Átjutási kísérletek

                                                                       Isten szeme rácsos táj:
                                                                       nyitva tartott zártosztály!
                                                                                                    (N. Z.)

Kilépni a merevségből, kitörni a kényszeres fixálás béklyóiból! – A mozgás szétzilálja a sorokat, megszabadít a szerkesztettségtől. Mozgás, mint engedetlenség, mint átdolgozás. – írja Henri Michaux, képzőművész, író, költő, nagy utazó. (Fel)áldozni! Kiszabadulni, kinyilatkozni! 

Vankó István is olyan alkotó, akinek művészete és magánélete szervesen (és a tudattalanban egyaránt) összeér. Következetes, módszeres alkotó-folyamat zajlik a réteg-léteket megnyitó (főként a mögöttes) világban, az éber képzeletek sodrásában…

Manapság vagy régen, vagy valamelyik körkörös időben (miközben a Felhő regényben találkoztunk): feltárult, hogy Istvánnal (is) hasonló sors-folyamatok kísértek / kísértenek minket. Például brutális gyermekkor, visszatérő és megújuló betegségek, művészeti-magánéleti (kaotikus) összefüggések sorakoznak a háttérben, a (kimondhatatlan) hallgatás-elfojtás étereiben, a mocsaras – nem épnek való – ideg- és elmeroncsoló vidéken…

Csöndes, szorongó, majd felszabadító-enyhítő belátások kísérik mindennapjaimat – sugallja az alkotó, de innen a leíró látomás-közvetítése következik: 

Csuklyás egyszarvú para-szellem cápa-ráják társaságában egy 32 méteres Sárga Hajas Medúza massza-belsejében (kocsonyás-lepedékes burokban) egy műterem-lakás lebegett… Az intuíciók által: különféle szférákat nyithatunk meg, akár többet is, egyszerre…

A jelenések, jelenségek összenőnek, nem lesznek elválaszthatóak. Gondolat-történés-alkotás-álom-megérzés-leírás / egyéb kinyilatkozás, befelé fordulás: összefüggések halmaza, s talán nem sorozata, mindinkább szimultán elme-játéka. És itt nem (a) Káprázatról beszélünk, hanem megélt, mindennapi átélésekről!

A vak-foltokkal közlekedő, közeledő-sötétlő alakok, lények: belső tájakra, óriási szemgödrök mély szakadékai felé hívnak. Szaturnusz magába rántja Uránuszt… Nincs kiút. Nincs kegyelem. Nincs-Nincs-Nincs! Az átjutás kulcsa talán csak a valós vízió által létezik, ami (esetleg itt) a Van-kó koan-okban van! VAN!

Sol Invictus / Feriatum: 

Fehér kendő fut a tájban
Képzeleti havazásban
Szürke kendős dér-palástban
Fut az ónos kóbor-áram
Lila ábránd fut a tájban
Kényszer-zubbony köd-ruhában
Gyűrött árnyak futnak százan
Térdig mellig szájig sárban
Mocskos kendő fut magában
Tépett sötét álruhában
Alvadt-véres ázott zsákban 
Futok futok: belső tájban

Vankó István a pozitív megszállottságtól átfűtve: tudatosan építkezik, kvázi ön-mitologikus logikával, lecsendesített indulatok által is indukálva alkot! Az elődök tisztelete szintén fontos az életművében. 

Basquiat, Keith Haring motívumai, vagy Antoni Tàpies inkább írás-kép-jelei, a velük lelki rokonságot mutató gesztusai, fragmentum-jelenetei, a kísértő koponyák (halálfejek), a stigmatikus (leginkább vörös, vérpiros és fekete) keresztek, mint intenzív fél-álmok, mind-mind: a művészben élő, beköltözve jelenlévő kísér(t)ők… 

A zuhanó ákombákom-rémek Andy Warhol beteg-rózsaszín szemüveges koponyáival álmodnak, miközben a belső tér-tágulásban (elme-vákuum felszakadásban) zsigeri és intertextuális borongás zajlik: paradoxonok és analitikus ábrándok talányos találkozásai keverednek össze… De jaj nekünk, ha – netalán wittgensteini vagy határgyőzői – tautológia őrtüzei jelzik a gondolkodás véghatárát!

Felülírás-sorozatával, kép-mozaikjával (kimozdított, szárnya-szegett triptichonjával), a négy elem mögötti-fölötti kvintesszencia felé meditálva: Vankó az eltávozott művészbarát, Tóth Ferencz előtt tiszteleg, ugyanakkor, egyéb hommage-munkái által a Fluxus-művészetből átoperált hatásokat is felmutat… 

A felületeken áramló energiák áthatnak… A mágneses erőterekbe mikronokat szippantanak, a műfajok közötti határok elmosódnak… Filc-sikoly, tapasz-nesz, görcs és repesz, hajszál- és verőér, szögek, sérv, alvadtvér (ismételten összeér)… 

Ám (a leíró meglátása szerint) – latens módokon –:pl. Bruno Schulz, Franz Kafka, Antonin Artaud, vagy Arnulf Rainer informel-grafikái, mű-részleteik absztrahált rokonításai, illetve Tandori Dezső Kafka- és Artaud parafrázis rajzai is ott lappanganak az alkotó egy-egy sorozatában… Bizonyos ráírásai, ráfirkálásai, egymásra-rétegelései: a hártyavékony líraiság és az Art brut-os direkt-nyers, csiszolatlan, sőt drámai megoldások = ideghuzal-kottákra felfűzve rezonálnak… 

Önironikus torzítások, nyomoronc figura-nyomatok, grafikafestmények, mutáns automatikus írás-rajzolat sűrítmények, lógó tábla-rejtvények, akasztott szalonna-képek, sérelem-lerakódások, firka-terápiák, groteszkek, insomniák, de(ex)presszív deformációk, zaklatott számsorvariációk sokasága (mind-mind): las-sít-va lebeg felénk – és zuhan belénk…

A lekaparások, a megsemmisítő (és felülíró) folyamatok: mondhatni, hogy új-archaikus, urbánus palimpszeszt-rokon tevékenységek. A sokasodó NEM-ek, a nemtelen idegenek: az ideg-igen elvonás-tünetek, ideogramma-szerű fiktív jelekbe rejtett hiányok, hiány-érzetek, belső (v)érzés-kicsapódások…

Vankó István művészetében a NEM-ek talán speciális, módszeres túlélés-igenek, életszakasz-opusok is. A jel-megsemmisítő jelek, a pszichikai fugurá(ció)k nyüzsgése, be- és kifordulása körkörös élet-fázisokba, tumorokkal teli színterekbe áramlik… 

Az alkotói ön-terápiás pszicho-szintézisek: az egzisztenciális zárvány(szorongás)ok felszabadítás-kísérletei… 

Nem és Igen! Igen és Nem! 

(Falumúzeum Galéria, Törökbálint, 2023. 02. 26. – 03. 20.)