézi ábrázolás és a technikai képek jellemzőit. A cianotípiákra a művész kézzel applikálja fel a vékony vöröses szálakat, „érzéki geometriát” hozva ezzel létre, ahogy ő nevezi formáit. A művésztelep kiállítására egy újabb installációs tervet dolgozott ki, amely a füzet révén a térbeli mesekönyvek világát idézi meg. A skicckönyv két lapjára két ablak cianotípiáját ragasztotta be, és ezeket kötötte össze kézjegyének számító szálaival.

Fusz Mátyás eredetileg festőként végzett, ám jelen alkotói korszakában főleg szobrászattal foglalkozik. Számos munkájában problematizálja a vizuális észlelést, például azt, hogy testünkkel mit takarunk ki egymás elől az elénk táruló látvány teljességéből. A Szegedi Művésztelepre is azzal a szándékkal érkezett, hogy e kérdéskörrel kapcsolatban kísérletezik néhány felvetésével. Fusz munkáiban nem annyira a végtermékként előálló mű és annak esztétikája, mint inkább a kitűzött munkamódszer a meghatározó, amelyet a művész következetesen alkalmazva jut el a végső produktumhoz. A telepen bevetett metódus szerint Fusz először egy tájrészlet kétdimenziós projekcióját készítette el egy átlátszó műanyaglapra, majd ez alapján gipsz domborművet fabrikált. Mindez előtanulmány volt egy későbbi projektjéhez, amelyről még nem kívánt további részleteket megosztani. A kiállításra ő is egy kétfelé nyitott megszobort füzettel érkezett, amelynek plasztikusan megdolgozott és fehér anyaggal megkötött lapjai vélhetően szintén az említett tájszegmenst jelenítik meg. Az objekt része volt a felső lapokat egyben tartó, virító színű vastag szigetelőszalag-darab is, amely mint egy bohókás könyvjelző jelölte ki a szemlélő látványbéli betagozódását a füzetben és a tájban.

Fodor Emese a szemlélet apró változásait egy viszonyítási pont kijelölésével mutatja be a füzete lapjain. Fodor a kollégiumudvar egy kiszemelt pontján egy labdát helyezett el, amely ezután képeinek középpontjaként funkcionált. E sárga körré stilizált gömb körül, eltérő oldalakról és fényviszonyok mellett festette meg a környezetet, füzetoldalanként hatos felosztásban. Ebben a vállalkozásában részint Claude Monet Roueni katedrális-sorozata nyújtott inspirációt, részint David Hockney-nak az észlelés tapasztalatát aspektuális fázisokból összemontírozó fotómunkái. Fodor számára nem igazán lényeges a percepció szubjektív dimenziója, sokkal inkább a nézőpont változandóságának egyetemes tapasztalatára kívánja ráirányítani a figyelmünket. Témaválasztása azonban annyiban személyes, hogy a Szegedi Művésztelepen ébredt újra rá, milyen fontos is neki a plein air gyerekkorában átélt, s most újfent felfedezett élménye. A művésztelepen vele volt hatéves kisfia is, akinek rajzos füzete szintén kiállításra került.

A füzet mint műalkotás

A vázlatfüzet azonban nemcsak eszköz lehet ahhoz, hogy művészetet vagy akár filozófiát csináljunk. A gondosan megtervezett és kivitelezett füzet teljes értékű műalkotássá, művészkönyvvé léphet elő. Ez esetben skiccelésről nincsen szó, és a kötet energiával feltöltő zseb(művész)telepség helyett inkább egy kemping kiszerelésű kiállítás formáját ölti fel.

Kótai Mara zsenge művész, aki rendszeresen készít gondosan megkomponált füzeteket, amelyekben rajzokat, kollázsokat és azok ötvözeteit helyezi egymással dialógusba. Munkamódszere szerint olyan „talált tárgyakat” használ fel, amelyekhez erős kontrasztra lel asszociációiban. Az így létrehozott együttállások intenzív drámai hatást keltenek, és további magyarázat nélkül is elindíthatják a néző (illetve lapozgató) érzelmi involválódását. A művésztelepen készített füzetéhez egy régi lexikonból szemezgetett. Skicckönyvében figyelemreméltó egy anatómiailag pontos emberi szív többszörös ábrázolása, majd annak ágyúkból és egyéb fegyverekből összerakott kollázsba való transzponálása.

Tulisz Hajnalka rutinos művészkönyv-készítő. Alkotói gyakorlatában egybeforr a költészet és a képzőművészet. Nála és Szelley Lellénél is figyelmesek lehetünk arra a jelenségre, mennyire egy tőről fakad a versek képisége s a képek líraisága, és mennyire önkényes is elkülöníteni ilyen lényegüknél fogva összefonódó művészeteket. Tulisz Hajnalka Mély versek című művészkönyve a mélység szószerintiségét fordítja át vizuális költői metaforába. Könyve lapjain a versek letakart sávokként, mint kicenzúrázott tartalom, jelennek meg, amelyeknek mélységéről a sávok térbe helyezése, háromdimenziós ábrázolása által lesz benyomásunk. Ez a ciklus tehát nem kalligrammák, vagyis képversek sora, hanem azok fordítottja – versképek, sőt, akár versplasztikák tervgyűjteményeként is interpretálható. A telepen Tulisz részben a korábbi gyakorlatából így kapott verssor-sávokkal dolgozott és kísérletezett tovább, pl. színes verskitakarással gyermekverset imitált. A kiállításra került füzetét egy duplaoldalon rögzítve helyezte ki, amelyen egy diagram volt látható a következő felirattal: Senki sincs velünk mindig. Az idő- és személy-tengelyek mentén koordinált színes sávok tehát ez esetben verssorok helyett az emberekkel eltöltött közös idő metaforáivá váltak.

Szelley Lellé nagy füzetfogyasztó hírében áll, aki módszeresen gyűjti és ki is állítja skicckönyveit. Az azokban megőrzött vázlataihoz és érett vagy épp kósza gondolataihoz rendszeresen visszatér, füzeteit átlapozza, és rátalál olyan mozzanatokra, amelyek a jelenben nyernek új jelentőséget. A gondolat és a költészet neki is egyenrangú és egylényegű a vizualitással, művészetében e két dolog ugyanannak a teljességnek a színe és fonákja. Szelley rendkívül határozott és reflektált alkotó, akinek minden munkája olyan életműbe illeszkedik bele, amely teljes belebocsátkozást kíván attól, aki meg kívánja közelíteni azt. A Szegedi Művésztelepen egy tömény szöveges könyv összeállításán dolgozott, amelynek szándék szerint része volt egy korábbi irodalmi műve, A Magány naplója és a telepen írt Mono duett című két-három soros konstrukciókból álló ciklusa is.

A füzet mint létmód

Czimbalmos Márta a művésztelepeiről is híres erdélyi Gyergyószárhegyről érkezett Szegedre. A mindennapokban főleg templomi freskókat helyreállító restaurátor szobája magányában, akár egy szerzetesi cellában dolgozott a füzetén, amelyet Felkészülés az összeomlásra címmel látott el. A vegyes technikákat felvonultató oldalakon a művész az akvarell és a szén mellett freskókat idéző vakolatszerű homokfelvitellel is érzékeny kísérleteket tett. Képeiből szakralitás, önfeladó alázat és gazdag lelki élet világlik ki. Czimbalmos elsősorban önmagának alkot: örömét lelte abban, hogy az idő és a füzet adománya által felszínre hozhatja belső megéléseit. Örömömre szolgált, hogy ennek ellenére a művésztelepnek köszönhetően betekintést engedett abba a rejtett, költői finomságú világba, amelyet magányában csiszolgatott ki.

Imre Mariann füzetében egy általa kórónak becézgetett pálmaszerű szobanövénykével létesített plátói kapcsolatot. Napról napra többféle oldalról, minél kevesebbel minél többet mondva kereste azokat a nyomhagyásokat, amelyek egyszerre ragadják meg a vegetális portréalany és humán rajzolója pillanatnyi diszpozícióit és az azokból kirajzolódó egyedi szépséget. Emellett a telep ideje alatt dolgozott egy folyamatban lévő munkáján, amelyben saját hosszú hajszálaival hímezi rá egy textilre nagylánya egykori ultrahangfelvételét. A bensőséges, szenzitív viszonyulás Imre Mariann-nak nemcsak a műveiből árad, hanem az rajtahagyja kézjegyét az egész művésztelep hangulatán, akárha az egy visszafogott, tolakodástól mentes performansz lenne. Az általa biztosított már-már szülői jellegű figyelemre és engedékenyen megtartó erőre a művésztelep más résztvevői is látható szeretettel hivatkoznak egy-egy ajánlás és idézet erejéig.

Bizonyára sokunk előtt ismeretes a múzeummérgezés jelensége, amikor termeken át több tucat, egymástól akár nagyon távol álló műtárgyat kellene megemésztenünk, többnyire sikertelenül, hiszen az ilyen mértékű mennyiség már nem képes gyarapítani a befogadást. A Szegedi Művésztelep tizenegy műalkotást bemutató villámkiállításán viszont volt idő átgondolni minden egyes művet, és ezt a füzet-tengely segítségével azonos gondolatkörhöz hozzájáruló alkotások csak tovább gazdagították. A kiállítás egyedüli hibájaként fel kell rónom viszont, hogy túlságosan rövid ideig volt megtekinthető. Egy ilyen izgalmas rendezvényt sok szegedinek látnia kellett volna.

Bodóné Hofecker Zsuzsanna