Belső Horizont

HERBERT ANIKO KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJA

Akkor kezdjük is az elején…

Békéscsabai könyvtár. 2012. Tél. Egy sötét hajú lány leemeli azt a kis alakú, barnás, a borítóján kiteregetett ruhákkal szegélyezett kötetet a polcról. Hazaviszi. Minden könyvében aláhúzza a számára fontos mondatokat, gondolatokat. Ebben nem tudja. Nem az övé. Más módszert választ.

Négyzet alakú papírokat és akvarellt vesz elő, és egy sokkal mélyebb utazásba kezd – nem csak grafitvonalakkal dokumentál, magán átszűrve, vékony ecsettel jegyzi fel az általa kiemelt verssorokat, festi le érzések örvénylő keveredését. Amikor elkészült az első pár munkával, levelet írt:

2012. február 8., szerda 23:50

Kedves Márton,

Egy ideje kortárs írók verseit építem bele a képeimbe vagy ilyesmi és ehhez engedélyt szoktam kérni tőlük, így most tőled is ezt tenném (azért egy ideje, mert még nem vagyok öreg, végre találtam egy költőt, aki egyidős velem és jól gondolod, a többiek fiatalabbak) Itt található az első hat objektum, a mai adag még száradás közben fekszik, talán azok… nem tudom.

A szemrevételezést előre köszöntem! :)

üdv, Herbert Anikó

Másnap érkezett a válasz:

2012. február 9., csütörtök 23:08

Kedves Anikó,

Bocsánat, hogy csak most, kissé el vagyok havazva némi munkával. Ellenben megnéztem a képeket és gyönyörűek – szóval bár gondolom, engedélykérés csak félig volt komoly, lévén ez bármelyik, akárhány éves írónak öröm lenne, vegyük úgy, hogy mindenben maximálisan támogatom a dolgot.

Vicces ezt mondani, ezek a képek tényleg baromi jók, meg szépek, szóval érted. tökjó :) és főleg köszönöm szépen.

üdv, SM

Azóta barátok.

Valahogy egy húron rezegnek, ha – és itt most Marcitól idéznék: „ha a pillantásaink beesési szögét vesszük, meg persze a csöndet”. Bár néha hónapokig nem beszélnek, van köztük valami mélyen közös.

Mint ahogy nem lehet minden érzést tű pontosan leírni, kifejezni, úgy ezt sem, a legfontosabbak inkább csak kavarognak bennünk. Szavakkal, színekkel.

Bár jól ismerjük a Dalok a magasföldszintről című kötet verseit, a ma kiállított festményeken ezek új életre kelnek. “Mintha nem is az én mondataim lennének (…) az egész nagyon távoli tőlem, még ha saját is. Mint a maratonon a start meg a cél” – jegyzi meg Marci. Aniko saját koncepciója szerint gondolja tovább, emeli ki, saját világával szövi át a szöveget, mégis: szép egységet alkotnak. Egy másik „táj”rajzolódik…

Metszéspontok, szép emelkedések, hirtelen zuhanások és nyugvópontok – életünk koordinátái. Egy saját rendszer. Vagyis: viszony, kölcsönhatás, kapcsolódás. Egymást szerető-gyűlölő-emésztő szereplők, ég és föld, nappal és éjszaka, férfi és nő… Belső horizontok. Mindenkinek a magáé.

Ahogy a piros és ultramarin kék hol taszítva, hol végérvényesen összeolvadva marasztalják azt az árnyas délutánt ott, a lezárt partoknál. Hirtelen lehalkítják a várost. A szerelem lila.

Ez az enyém.

És ez csak az egyik nézőpont. Mert tényleg, mi van, ha anyaméh, ha tócsa vagy valami teljesen más. Mint amikor a felhőket nézzük, az akvarellben is ott a szabadság.

Csak rajtunk múlik.

Farkas-Zentai Lili

Elhangzott 2018. 12. 27-én  a Négyszoba Galériában, Budapesten (Wesselényi utca 17., 3. emelet).
A kiállítás megtekinthető január 24-ig.

Fotó: Edőcs Kati