Amikor nem az esztétikum adja a mű értékét

– Július 18-án a Műcsarnokban lesz kiállítása. Nagy álom valósul meg ezzel a tárlattal? 

– Nem szerepelt az álmaim között a műcsarnoki kiállítás. Én csakis költőnek tudom magamat, s ugyan ötven éve készítek vizuális munkákat, mindenekelőtt képverseket, s közülük sok szerepelt kiállításon, könyvekben és folyóiratokban, mindezt én az irodalom részének, s nem pedig képzőművészetnek tartom. Mintegy tíz éve, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek hazai neoavantgardja iránt megélénkült az érdeklődés, ekkor vetették fel, hogy bármit is gondolok a magam munkásságáról, az behatolt a képzőművészetbe. A Veszprémben Áfrány Gábor kurátorkodása mellett 2019-ben megvalósult Upcycling, s a 2023-as, Bán András gondozta immu Pets kiállításokon már megjelentek olyan tépett plakátok is, amelyeken nem szerepeltek ép nyelvi jelek, de legfeljebb szótöredékek, azaz távol estek a verbalitástól. Az élénk és kedvező kritika ezektől az alkalmaktól kezdve képzőművészt is lát bennem.

Két éve kaptam arra lehetőséget, hogy a kísérleti műveket fogadó műcsarnoki térben, a Boxban megjelenjenek a munkáim, de utóbb úgy döntött a művészeti vezető, tekintettel a dekollázsok méretére, hogy a Kamaraterem inkább alkalmas a kiállítás megvalósítására. Az utóbbi időben készült alkotások közül mintegy harminc, köztük tucatnyi nagy méretű panel kerül bemutatásra a sajátos, az alkalomra készítendő installációban.

Természetesen megtisztelő, hogy az ország tekintélyes kiállítóterében lesznek a képeim ez év július 18. – október 6. közti időszakban kiállítva. S talán így nem csak arra nyílik alkalom, hogy ez az ötven évnél nem idősebb képkészítési eljárás itthon is ismertebbé váljék, de arra is, hogy a régiónk gazdag képzőművészetéről szó essék. S nyilván szó esik arról is, hogy időszerű-e készíteni, ahogy a franciák nevezik ’hasított plakát’-ot.

– És, hogy tetézzük a dolgot, június 28-tól egy hónapig Rómában is láthatóak lesznek alkotásai, hisz a Palazzo Falconieriben csoportos kiállítás részeként nyolc darab dekollázsa tárul a közönség elé. Hogy vezetett az út Rómába? 

– Rómába a kilencvenes évek óta térek vissza, művelődéstörténészként vagy íróként, többnyire valamilyen sziszifuszi munka miatt. Amúgy a Benetton-gyűjteménybe is került már képversem, a vizuális tevékenységem nem lehet teljesen ismeretlen Itáliában. Tavaly hónapos miniszteri ösztöndíjhoz jutva tépett plakátokat gyűjtöttem, illetve fényképezhettem és megírtam egy terjedelmes esszét. A képekből a budapesti Akácfa utcában található Magyar Műhely Galériában a napokban záródott a kiállítás, a kollekció bemutatásához terjedelmes katalógus társult és Zsubori Ervin jóvoltából Arnoldfini Könyvsorozatban illusztrációkkal együtt megjelent az az esszé, amely a képgyűjtés-képkészítés időszakáról számol be. A római ösztöndíjasok támogatott munkásságát megismertetendő, a Római Magyar Akadémia földszinti kiállító tereiben kerül sor a tárlatra – olyan neves művészek kiállítása után, mint például Robert Capa vagy a nem régen elhunyt Molnár Vera.

– Milyen szemléletes különbséget lát a római kultúra és a magyar művészet vonatkozásában? 

– Róma világváros, s művészeti centrum. Elképesztő mennyiségű, minőségű és érdeklődést keltő művészeti kiállítás és esemény zajlik benne – s a múlt gazdagsága is megjelenített. Az az összművészeti képzetű képzőművészeti szemlélet, amely az enyém is, a leghagyományosabb múzeumban is jelen van. Nekünk hiába van Kassákunk, az utána következők a szakma szűk budapesti tereiben jelenítődnek meg, már ha megjelenítődnek, és szinte csak akkor, amikor nemzetközileg már felfedezték őket. Hála az égnek, a dekollázs-atyjai közül tavaly Wolf Vostellnek a Ludwig Múzeumban, a francia Jacques Villeglének éppen a napokban a pécsi Múzeum negyedben lehetett kiállítása, s remélem ez szemléleti változáshoz is vezet. A kortárs kiállítások legtöbbje vállalja a hibriditást: a műfajok keverednek, a terek átjárhatóvá váltak és a popularizálódtak. Amúgy én nem vagyok a hazai képzőművészeti életben jelen, akkor sem voltam, amikor a majd húsz éven át a Képzőművészeti Egyetemen tanítottam (többek között a határművészeteket).

– Mit jelentene a hazai képzőművészeti életben jelen lenni?

– Nem tudom, mert nem élek benne. Természetesen számos képzőművész ismerősöm, illetve barátom van, révükön értesülök erről-arról s néhány galéria működésére is rálátok. Nemzetközivé vált a porond, egyre kisebb szerephez jut az un. ’hazai’, hiszen az nem értékkritérium. A nagy galériák képesek a képzőművészeti folyamatokat befolyásolni, s hiába is van sok tárlat és egyéb kiállítóhely, a művészek leginkább magukra maradnak. Ha valaki nem tartozik egy múlttal bíró csordához vagy kanonizáló helyzetbe hozott csoporthoz, az az esélye marad csupán, ha elég hosszú ideig él és alkot, valaki ősére talál benne, s részese lesz egy hivatkozási hálózatnak. De ez nagyjából ilyen az irodalomban is.

– Már a kiállításokról beszélünk, noha idáig el kellett jutnia: Honnan jött a plakáttépés, mint önkifejezési forma? Mi a története? 

– A dekollázskészítés indulásától fogva kultúrakritika. Engem emellett azonban inkább az érdekel, hogy milyen természeti-környezeti hatások, és milyen emberi rongálások együttese hozza létre azokat a produktumokat a közterek falain, hirdetőtábláin, amelyek amellett, hogy az emberi kultúra árnyoldalait dokumentálják, esztétikai szempontok szerint értékelhetők. Amikor nem a szépség, az ún. esztétikum adja a mű értékét, hanem az, hogy mennyire képes megjeleníteni az anyag (a papír, a nyomat), a munka és a romlás szabályait.

A dekollázs vagy hasított plakát a fogyasztói társadalom kritikájaként jelent meg Nyugat-Európában az ötvenes években, s direkt politikai utalásokat tartalmazott. Magam tévútnak tartom a pusztán politikai kritika megjelenítését, sokkal inkább fontosnak látom a kulturális, a civilizációs és a mentalitásbeli reflexiókat. A korai dekollázs leginkább műteremben készült, én jobban kedvelem az ismeretlen tömegek által létrehozott látványokat, amelyeket felkutatok, s amelyeket az ismeretlenségből kiemelek azzal, hogy fényképen dokumentálom, a falakról részletében vagy egészében lefejtek és némi nyilvánosságot szerzek a számukra.

A dekollázsok az emberi kultúra, a környezet véletlen, romboló tényezői és a rájuk tekinteni képes emberi tekintet produkciói, amelyek sok-sok szempontból ellentmondanak az európai esztétikák normáinak. Olyan művészet dokumentumai, amelyben a korábbiakhoz képest az anyagi, valamint a természeti hatások jobban érvényesülnek.

– Mikor készítette élete első dekollázsát, és pontosan milyen helyzet, milyen összecsengés hívta életre a művet? 

 – A roncsolásos, montírozásos, mozaikolós, részekben az egészet vizsgáló eljárások nagyon régiek és valljuk be, nagyon emberiek. Hiba lenne pusztán képzőművészeti praxisnak tekintenünk. Számomra éppen az volt a vonzó, hogy egy olyan gondolkodási, mentalitásbeli és alkotási folyamatra bukkantam, ráadásul algoritmizálhatóan, amelyet épp úgy használ a tudomány, a művészet, a vallás és a mindennapokban élő ember. Mondhatom, a művelődéstörténeti felismerés vezetett el az irodalmi, majd képzőművészeti spanyolviasz-feltalálásához. Ha jobban odafigyelek például a játékfilmekre vagy a régészek munkájára, rég tudnom kellett volna minderről, s nem harminc éves korom táján fölfedezni és a magam életében is alkalmazni ezt a modellképzési technikát. Az első dekollázsaim ráismerések voltak: az elhalt kutyám lábnyomai hosszan megmaradtak az udvaron a hóban, mígnem néhány tavaszi nap elapasztotta a hóbuckákat; elázott és megszáradt fotókat válogatva láttam, hogy a szakadások-tépések erősebb jelentést adtak a felvételeknek, s azt is ámulva láttam, hogy az erőszakosan hatalmas óriásplakátokat megrontó szelek munkájának eredménye izgalmasabbak, mint az eredeti művek voltak.

– Melyik munkájára a legbüszkébb eddigi pályáján? 

– Mondhatnám, hogy majd mindegyikre vagy valójában egyikre sem. Szerencsés vagyok abban az értelemben, hogy a tevékenységek sokféleségét képes vagyok élvezni, s amikor verset írok vagy régészként visszabontok az üledékek közül egy felületet, hogy értelmes látvánnyá alakítsam minden porcikámmal teszem. Olykor tapasztalom, hogy ennek vagy annak a műnek jobb a fogadtatása, máskor, hogy érdektelenség vesz körül.

– Mennyire látja a ma emberét a kultúrára fogékonynak? Azért is merül fel a kérdés, mert a plakáttépés műfaja széles körben kevéssé ismeretes, noha az Ön pályáján hatalmas szerepet játszik. Hogy látja: van befogadó készség?

– A művészet mindig keveseknek szól, mert ahhoz érzékenyítés, nyelv és műalkotás is kell. Én elkötelezettje vagyok ennek a valóságot faggató eljárásnak, szeretem, mert a többihez képest kevésbé antropomorf, azaz nem csupán az ember gondolkodásáról, világban betöltött helyzetéről számol be, hanem az ember életközegéről is. Azaz leginkább holisztikus a megközelítése. S ennek a szemléletmódnak a Föld sorsáról gondolkodni képesek körében sok követője akad.

– Hogyan jellemezné a plakáttépést, mint folyamatot? Miben ragadható meg az alkotás maga? Tervezéssel jár? 

– Plakáttépés legfontosabb pontja a fölismerés. Hogy látunk egy rontott-roncsolt-elhasznált-funkcióját vesztett felületet, amelyet az ember hozott ltére s amely már elvesztette az eredeti funkcióját, s a meglátás értelmet tulajdonít neki. Az alkotás tehát egyetlen pillanat alatt jön létre, a ráismeréssel, a dolog némaságából való kiemeléssel – s az alkotás hagyományos algoritmusa egyszerivé semmivé foszlik. Demisztifikálkódik.  Persze létezik konzerválás, van, a hatás feldúsítása, van a érthetővé tétel, és ez minden korábbi művészeti technikához hozzátartozik.

Szabó B. Eszter

Képeink a a Római Magyar Akadémia kiállításán készültek