Az Ágak – Természetművészet – Változatok című kiállításról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Ágak – Természetművészet – Változatok című kiállítás

Kis gesztusok – Természetszövetség – Öko-avantgárd

A TERMÉSZET, MŰVÉSZET, KULTÚRÁK, EMBEREK – A VILÁG – ELFELEDETT EGYSÉGE

Műcsarnok, 1146 Budapest, Dózsa György út 37.

2016. 07. 27 – 2016. 10. 16.

Deák Csillag: Palackposta

_{A művészet a természet továbbteremtése az ember által”
(Goethe)}

Aki most a Műcsarnokba látogat, kortárs művekkel találkozhat, a jelennel és a múlttal, az elfeledett idővel, és az idő hiányával. Az idő maga a természet. Folyik, van, pusztul, újjászületik. A kiállítás egyik célja, hogy bemutassa, miként is inspirálja a természet a kortárs alkotót, miként lesz műve tárgya és kerete a természet, a föld, a létező élet, ember és természet kapcsolatán keresztül.

A nature art magyar megfelelőjét, a természetművészet kifejezést elsőként Keserü Katalin használta egy Ernst Múzeumbeli kiállítás (Természetesen) katalógusában. A mostani kiállítás koncepciójában is felfedezhető az a szemléleti törekvés, amelynek révén összekapcsolhatók a különböző művészeti törekvések. A természettel való harmóniát keresik, a természeti erőforrásokat és helyszíneket használják fel, a művészi képzeletben megszületett, megformálódó élményt fel- és bemutatva. Gyakran a természettel való összeolvadást hirdetik, a mindenséget olyan végtelennek és változatlan világnak tekintik, amely áthatja és formálja is az ember mindennapi életét, lelki és hitvilágát. A természethez való viszonyban a spiritualitás az elsődleges, ember és természet viszonya tehát nem hierarchikus felfogáson alapszik. A tárlat egészét áthatja a tiszta forrás szükségességének bartóki felismerése.

Magyar vonatkozásban megemlítendő, hogy az 1970-80-ig működő Pécsi Műhely (Aknai Tamás, Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoki Károly, Pinczehelyi Sándor, Szelényi Lajos és Szíjártó Kálmán) tagjai „vizuális műveleteket” vittek végbe a tájban. A Fáskör tagjai (Samu Géza, Húber András, Orosz Péter, Farkas László, Varga Géza Ferenc) a kézműves kultúrához fordultak és sarkalatos módon újították meg azt. A magyar építészek nem egy jeles képviselője (Csete György, Ekler Dezső, Makovecz Imre) már a 70-es évektől természet és kultúra ellentétének feloldását tekintette fontosnak.

A környezetművészet az emberre irányul, akkor is, ha a környezet tűnik fel a képen, a fotón. Az ember, aki része ennek a környezetnek, de el is válik attól. Kilép a természetből, új természetet hoz létre, sokszor az eredeti ellentétét. A természetfilozófia kérdései sorra jelennek meg a képeken. A kölcsönösség felismerése jegyében, egymásra vannak utalva, a természet az emberre, az ember a természetre. A természet az úr. Látjuk és halljuk a földrengéseket, áradásokat, cunamikat, más környezeti katasztrófákat.    

A tárlaton kevésbé ismert dél-amerikai, közép-keleti, ázsiai, ausztráliai és közép-európai művészek alkotásait is láthatjuk. A „Kis gesztusok” című termekben a nemzetközi és a magyar kortárs természetművészet alkotásai sorakoznak, a „Természetszövetség” a magyar előzményekre tekint vissza; míg „Öko-avantgárd” a címe az iráni anyagnak, amely a művészet és az élő környezet mai kapcsolatával foglalkozik.

A természet maga a múlandóság, és az örök emlékezet. A természet törvényei egyetemesek. Nem ismerjük mindegyiket, tudásunk véges, miként emberi természetünk is az. Esendő. Kizsákmányoljuk a természetet, azaz önmagunkat, vágjuk magunk alatt a fát. Önérdekből, mert az ember érdeklény is. Elfeledtük a rítusokat. A természet archeológiáját gyakorló vagy természetvizsgáló tudományok és a humaniórák széles köre is erre hívja fel a figyelmet. A legnagyobb tévedés, hogy a természet legyőzhető. Nem győzhető le, csak pusztítható, rombolható, de tehetünk annak érdekében, hogy állapotát megőrizzük.

Gulyás Gyula Térképzés, 1979 egyszerre performansz és landartos mű, a perspektívát formázza, helyezi idő és térbeli rendbe. Kiszakítja a természetet önmagából, elkülönít egymástól részeket. Szubjektív. Individuum. Sass Valéria, Erdő (fotó: Werner Hannappel) szintén a természetet választja el önmagától, a három fotó más-más pillanatot és formát ragad ki az őszi tájból. Varga Géza Ferenc Iguána, 1983 kézi fegyvert idézi fel bennem, a párbajt, egy testben, egy test maradványában. Tennessee Williams Az iguána éjszakája című műve jut eszembe. A pusztulás, a gyilkos ösztön. Ez is a természet része.

Makovecz Imre Magyar Pavilon, Sevillai világkiállítás, 1992 fotója Platón tükörkép motívumát használja fel, azzal, hogy itt láthatók a gyökerek is. Samu Géza Pajzs, egy jelmez Bartók Béla Cantata Profana művének előadásából megformáz egy emberi fejet, ill. fej nélküli emberi testet, ahogy alácsüng a kéz, tehetetlenül. George Peck From white to black, 1968 absztrakt műve, két nullát köt össze, de egyben a bilincset is megidézi. Kettős-hármas bilincsben, a betű-szimbólum védjegy, halhatatlan.

Henrique Oliveira Cím nélkül (2009) madárpárja beleolvad a fal színébe, az ember alkotta környezetbe. Valami félelem bujkál a mozdulatukban, és szabadság is, szabadok, de védtelenek. Akárcsak a vesszőből font alakzatok, repülő madarak, fészkek, melyek napot is formáznak. A Műcsarnok belépőterében elhelyezett virág is lehajlik. Jaakko Pernu művének Gravitáció (2013) a címe. A föld az úr, földrengésekkel, cunamikkal együtt. Németh Ágnes Daimon (1990) képe a szemeket, a látást járja körbe, a végtelenség érzetével az örök pillantásokat veszi sorra, miként is hat, ha egy ló szemével nézünk a világba. Swierkiewicz Róbert Duna-kép, 1992-es műve is a szürkeséget őrzi, a folyam felszínét, fecseg a felszín hallgat a mély, mint József Attilánál. Rámázva a Duna, szép öltésekkel, ilyen lehet a Duna ágya, árka, mélye, ilyen maga folyam, a mozgás. Húber András Üzenet, 1988 műve egy őszi levél, még nem hullt le, most még pillangóként, vitorlaként száll, mint egy pitypang bóbitája, majd szétszórja üzenetét.

Varga Géza Ferenc műve – Csontváry és Samu Géza uraknak tisztelettel, 1991 – a Magányos Cédrust idézi, a magányt, a törzset, a gyökeret, az emberben felsejlő isteni áhítatot. EfZámbó István Felolvasás a búzamezőnek, 1976 (láthatatlan történet) a természet lágy ölét mutatja, és közben ironizál, Rákosi Mátyás szemlélte így az új termést, valahol Micsurin is jelen van, sőt Ének a búzamezőről, a romantika, a földhöz és röghöz kötöttség is. Bukta Imre Pókhálóban, 1979 óriáskereket mintáz a pókhálóval, forog, a természet részévé válik, ahogy egy-egy harmatcsepp is az őszi reggelen. Groteszk a MAMŰ Nagy kolbásza, 1981. Kolbászból a kerítés. A jólét szimbóluma, és itt is a nagyot mondásé.

Elekes Károly Kalangya, 1987 háromszögű sátrat idéz, lánggal, mintha egy indián táborban lennénk, vagy Cseh Tamás éppen elhagyta a sátrat, valahol zenél. Yolanda Guttierez Ima, 2016 alkotása ezüstös hártyapapírral bevont ág, többszörös árnyékkal és fénnyel. Csönd és magunkba mélyedés, törzstelenség, magány. Ars Topia csoport Pagonya újabb és újabb földrészt fog össze. Szántó István Méhviaszágy, 2012 műve Uecker egyik alkotását idézi fel. Örökéletet? Tolóágy, kórházi fekvőhely, elfekvőhely, panoptikum is lehetne. A művész apjának szívműtétekor készítette, a beuysi méhviasz itt a gyógyulást segítené  Jason de Caires Taylor Lampedusa tutaja, 2016 aktuális mű, politikai felhangja tagadhatatlan. Iszap, hamu borítja a figurákat, élőhalottak, vagy halott élők, akár Pompeiben. Ez vár a migránsokra, ha tengerre merészkednek. Jerilea Zempel Ha az értelem alszik, eljönnek a szörnyek, 2016 reflektál az előbbi alkotásra. Eljönnek, az értelem kihunyt, az ösztön veszi át a hatalmat. Menekülnek. Aneh Mohammad Tatari Menekültek, 2016 mű is napjaink történéseire reflektál, üres műanyag flakonok, a tengeren hullámzó, emberekkel teli csónak. Palackposta.

Balogh Zoltán Éjjel fa, 2014 emberi fejen található a csillagos égbolt. Nincs köd, távolba látni, közel vannak a csillagok. Nyakmeresztő. Németh Ágnes Testkürtő, 2014 műve, csigaházat és Ariadné fonalát idézi, és a születést, maga a szentség. Antony Gormley négy Mém-je, 2013 a mesterséges intelligencia és a játék világába vezet, minden formált, élre csiszolt és merev. Chris Booth Fa Kő Gomba, 2016 a szimbiózis mindennapos példája, ki kit táplál, és ki kit őriz, tart fenn. Nagy Márta Bőr, 2014 a kőben találja meg a hullámokat, rezdüléseket, a sejtvonalakat, árkokat. Éltes Barna Nyelv, 2015 műve a szívre emlékeztet, és a jeltelen beszédre, amikor már volt nyelv, de még nem képzett hangokat. Kő-csend. Gaál József Homo Humus I-III., 2016 fejszobrai az emberi arc és fej titokzatosságát szemléli, formázza, nem a barbarizmust, hanem az önmagára eszmélő ember kezdeti gondolatait, lassan áll össze az egész, hiányos marad, befejezhetetlen.

A tárlat a természethez való visszatérést is mutatja, továbbá, hogy miként hatja át a kultúra és maga a történelem a természet és az ember viszonyát. A kiállítás kurátorai, John K. Grande (Kanada-Erdély), Keserü Katalin és Mahmoud Maktabi (Irán) munkájának eredményeként egy nemzetközi mércével is jegyezhető tárlatot láthatunk. A természet titok is, és titkot hordozó is marad, a tudományok ellenére. Ez a titok magába rejti az ember vallásos lényét, annak felismerését, hogy az emberi élet, a mulandósága ellenére a természet része.

A természetművészet a vizuális művészet része, az ökológiai problémák okán nagyon aktuális és társadalmi értelemben is hasznos művészi kifejezés.  A természetművészet – miként ez a tárlat is bizonyítja – ma már nem csak egyfajta szemlélet, hanem cselekvés.

A Műcsarnok falain kívül ugyan, de a kiállítás szerves részét képezi a Gödöllői Iparművészeti Műhely kertjében látható több természetmű is, valamint a nádasladányi Nádasdy-kastély parkjában található Növekvő hajó című munka Alois Lindenbauertől.

Kölüs Lajos: Földvarrás, avagy a szépség arcai

Úgy érzem magam, mint aki egy rezervátumba vagy skanzenbe tévedt. Lát ezt is, lát azt is, holtat és élőt. Talán ez az erőssége a kiállításnak, hogy konzervál, őriz, egy jelet, egy jelenséget, egy állapotot, egy rajzot, egy tárgyat. Magát a természetet, a természet természetét mutatja, vizsgálja, és az emberi beavatkozást, az ember jelenlétét, üres flakonokkal, téglával, agyaggal, homokkal, zöld fűvel, kiterjesztett szárnyú madárral, épp repül, lefele repülnek, fentről, zuhannak. A természet ezer arcát látjuk az alkotások által, eközben az ember újabb és újabb arcát ismerjük meg.

Számos átváltozást látunk, a természet örök és mégsem az, folytonosan átalakul, ez az átalakulás az, ami vörös fonalként végig húzódik a kiállításon. Ma ilyen, holnap olyan, mindig más, lehet alakítani rajta, valamit, egy kicsit, és minden más lesz, nem lesz azonos önmagával. A természet kivet, bezár, zárványosan, kövesen, acélosan, virágosan. Erős és hatalmas, legyen az víz, legyen az föld, vagy erdő. Sőt magányos fa. Tárggyá lesz a természet, emberi tárggyá, ember formálta tárggyá. Holott a természet maga formázta, súrolta, dörzsölte, csiszolta, mi mást, mint önmagát, egy darabját, egy részletét. A természet bírja a természetet, vagy éppen nem.

Természet küzd a természettel, víz a tűzzel, víz a nappal, zöld a fénnyel. Az ember nem tud nem részt venni ebben a küzdelemben, valahova áll, kívül soha nem állhat, maga is a természet része, csak benne állhat, önmagát védve, közben védve a természetet is, formáját, küllemét, jelenét és jövőjét. Ha nem védi a környezetét, akkor rontja a túlélési esélyét, ilyen a klímaváltozás, a füst, a szmog. A motorizáció, az esőerdő irtása, az elsivatagosodás. Lehetne még sorolni, mi mindenre veszélyes az ember. Önmagára, jövőjére, jelenére. A kiállítás felfedi az ellenmondásokat, a természet szépségét, egyedülálló és ismételhetetlen voltát. Gazdag a természet, nagyon gazdag, ingyen van, mondják, de tudjuk, nem így van. Egy erdőt fölnevelni, pótolni, újrateremteni éveket, évtizedeket jelent. Belátható és be nem látható időt.

Deli Ágnes Cipő, 2012, műve többszörösen áttételes mű. Hátra maradt egy pár bakancs, közöttük virít a zöld fű, de nincs ember, nem tudjuk, él-e vagy sem. A természet túléli az egyes embert. Az, ami, semmi több. A hiány és az önmagában szép fonódik össze az alkotásban. Katona Szabó Erzsébet Szőrfű, 2016 alkotása a természet erejét mutatja, az áradást, ahogy megszűnik valami, de egyben más életet kezd élni. Mintha egy leletet látnánk az emberiség korai hajnalán, nem állatbőrt formáz a művész, hanem kisajátítja a természetet, antropomorfizálja Csurka Eszter három Cím nélküli műve, 2016 a titokzatosságot, a mélységet idézi, az aranykort. A művek tényleg a tenger mélyén készültek. Diénes Attila Egység, 2000 műve faágakat illeszt össze, uszadék fákat, száraz testeket, amelyek mégis egy új dimenziót hoznak létre, az összetartás dimenzióját.

Kovách Gergő Madárcsúzda, 1999 művéről fotó látható, az eredeti fa-mű megsemmisült. Kígyó fejére emlékeztet, lyukas fészket látunk, ki lehet csúszni belőle, önként és kényszerre is. A vas, a fém erejét mutatja, könnyedén és bensőségesen. Nagy Márta Menyegző, 1998 műve az erdélyi építészeti motívumokat helyezi egymás mellé, többletjelentéssel ruházza fel, egymásra találnak az isten ege alatt. Természet és az Isten lesz eggyé. Pászthy Magda Óda, 1992 a megnyíló női testet, a medúzát, Zeusz arcát, szakállát, egy virágcsokrot, a háromszöget jeleníti meg. Fali szőttes, benne a népi bölcsesség, tapasztalat és elvonatkoztató képesség, a testiségről. Bakos Ildikó A Núbiaiak, 1987 két táblatömbje lehet sírfedél, lehet ásatási lelet, benne a föld uralkodik, por és hamu. Ikonikus mű Halász Károly Hordozható tájkép (bőröndfestmény – utazásom emlékére), 1973 már-már groteszk. Mit vinnénk magunkkal, ha egy szigetre mehetnénk. Nincs ilyen kérdés, csak válasz van egy nem létező kérdésre. Nosztalgia, valamikor nagyon szép volt. Börtönélmény? Álom és valóság keveredik. Schéner Mihály Óvodai cók-mók-láda, 1979, Guruló elefánt játékok, az iparművészet határvidékén járunk. Nem szobrok ezek, inkább mesébe illő formák, mesefigurák.

Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdő 1978 táblái nem tükröznek forradalmi változást, de az a tény, hogy a táblák nem a földön hevernek, hanem földbe szúrva, szimbolikusan azt is jelenti, hogy megindul a Birminghami erdő. Macbethi kor. Pincehelyi Sándor PFZ hal, háló, Coca-cola, csillag 1981 műve is, miként Pauer Gyuláé, demisztifikál, deherorizál. Szemben a rendszerrel. Miként Jugoszláviában Szombathy Bálint, úgy a két művész másokkal lép olyan terepre, amely el van aknásítva. Bármikor ráléphetünk. Keserü Ilona Tapasztott formák 1971-1973 (fotó: Szabóky Zsolt) is a sziluettet használja fel, miként George Peck. Keserü Ilona madarai szárnyra kelnek, hullámzik a föld, hullámzik a fű, a kő.

Schrammel Imre Terrakotta-dombormű részlete a váci művelődési házban, 1976 mintha emberi vagy állati csontokból lenne kirakva. Valahol itt találkozik két mű, a bejárati teremben lévő madárpár tollazatának színe és elhelyezésük. Rokonok. Hasonlóak. Bukta Imre Füves villa, 1980 és a bakancsok közötti fű is összetartoznak, egyaránt a természet erejét hordozzák, képviselik. Drozdik Orsolya Biológiai metaforák, 1981 képverse a hófehér hegyet jelenti számomra, a tisztaságot, a releváns nyelvi jelölést és szabadságot.

Parisa Rajabian A szél dalai, 2014 a formák hasonlóságát, egyidejűségét, a fent elérhetetlen távolságát, az emberi ruha és az ember összekapcsolódása a természet által. Ziba Pashang A víz emlékezete, 2015 a formákkal és színekkel jelzi, a palackba zárt víz fokozatosan megváltozik. Mígnem a rózsaszín palack az eredményt takarja el, vajon milyen víz van a palackban, iható vagy sem? Kilenc palack, akár az ember születése, idő is. Az Open 5 Group A szennyezettség pirulája, 2008 két fa között kifeszített pókhálóval jelzi, valami véget ért, nem a természet győzött. Karim Alahkhani Amikor a természet meghal, 2013 a fa zöld ágai kékké válnak, kiszáradtak, fellobogózott fa lesz belőle, ünnepi szomorúság.  Siavash Amiri Had Függő gyémánt, 2016 egy dézsa víz, benne a magzat, köldökzsinórral, külső kapcsolatot (konnektort) keresve Az árnyék, a víz olyan kincs, ami nélkül nincs élet. Bondor Csilla is, aki nincs jelen a kiállításon, hasonló formákkal kísérletezik, dézsába rejti, mit sem sejtve, mi vár majd szereplőire, figuráira. Tiszta vizet öntünk a dézsába.

Behzad Nadalian A képek, amelyeknek tanúja leszel vízen és földön (Rumi), 2016 képek a még függő piros almát, Newton almáját (?) mutatja, majd hasonló motívumon keresztül nézhetünk a vízre, töviskoszorú, fészek, kerek világ, maga a forgó mindenség? Tahmineh Mirmotahari A Táska hal, 2015 is eleven, szintén a mához szól. Ez a hét hal már nem Jézus csodája, nincs bőség, nincs élet, elvágott, félbevágott tetemek vannak. A világnak vége.

A kiállításon szintén van egy másik táska, abba kavicsokat, festményt rejtettek, emberi tárgyakat, emlékeket. Mirmotaharinál bűzlik a hal, bűzlik a világ. Tetemre hívás. Gálhidy Péter Lux, 2016 alkotása egy fafaragás, középen fénycsatorna, szenteltvíztartó is lehetne. Pilar Ovalle Holt anyag vész, 2016 is az átváltozást mutatja, számos mű maga a változás, kísérlet, alkalmazkodás, túlélés reményében. Jó példa erre Domián Gyula Új változat (Kút), 2016 műve, amely felfele tör, akár egy új Bábel, de inkább Csontváry kútja, és még inkább Megyik János világa. A hálózat, a síkból kitörő forma, burjánzik, mert eleven, mert nő, egyre nagyobb lesz. A világ is nagy sebességgel tágul, sőt egyre növekvő sebességgel. A természet mind nagyobb lesz, miközben úgy éljük meg, hogy élhető felülete zsugorodik.

Pokorny Attila Földvarrás, 2011 műve az elsivatagosodást mutatja, miként is kellene a megrepedt földet újra összefoltozni. Lipkovics Péter Hótakaró, 2015 művében egy fa alatt vaságy, hó a takarója, halotti leple is mulandó, most tél van és hó és halál (Vörösmarty). Péter Ágnes Gyűrűk, 2008-2010, Elekes Károly Góbé dizájn, 2010 művei egymást egészítik ki, a kerek formától a helyes formáig haladhatunk, felszúrni, megóvni, ringatni, döfni, mindkét jelenség életünk része, sőt dizájnja. Bakos Ildikó Keresztelőkút, 2014 aranyazott világa, formája a rendet, a régit, a feledhetetlent, a megtartó erőt jelképezi.

A kiállítás a természet és az ember egységét hivatott hangsúlyozni, amely egység megbomlott, sőt olykor elveszni látszik. A tárlat tematikus egységei segítenek meg- és felismerni a természet örök voltát, bárhol is legyünk a földön, a művészet és az élő környezet viszonyának kérdése kikerülhetetlen. A természet örök körforgása olyan jelenség és csoda, amelyet a művészet ismételten feldolgoz, így a művészet is az örök körforgás része lesz. Abban a reményben, hogy a természet és az emberi természet egysége megteremthető, helyreállító.

 _{A szerzők felvételei}