Bensőséges képíró dialógus

GHYCZY GYÖRGY KIÁLLÍTÁSA TÖRÖKBÁLINTON

Ghyczy György mostani kiállításán a dúzsi és a lácacsékei alkotótáborban készült munkáit mutatja be, s bár ez a megállapítás igaz, mégis kissé félrevezető.

Tudniillik ezek a művek, nem tipikusan valamely helyhez-alkotótáborhoz kötődnek, és meglehet a művész mostanában festette, de nem túlzás azt állítani, hogy évtizedek óta folyamatosan foglalkoztatja ez a fajta képi ábrázolás.

Festészetében a hirtelen odavetett, a kereső és az előre pontosan megtervezett mozdulatnyomok és lenyomatok jellemző motívumnak számítanak, a merített-, akvarell-, borszűrő-papírokra készített munkáinak pedig egyenesen főszereplői.

Mondhatjuk úgy is, hogy rendre visszatér a fehér papírlapokhoz, hogy azokra spontán, vagy annak tűnő, gesztus-jeleket, jelcsoportokat fessen. Más szóval, amit itt látunk, azt nem mostanság fedezte fel magának a művész, hanem mélyen be van ágyazva festészetébe.

Amikor ilyesfajta munkákat készít, akkor kissé kilép a képfestés nyugati alapállásából és némileg egy keleti festőhöz hasonlóan, mintha valóban ottani kalligráfiákat írna, úgy veti papírosra jeleit. A párhuzam mind a formai mind a kivitelezési hasonlóság miatt indokolt.

Bizonyára tudják, hogy a japán írásjeleknél a vonások meghúzásának nyomatéka, sorrendje és iránya kötött, a mesteri legyezés pedig egyfajta meditációs gyakorlatnak számít. A szellem (tehát a gondolat), a fizikum (tehát a mozdulat) összehangolásának, együtt-mozgásának gyakorlata a legkicsiszoltabb írás-kép-jel megvalósításának, összességében pedig egy életfilozófia kifejezésének érdekében.

Valahogy így sűríti koncentrált vonásaiba Ghyczy György a létrehozás pillanatában átélt külső és belső hangulat-élményét és emellett általános élet- és művészetszemléletét, ezért az efféle alkotásait felfoghatjuk összegző műveknek és pillanat-reflexióknak egyaránt.

Az írásra utalás adja magát, hiszen a formák írásjelekre emlékeztetnek és ö is úgy tájékoztatott, hogy olyanok „mintha” kandzsik, azaz japán írásjegy részek lennének, de fontos hangsúlyozni, hogy a festőnek nem az volt a kifejezett szándéka, hogy azok szerkezetét-felépítését lemásolja, vagy utánozza. Nem azon spekulált, hogy valamiképpen összefésüljön, két eltérő festészeti felfogást és gyakorlatot, kísérletet téve arra, hogy megalkossa esetleges szintézisüket. Ő a saját jeleit írja, amelyek most történetesen a keleti kalligrafikus írásjegyeket idézik föl.

De legalább ennyire erősen, ha nem erősebben, érvényesülnek a nyugati vízfestészet jellegzetességei is, főként azok, amik mára saját kifejezőerővel bíró karakterjegyként vannak elkönyvelve, mint például az áttetszőség, a befedetlen részek relatív színértéke, a formák oldottsága, a festék futásának és keveredésének véletlenszerűsége, vagyis az előre precízen ki nem számítható, de némileg irányítható képhatások kialakítás-módja. Sok vízfestményen ezek összhatásának köszönhetően jelenik meg az a bizonyos „utolérhetetlen” akvarell-hatás és hangulat.

De már tulajdonképpen az üres papírlap önmagában is egész másfajta felületet és hátteret biztos a képnek, mint a festővászon. Az utóbbi inkább megmunkálásra, betöltésére váró anyaghordozó felület, visszautalással a festészet történetére, míg a papír inkább hasonlítható érintőfelülethez, ami, felidézve a papírra készült munkák históriáját, leginkább az írásbeliségre utal vissza. Az egyiknél a felület fölé kerekedik a kép, a másiknál pedig együtt alkotnak képet.

Egy merített, vagy egy jó minőségű akvarellpapír mintha már önmagában kész mű lenne, az ember majdhogynem félve nyúl hozzá, nehogy elrontsa. A vászon nem ennyire gracilis, kevésbé sebezhető. A hibák javíthatók, a festék letörölhető, a rontás átfesthető. A papír ezt nem engedi meg. Az elhibázott mozdulatok, a pontatlan ecsetrántások alig korrigálhatók. Másik lapra és új, immár hibátlan mozdulatra, nagyobb figyelemre van szükség, hogy hibátlan legyen a kép.

(És még hosszan folytathatnánk a jellegzetességek és különbségek felsorolását, a lényeg, hogy a technika, a festő- és a hordozóanyag visszahat a képre, ezért nem mindegy, hogy a képi kifejezéshez, a téma megjelenítéséhez, milyen anyagot és technikát választunk.)

Ghyczy György ezzel messzemenően tisztában van, nem véletlenül választotta az érzékeny papírfelületet, amin a nyomhagyás, vagy nyombiztosítás (Spurensicherung) magán vagy szubjektív-mitologikus tevékenységét, kellő tudás és figyelem birtokában, egy bensőséges képíró dialógussá alakítja át, mégpedig oly módon, hogy az érzés-gondolat-mozdulat rezdülés-nyomait, nonfiguratív festményekkel tölti ki.

A gyakorlatban mindezt úgy valósítja meg, hogy először vízzel megrajzolja az ábrát, ami értelemszerűen, ha megszáradna nyom nélkül tűnne el…

Közbevetőleg szeretném megjegyezni, hogy számomra van ebben valami megkapó-elgondolkodtató. Emlékeztet a kitalált, de le nem írt versekre, történetekre, amelyeket soha senki nem olvasott, mégsem mondhatjuk, hogy nem léteztek. Az illékony kép, ami van és nincs, olyan, mint az élet távolról szemlélve. Kép, ami a láthatóság határvidékén született, ami inkább mozdulat és érzés, sem mint látvány.

…de mielőtt a víz megszáradna, megtörténik a láthatóvá tétel mozzanata, tust futtat a vízfoltokba és hagyja, hogy az a maga módján – vagyis terjedését alig befolyásolva –, áramoljon szét és töltse ki részlegesen a víznyomgesztusokat, tehát a tus számára már nem a teljes papírlap, hanem a gesztus-nyom lesz az a felületrész, amiben szabadon mozoghat-érvényesülhet.

Harmadik lépésben pedig anilinfestékkel beleszínez a még nedves ábrákba. A színek részben összekeverednek a tussal, részben tisztán, mint autonóm színjelek, ragyogva épülnek be a tussal kiemelt gesztusokba. A művész direkt-erős színe miatt választotta az anilint, ami száradás után is megőrzi teltségét, ennélfogva határozottabban megpendíti a színekhez társítható különféle elméleti és költői utalásokat is.

Elsősorban az alapszíneket, a kéket-vöröset-sárgát, illetve ezek kombinációit használva adja meg vonásai végső karakterét, átállítva a gesztust egy színes-színezett festői jellé.

Néhány képnek különös részletei a nagyon vékony vonalakkal megrajzolt apró kiegészítések, parányi kiterjedésű tollkarcolatok, amik az erős ecsetvonásoktól eltérő minőségük miatt így is feltűnővé, mondhatni hangsúlyossá válnak. Jelenlétük elárulja, hogy a művész festéskor nem csak a jelre, hanem a teljes kerethatárok közötti képfelületre összpontosít, úgy tekint rá, mint olyan zárt képi rendszerre, amelyen belül – gesztus ide-spontaneitás oda – a kompozíciós egyensúlyi szabályoknak érvényesülniük kell.

És, ha úgy érzi, úgy látja, hogy a gesztusmozdulatnyom ereje-minősége miatt korrekcióra van szükség, akkor ezekkel a parányi jelzésekkel jóformán észrevétlenül teremt rendet. Hasonlóan a karmesterhez, aki, ha szükséges csupáncsak egy szempillantással képes szabályozni-irányítani összetartani a zenekari egységet erősíteni, halkítani a szólamokat.

Nem mellesleg arról külön lehetne beszélni, hogy a tollkarcolatok mennyiben tekinthetők egy másik kép csírájának, illetve az aláírás ellenpontjának, ami jellemző, mondhatni feltűnő alkotórésze az itt látható képeknek; ő nem ráírja, hanem inkább bele írja kézjegyét a képbe.

És ugyan nem adott címeket, de ismerve művészetét bizonyosra vehetjük, hogy legtöbbször valamilyen konkrétumot is jelölnek az absztrakt formák. Például van, amelyik egy családot – a három vonás az apa, anya gyerek – a másik egy tevékenységet, a harmadik egy eseményt és így tovább. Más szóval tartalmat is tulajdonít a formáknak, amit most közvetlenül – és ez ritkán fordul elő nála – nem oszt meg a közönséggel. A nézőre bízza, hogy töltse mega saját belátása (belelátása) szerint jelentéssel, ha akar hasonlatokat, metaforákat kereshet hozzájuk, ha úgy tetszik, tekintse szimbolikus ábráknak.

Másrészt – és azt hiszem ez a fontosabb – a cím kiiktatásával színes jeleinek önmagukban való szépségére irányítja a figyelmet.

Tárlatának megtekintésekor-befogadásakor legyen ez a tisztelt nézők számára az elsődleges szempont, s innen indulva, a vonásirányok mentén haladva tárják föl a mozdulatok-jelek belső részleteit, azt is mondhatnám, hogy közelről és távolról, részleteiben és egészében egyaránt szemlélve – zenei megfeleltetéssel élve –, szólaltathatók meg Ghyczy György jelírásának hármas-négyes hangzatai.

Ezzel ajánlom…

Lisányi Endre

(Ghyczy György Jelírásom című kiállítása Törökbálinton a Falumúzeumban, 2021. október 03-tól 20-ig. Megnyitotta Lisányi Endre esztéta, közreműködött Oláh Tzumó Árpád zongoraművész, zeneszerző.)