Az ember ábrázolása a mű születése közben

– Milyen hosszú út vezetett a 2021-es sajtófotó pályázaton nyert díjig? Mikor kezdtél el a fotózás iránt érdeklődni? Mik voltak az első témáid?

– A középiskolás éveim elején egy digitális géppel kezdtem el, mondhatom úgy nyugodtan, fényképezgetni, mert nem volt vele különösebb célom ekkor még. Családi eseményeket, körülöttem lévő dolgokat kezdtem el lencsevégre kapni. Autodidakta módon, először a technikai háttér fogott meg, és kezdtem el erről sokat olvasni. Békéscsabára jártam iskolába, de a fotóim, a témák nagy része ekkor még lakhelyemhez, Gyomaendrődhöz kötődött.

– Mikor derült ki, hogy komolyabbak a szándékaid?

– Amikor azon kaptam magam, hogy ezzel foglalkozok, akár napi két-három vagy több órát is, mert ez érdekel, pedig ekkor még nem tanultam ezt iskolarendszerben. Szegedre sem a fotózás kapcsán kerültem. Teljesen mást, földtudományt tanultam. 

– Viszont elég hamar megtalált itt is a fotózás.

– Igen, a Tappancs Állatvédő Alapítvány önkéntese lettem, először azért, mert hiányzott a városban a természetes környezet, az állatok. Itt kezdtem el ismét fotózni, bár ez még csak a befogadott állatok katalógusszerű fényképezése volt, és ebben még nem lehetett annyira kiteljesedni. De hamarosan eljött az idő, amikor a blogjukhoz vagy a Facebook-posztokhoz már lehetett kissé kreatívabb feladatokat is végezni. Láttam egy-egy érdekesebb pillanatot, elkaptam, és ez már nem csak amolyan ,,iparos munka” volt. 4 évig voltam a Tappancsnál, 2016 és 2020 között, és az albumba, amely 2020-ban jelent meg, már ezen időszak második feléből kerültek be fotók. A legtöbb kép fekete-fehér, de ennek nem művészeti, hanem inkább praktikussági okai vannak, ugyanis az albumba a képeket párosával kellett rendeznem, nem akartam, hogy a színek üssék egymást. Előfordulhatott volna ugyanis, hogy épp a színek miatt két kép nem kerülhetett volna egymás mellé, el akartam kerülni, hogy ez indok lehessen.

– Voltak egyéb, kifejezetten albumszerkesztési elveid?

– Ezen kívül nem, bár a fejemben már cikáztak a gondolatok ezzel kapcsolatban. Ebben az időszakban a Tappancsos munkatársak alapvetően jó meglátásokat tartalmazó visszajelzései hatottak rám inspirálóan.

– Mi személyesen táncházakban találkoztunk, és először mint ezen rendezvények fotográfusát ismertelek meg.

– Szegedre másik szakmát jöttem tanulni, ahogy már említettem. Az első, fotózáshoz kapcsolódó képzés, amit Szegeden végeztem, az a Művészeti és médiafotográfus képzés volt. Annak a keretein belül kezdtem el táncházakat fényképezni, de táncosként én már korábban is jártam ezekre a rendezvényekre. Azért is éreztem ezt hiánypótlónak, mert előtte én még nem láttam olyan fényképészeti anyagot, ami összefogná ezt a szubkultúrát. Olyanról tudok, hogy egy-egy helynek van fotósa, mondjuk Budapesten, vagy a Magyar Állami Népi Együttes is megörökíti a saját eseményeit, de olyanról nem tudok, ahol a táncháznak ezt a buli jellegét fogták volna meg. 

Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a táncházba járóknak nem célja azt mutatni, hogy hú, mennyire néptáncosok vagyunk, vagy mennyire magyarok vagyunk – mert persze, azok vagyunk – de inkább az az érzés a lényeg, hogy mi itt érezzük jól magunkat. Erre akartam fókuszálni a fényképek készítésekor is. Fontos a valós közösség, amit mi abszolút érzünk, ráadásul ezt nem intézményi keretek között. Ráadásul az egész politikamentes, vagyis minden világnézetű ember itt helyet kaphat, és él is e lehetőséggel. Külföldiek is jöttek le többször, bár ez inkább a JATE-klubban volt jellemző, de sokszor előfordult. Budapesten is többször lehet látni ilyet, szóval ez egy nagyon nyitott közösség. 

Az még nagy előny, hogy ismerem ezeknek a táncházaknak és a táncoknak a technikáját, koreográfiáját, és tudom, hogy mikor hol kell lennem és hogy mikor mit kell lefotóznom. 

– Úgy tudom, hogy érdekel az utcai fotózás is. Tagja vagy a Szeged Street Photo Collective-nek.

– Ez egy nemzetközi kis kezdeményezés: street fotós társaságok alakulnak, akik így, fényképekkel dolgozzák fel saját környezetüket. Van ilyen például New Yorkban de Budapesten is. Mi Szegeden ezt ketten kezdtük el, de hamar csatlakoztak más srácok is, akik addig is és azóta is komolyan foglalkoznak ezzel. Ezek közösségi médiára feltöltött képek, inkább közösségépítő szándékkal hoztuk létre. 

– Ami számodra meghozta a sikert, az két kép, amit a Ladybird Studiónak készítettél. Velük 2020-ban kezdted el a munkát, még éppen a covid előtt. Hogyan jött ez a felkérés?

– Ezt is a néptáncnak köszönhetem, egy táncostársam tanít ott balettet, és kértek, hogy fotózzak náluk próbákat. Egyből kaptam az alkalmon és nagyon megtetszett ez a feladat. Ez időszakos, de intenzív munka, jelenleg is tart. Többségében a próbákról, azok hangulatáról szerettem volna képeket készíteni, arról, amit nem lát a közönség. Mellesleg már a táncházaknál is ez egy olyan aspektus volt, ami engem érdekelt, de itt kifejezetten a próbákat fotózhattam, a dolgok emberi részét. 

Azt, ahogy megszületik az alkotás, a balettelőadás. Ez nem páros tánc, hanem egyszerre egyéni és mégis csapat: fontos, hogy kialakuljon valamiféle bizalom a táncosok között, fontos, milyenek az egyes személyiségek. Ezt próbáltam visszaadni, a gyerekektől kezdve egészen a felnőttekig.

Aztán hamarosan jöttek a lezárások, viszont az órákat meg lehetett tartani online. Érdekes, hogy mind a két, helyezést elért képem épp a járványidőszakban volt. Bár az első helyezett, amikor még maszkban, de már személyes kontaktban voltak az emberek, kicsit később készült. 

– Ez, azt hiszem, végleg kijelölte a te utadat, a fotózást.

– Igen, és ezután gondoltam arra, hogy bele szeretnék kóstolni a fotóriporter szakmába, így kerültem a Magyar Újságírók Országos Szövetségéhez (MÚOSZ). Egyrészt az eddigi projektjeim is ebbe a kategóriájába tartoznak, plusz nagyon szerettem ennek a műfajnak a dokumentarista jellegét. A vizsgamunkám itt a Ladybird volt, illetve egy portfóliót kellett összeállítanom ezekből a fotókból.

– Már ekkor gondoltál rá, hogy nevezel a Magyar Sajtófotó Pályázatra?

– Kifejezetten bíztattak minket erre a MÚOSZ-nál. Én pedig nagy lehetőségnek tartottam. Rengeteg fotót néztem át az addigi munkáim közül. Több képpel, például táncházasokkal is neveztem, azok is mentek az értékelő folyamatban egy-egy fordulót, de nem jutottak el a közönség számára történő bemutatásig. A Ladybird Studiós két képem viszont igen. 

Az online oktatásról szóló kép még azelőtt készült, hogy a MÚOSZ-iskolába beiratkoztam volna, a főpróbán készült maszkos kép viszont már az iskolai feladat része volt: ellenkező nemű szereplőkről kellett felvételeket készíteni. Sokáig nem volt jó ötletem, már éppen futottam ki a határidőből, amikor mint egy szikra, jött az ötlet, és elkészült ez a kép. Viszont ezt akkor nem vittem el a MÚOSZ-hoz, a ,,házi feladatra”, csak a versenyre neveztem. Hogy mely képeket, az én döntésem volt, de kikértem azért előtte tanáraim véleményét is.

– Jelenleg gyakornokként a HVG-nél dolgozol, így ingázol Budapest és Szeged között. Milyen élmények érnek ott?

– Szakmailag és emberileg is erősek. A gyakornok társam kiváló mondata volt, hogy ezek a hetek olyanok, mintha a híradók között kapcsolgatnánk. Elküldött az újság minket a Balaton Soundra, a fővárosi és szegedi tüntetésekre, de voltunk kilakoltatáson is, szóval sok helyen. Itt képzelem el a jövőmet, mind a HVG-vel, mind a MÚOSZ-szal szeretném a kapcsolatot fenntartani, de most azt mondom, inkább Szegeden, mintsem Budapesten telepednék le. Vannak olyan személyes projektjeim, portréfotózások is, amikre kevesebb idő jutott ebben a pörgésben, azokra is rá szeretnék feküdni. 

Ezen kívül átvettünk egy orosházi egyesületet, és most már Fotó-Kulturális Kapcsolatok Egyesülete néven fut, és folyamatosan kiállításokat tervezünk. Ennek az egyesületnek vagyok az alelnöke. Ez is egy nagyon jó csapat, különböző háttérrel, tudással, akikkel érdemes együtt dolgozni. Azt szeretnénk ezzel, hogy ne egy elefántcsonttoronyban legyünk, hanem menjünk ki az emberek közé. 

Boros Tamás