Az élhető város I.

EGY ÚJ NEGYED ALTERNATÍVÁI SZEGEDEN

Szegeden nincsenek sikátorok, girbegurba utcákat találni szinte lehetetlen, elvégre ez a város nem ódon romantikájáról híres, hanem modern és racionális megtervezettségéről, amit a nagy árvíz utáni újjáépítés során nyert el.

A településszerkezet persze megőrizte a hagyományosan centrumos formát, s az abból kivezető sugárutas rendszert, csak épp’ a főteret körbeölelő belváros határai szilárdultak meg a Tisza Lajos körút markáns kontúrja által, hogy ennek – iskoláknak, intézményeknek, egyetemnek, de többnyire polgári lakóházaknak helyet adó – holdudvara a koncentrikus félkör alakú nagy körút jóvoltából határolódjon el a falusias jellegű gazdálkodó, és az ipari negyedekkel kezdődő városszélétől.

Még ettől a vonaltól számítva is tisztes távolban kapott helyet az 1890-es évek közepén a gőzüzemű erőműként több mint száz évig működő szegedi áramszolgáltató épületkomplexuma, melynek periférikus mivolta a város terjeszkedése folytán, konkrétan a 20. század második felében lebonyolított lakótelepi program jóvoltából időközben fel is szívódott.

az erőmű 2009-ben leállt, s a hatalmas terület kihalt ipari prériként mozdulatlanná dermedt

Valójában ezt megelőzően sem esett az erőmű „a madár se jár” kategóriába, hiszen az irodaépület félfrontja a Kossuth Lajos sugárútra támaszkodik, amely (illetve elődje) akkor már három évtizede kötötte össze a városközpontot a Rókusi állomással, így mindig is folyamatos tranzitforgalom élénkítette ezt a városból kivezető szakaszt.

A beépítések jóvoltából tehát a terület a városszövet részévé vált, de ez csak részben köszönhető a mellette kezdődő panelrengetegnek, ugyanis vele átellenben előbb több száz férőhelyes kollégiumot húztak fel, később az út folytatásában nagy tömegvonzást generáló Plázát, s az sem mellékes, hogy a közelben szétszórt sportpályák és egyéb áruházak is ebből az irányból érhetők el a legkönnyebben. Ha mindehhez hozzávesszük a nagy forgalmú és sűrű közlekedési hálózat előnyeit, napjainkban egy, már koránt sem periférikus státuszú, jól megközelíthető objektum képe rajzolódik ki.

Mindennek aligha volna jelentősége, ha az áramszolgáltató ma is működne, vagyis napi, munkahelyi ritmusával szolidan pulzáló territóriumát alkotná e városrésznek, ám az erőmű 2009-ben leállt, s a hatalmas terület kihalt ipari prériként mozdulatlanná dermedt.

Ez az állapot az élő városon belül önmagában is problémás, a helyzetet azonban tovább súlyosbítják a tágabb környezet urbanisztikai megoldatlanságai és elnagyoltságai, melyek következtében a térség változatlanul a város egyik neuralgikus pontját képezi.

Például azzal a drasztikus esztétikai töréssel, ahogyan a városrészi funkciók váltják egymást, s amit a tájék feljavítására tett kísérletek, vagyis az újabb létesítmények sem tudnak ellensúlyozni. Ugyanis teljes mértékben hiányzik az egymással való összeköttetést biztosító humánus területi kapcsolat, így integrálódás helyett csupán célfuvarokat lebonyolító magányos szigetként árválkodnak.

Azzal, hogy a régi áramszolgáltató tulajdonosa az újrahasznosítás mellett döntött, nem csak az objektum, de – közvetve – a negyed rehabilitációja is megtörténhet, aminek a következtében a sorolt hibák látványosan enyhülhetnek.

a városi önkormányzatok számára friss szellemiségű, tehát a fenntarthatóságra, a környezetvédelemre és az energiatakarékosságra is koncentráló, korszerű építészeti alternatívákat kínáljanak

A francia tulajdonú cég vezetői szerencsére, nem provinciális megoldást választottak, hanem nyitott szemlélettel (és persze nemzeti identitásukkal szinkronban) egy olyan, Franciaországban alapított nemzetközi építészeti- és városépítészeti pályázatba folytak bele, amelyet kifejezetten a negyven év alatti építészek számára konstruáltak, s melynek egyik legfontosabb feladata, hogy a városi önkormányzatok számára friss szellemiségű, tehát a fenntarthatóságra, a környezetvédelemre és az energiatakarékosságra is koncentráló, korszerű építészeti alternatívákat kínáljanak. Ez az EOROPAN, jelen esetben az éppen lezárult Europan 2011.

A pályázati rendszer kétévente hirdet témákat, tavaly például 49-et különböző országok helyszíneire (melyekre 17 európai országból összesen 3 000 nevezés érkezett), s ezek egyike volt a szegedi projekt.

Bár valamennyi terv a hajdani áramszolgáltató 2,6 hektáros (26 ezer négyzetméter) ingatlanjának rehabilitációjáról szól, a munkák szellemisége – a hasonlóságok ellenére – olykor élesen ellentmond egymásnak. Ami nyilvánvalóan a pályázók eltérő kulturális közegével és normájával magyarázható, ám épp az ebből származó anomáliák adhatják a legérdekesebb tanulságot.

Ibos Éva

A cikk második része: Élhető város II.