„Az art deco mint a modernizmus popularizációja”

– Hogyan indult a pályád, mi orientált a művészettörténet felé?

– Világéletemben rajzoltam, ám az már kamaszkoromban egyértelmű volt, hogy a művészpálya nem nekem való. Nagyon szerettem a történelmet is, illetve édesapám meggyőzött, hogy menjek kommunikáció szakra is, ezáltal pedig lett egy társadalomtudományos, médiaelméleti alapom. Az egyetem vége felé ezt a kettőt akartam valahogy összehozni, így jött, hogy a plakátművészetet kezdtem el kutatni. Ekkor az egyik tanárom, Szőke Anikó ajánlotta Bakos Katalint, aki a téma magyarországi nagyasszonya. Szinte egyszemélyben fogott neki ennek az óriási területnek a tudományos feldolgozásához, ami jóval túl is nyúlik a plakátokon a tervezőgrafika egészére. Ugyanazok az alkotók terveznek folyóirat-címlapokat, illusztrációkat, prospektusokat, és számtalan egyéb, jórészt a nyilvánosságnak szóló anyagot. 

– Ő tehát egy meghatározó személy a te pályádon? 

– Igen, ő valóban a mentorom, ráadásul az elődöm is itt, a Nemzeti Galériában, ő volt ugyanis a plakátgyűjtemény kezelője. Ő győzött meg, hogy a szakdolgozatomban az első világháborús plakátokkal kezdjek el foglalkozni, ami egy kevéssé feldolgozott téma volt, holott épp az jelent meg benne, ami engem a legjobban foglalkoztatott: a politikai-társadalmi kérdések és a plakátművészet határterületei, legyen szó akár a hadikölcsön kampányokról, vagy a területvédő propagandáról. Az 1910-es évek és a 1920-as évek elejének politikai plakátjaival foglalkoztam a későbbi kutatásaim során is.

– Miért éppen ez a korszak volt érdekes számodra, miért különleges ez a bő évtized?

– A tízes évek elejétől van egyáltalán politikai plakát Magyarországon. Ennek Bíró Mihály az atyja, aki egy nemzetközileg számontartott, de itthon jóval kevéssé ismert alkotó. Az őt feldolgozó kutatásokban is számtalan fehér folt van, így ezzel kezdtem foglalkozni. A szociáldemokrata párt korai plakátjai, a háborús alkotások is jelentősek, de igazán az átmenetek, a polgári forradalom és a Tanácsköztársaság jelentik a csúcspontot a kor magyar plakátművészetében. Különböző irányultságú, gyakran egymásra felelgető plakátok, ellenplakátok, parafrázisok születtek, ráadásul 1918-tól megjelenik a területvédő propaganda is. 

– Ezzel a tudással, érdeklődéssel merre indultál el az egyetem után? Egyből a Nemzeti Galériába kerültél?

– Nem, először az Országos Széchényi Könyvtárban kezdtem el dolgozni. Az itteni plakátgyűjtemény egy valóságos aranybánya, több, mint százezer plakátot őriznek a gyűjteményben, és ezeknek a művészettörténeti feldolgozása, illetve sok esetben a hivatalos leltárba vétele is csak részben történt meg.

Fantasztikus külföldi plakátgyűjteménye van a könyvtárnak, korai világháborús plakátokat és más alkotásokat gyűjtöttek össze az elmúlt száz évben. A Nemzeti Galéria grafikai osztályával már ekkor szoros volt az együttműködés, így amikor Bakos Katalin nyugdíjba ment, jó lehetőségnek tűnt, hogy én vegyem át a tervezőgrafikai gyűjtemény kezelését. 

– Hogyan, mikor fogant meg a mostani tárlat elképzelése?

– Ez a kiállítás nem volt teljesen előzmény nélküli. 2009-ben Bakos Katalin rendezett a két háború közötti magyar plakátművészetet, annak is különösen a modernista irányát bemutató kiállítást Valenciában. Kassák, Berény, Bortnyik, és más, konstruktív, programszerűbb alkotókat vonultatott fel az anyag. Én akkor vettem részt kurátorasszisztensként a munkában, amikor 2014-ben itthon is bemutathattuk a tárlatot. Majd 2012-ben volt egy nagyszabású, art decora kihegyezett lakásművészeti tárlat az Iparművészeti Múzeumban, Horányi Éva kurátorságával. Ez azonban inkább az enteriőrökre, a tárgykultúrára helyezte a hangsúlyt, a személyesre, az otthon tereire, míg a plakátok, a tervezőgrafika más alkotásai a nyilvánosság részei. A következő években aztán sokat ötleteltünk, dolgoztunk, mire összeállt ennek a kiállításnak az anyaga. 

– Milyen kurátori elképzelések mentén építették fel a kiállítást?

– Különösen az elején ez egy közös gondolkodás volt Bakos Katalinnal. Mindenképpen szerettük volna elsősorban a kor vizuális kultúráját bemutatni. Nagyon sok olyan műtárgyat bemutatunk, ami határterületeken helyezkedik el. A prospektusokat, a meghívókat, a plakátokat az alkotók nem a múzeumba szánták, ugyanakkor fontosnak tartottuk ennek az utólag jól körvonalazható ízlésvilágnak a közvetítését. Korábban felmerült, hogy valamilyen művészettörténeti narratívát kövessünk, hatástörténeti jelenségekre mutassunk rá, mi mégis inkább az életvilág mentén szerveztük az anyagot, ez befogadhatóbb, jobban azonosulható lehet a látogatóknak. A plakátok köré építjük fel a kor miliőjét, a tárgykultúrát. Emellett az is kiemelt célunk volt, hogy a huszadik századi magyar művészettörténet lappangó kincseire felhívjuk a figyelmet, valamelyest lebontsuk azt az egyszerűsítő hierarchiát, amelyben az alkalmazott grafika alkotásai jóval kevésbé érvényesülnek, holott a társadalmi kontextus sokkal erőteljesebben érzékelhető, rekonstruálható ezeken keresztül. Nemzetközi kitekintésben ez a hierarchia ráadásul kevésbé érvényesül: beszédes az említett kiállítás is, hogy egy spanyol múzeumban előbb merül fel a két világháború közötti modernista tervezőgrafika bemutatása, mint itthon.

– Rendkívül látványos akár a színhasználat, akár a vonalvezetés, nem beszélve az alakokról: nyurga istenemberek a Balatonban, a Gellért-hegyen, a mozik, a mulatók, az éjszaka furcsa, vonzó világa. Mik a forrásai ennek az sajátos esztétikumnak, amit a plakátok közvetítenek?

– Az 1960-as évektől használatos, sőt, mára populáris fogalom az art deco, de hogy milyen szempontok mentén lehetne egy egységes képet felállítani erről, abban a szakirodalom meglehetősen megosztott. Míg a konstruktivista, modernista irányzatok megfoghatóak akár a funkcionális szemléleten, a letisztultságon, a geometriai igényen, a programszerűségen keresztül, az art deco esetében ez hiányzik, ezért könnyebb talán a társadalmi szempontok szerint megközelíteni. Volt egy olyan polgári, jellemzően fővárosi, nyugat felé orientálódó réteg, amely a Horthy-korszakban elválik a politikai elit legfelsőbb köreitől. Ez utóbbi esetében a vizuális kultúra döntően maradi, historizáló, provinciális, míg ebben a másik elitben megvolt az igény a modernitásra, legyen szó a lakáskultúráról, a mindennapi életben megjelenő vizualitásról. Ez azonban nem a nagyon szigorú, letisztult modernre irányult elsősorban, valami elegánsabb, valami dekoratívabb esztétikumra vágytak. Ehhez a jelenségcsoporthoz nem tartozott mozgalom, nem voltak programszövegei, ilyen szempontból nem voltak tudatosak az alkotók. Szemben az avantgárd lecsendesülő hullámaival, a tartalmi-társadalmi fókusz teljesen hiányzik az art decóból. Ami megmaradt, az a tetszetős felszín, így tulajdonképpen a modernizmus popularizációja történik meg. Minden stilizált, minden dekoratív, de önmagán túlnyúló cél nélkül. 

– Milyen külföldi források ihlették meg a magyar alkotókat?

– A tervezőgrafika egy nagyon nemzetközi műfaj volt, jól megfigyelhető, hogy kit, milyen hatások értek. Az egyik fontos alkotónk Bottlik József, aki a Metropolis-plakátot, illetve az Orion logót tervezte, ő egyértelműen a németes ízlést hozza be a magyar plakátok világába. Ha összehasonlítjuk a kor német grafikai alkotásaival, az alakok, a monumentalizmus egyértelműen onnan jön. Az 1933-as év ráadásul ebben az esetben nem is annyira meghatározó cezúra: ott van például Ludwig Hohlwein, akinek már az első világháborús plakátjai is meghatározóak, majd sajnos a Harmadik Birodalom első számú plakáttervezője lesz. Ugyanakkor, ha kivesszük a történeti kontextusból, ezek a plakátok nagyon magas esztétikai értéket képviselnek, csakhogy a korábban is meghatározó stílus egyszerűen szélsőségesebbé válik. A német szaklapok szintén nagy hatással bírtak a magyar alkotókra. Ott volt a Das Plakat a tízes években, majd a Gebrauchsgraphik, ebbe magyarok és más, nemzetközi alkotók is bekerülhettek, hatottak egymásra, ismerték egymás munkáit.

– Akkor itt kizárólag a német trendek érvényesültek: Berlin, mint meghatározó központ? 

– Ennél árnyaltabb a kép: jelen volt többek között a francia plakátművészet hatása is. A korán, 1928-ban elhunyt Faragó Géza például Muchanál tanult Párizsban, vagy ott van Vértes Marcell, akinek van egy kísérő kamarakiállítása is a fő tárlat mellet, számára is meghatározó a francia hatás. Vannak ilyen trendek, de az idegenforgalmi plakátok esetében, amivel szintén foglalkozik a kiállítás, ez teljesen elmosódik: az olaszok nagyon hasonló plakátokkal álltak elő, mint a franciák, vagy a németek. Rendszeresen rendeztek plakátversenyeket, nagydíjakat osztogattak, az idegenforgalmi plakátok pedig eleve egymással versenyeztek az utazási irodák falain, szerte Európában. 

– Ezek szerint magyar jellegzetesség nem nagyon volt?

– Ami sajátos volt, azt inkább mondanám közép-európainak: a cseheknél, a lengyeleknél és nálunk is jelen volt egy fokozott figyelem a népművészet, a népi kultúra iránt, ezeken keresztül próbálták meg pozícionálni, egyedivé tenni magukat az idegenforgalmi plakátok esetében. 

– Ha már idegenforgalom: borzasztóan érdekes az a Budapest, ami kirajzolódik ezekből a plakátokból. Egy olyan vágyvalóság tárul elénk, ahol majdhogynem úgy néz ki a Nagykörút, mint Chicago. Milyen képet akartak közvetíteni a városról ezek a plakátok? 

– Jelen volt az az elképzelés, ami Budapestet, mint egy metropoliszt mutatta meg, ami építészetileg nyilvánvalóan nem fedte a valóságot. Itt van ez a historizáló, eklektikus városkép, ami ma is meghatározó, ehhez képest az utcaszinten, az üzletportálok a felirataikban, belsőépítészetükben elkezdenek modernizálódni. Ehhez illeszkedtek a plakátok is, megpróbáltak elébemenni ennek a divatnak, és kialakítani egy amolyan „mintha” érzést. Ehhez képest a hivatalos Budapest-kép esetében, ami az országimázshoz kapcsolódó plakátokon megjelenik, a fürdőváros koncepciót hangsúlyozták, ami jól összecsengett a felerősödő egészség- és sportkultúrával, illetve a hagyományos, a historizáló városképet ábrázolták. A kiállítás éjszakai élettel foglalkozó szekciójában pedig megjelenik az a nem hivatalos és nem is feltétlenül kívánatos Budapest, ami a mulatóival idevonzotta a turistákat, egyébként épp úgy, bármennyire vulgárisnak tűnik is a hasonlat, mint a kétezres, kétezertízes évek romkocsmái. Ezek sem tartoztak a kifelé mutatott imázsunkhoz, de a korban mégiscsak ezek alapozták meg a város hírét a nyugati közönség szemében. 

– A kiállítás számára anyagokat kölcsönző partnerek között jelen van a Magyar Zsidó Múzeum is, ugyanakkor a kiállítás kevésbé tematizálja az osztálykérdéseket, vagy az etnikai, vallási és egyéb identitásokat, amiket részben már érintettünk korábban. Ezek mennyiben merültek fel a korszak tervezőművészetében? 

– A kiállítás katalógusában Gyáni Gábor történész írt az art deco társadalmi hátteréről, ő részletesen foglalkozik a korábban említett „két elit” problémakörével is. Jelen volt a hatalmi, politikai elit, illetve egy másik, döntően zsidó hátterű, nyugat felé orientálódó, a modernitásra nyitott budapesti polgári elit is. Ezek között persze számos egyéni átfedés volt, de az általános minta inkább a széttartás.

Vannak közöttük asszimilálódott, katolizáló művészek, ateisták, és van olyan, például Irsai István, aki vallását gyakorló zsidó volt. Irsai oszlopos tagja volt a budapesti zsidóságnak, grafikusként jó pár, a cionizmussal foglalkozó, az új, létrehozandó zsidó állammal kapcsolatos alkotás kötődik a nevéhez. Az 1920-as években építészként és tervezőgrafikusként dolgozott az akkori mandátumterületeken, majd 1930-ban visszatért Magyarországra, ahol rendkívül sikeres lett, amíg lehetett, állami megbízásokkal is ellátták. Eközben persze vannak olyan grafikusok is, mint a Dallos Hanna–Mallász Gitta páros, ahol egy idő után Mallász szignózott mindent, hiszen Dallos zsidósága miatt egyre inkább ellehetetlenült. Kifejezetten izgalmas jövőbeni irány lenne az alkotók életútját bemutató anyagok elkészítése, mivel meglehetősen különböző módon alakult a sorsuk. Irsai a Kasztner-vonaton távozik az országból 1944-ben, Dallos Hanna, vagy éppen a tárlaton is számos plakáttal szereplő Csabai Ékes Lajos, akinek a hagyatékát a Magyar Zsidó Múzeum kezeli, a holokauszt áldozatai lettek. Sajnos számos alkotónál megfigyelhető, hogy elhalálozásuk dátuma 1944-re, vagy 1945-re esik. 

– A tárlat az 1937-es világkiállítás látképével zárul, a háborús évekből már csak elvétve látunk alkotásokat. Mi lett a magyar art deco, a hozzá kapcsolódó érzetvilág sorsa? 

– A habkönnyű élvezetek képzete, a zajos éjszakai élet nyilvánvalóan szertefoszlott a háborúval. A legtöbb mulató bezárt, vagy átalakult, hiszen a zsidó származású tulajdonosokat és fellépőket ellehetetlenítették az egyre durvuló zsidótörvények, az állami politika. Ez a világ egész egyszerűen megszűnt. A plakátokon megjelenő ízlés azonban nem elvágólagosan szűnik meg. A tipografikus sajátosságok, az esztétikai elemek megmaradnak a negyvenes években is, mint ahogy a grafikusok egy része sem lett a háború és a kapcsolódó népirtások áldozata. Van, aki emigrál, Irsai például Izraelben telepedik le az ötvenes években, és van, aki marad. Ez utóbbiak közül egy izgalmas példa Konecsni György, akiről készülőben van egy külön tanulmánykötet is. Noha a pályája az art deco időszakában kezdődik, később a magyar tervezőgrafika egyik legfontosabb alkotója lett a szocializmus alatt, már az 1945–1947 közötti választási plakátjai is rendkívül ismertek. Ő volt az, aki a legtöbbet át tudott menteni a korszakból, és noha ötvenes évek elején van egy hiátus, hiszen a szocreál nem díjazta ezt a világot, mégiscsak van egy visszatérés a korai Kádár-korban bizonyos korábbi stíluselemekhez. 

Tőke Márton