Ajtómesék – Kelmebeszélyek

PACSIKA LIA KIÁLLÍTÁSA
A DÉMÁSZ GALÉRIÁBAN

A meghívóból, amivel a művész a kiállítására invitálta Önöket, még nem sejthették, hogy az elképzeltnél váratlanabb élményekben lesz részük. Mert meglepetést tartogat a művész. A Kelmebeszély alkotásaiban úgy jelenik meg, mint akit eddig ismernek. De megmutatja egy másik arcát is. Ugyanő – másként. Két kiállítás egyben, mondhatnánk a divatos fordulattal.

A megvalósításban, a tér belakásában, a meglepetés kincses-, mesedobozának invenciózus megépítésében a művésznek a társa, mint az életben is, Nagy Imre építész volt.

De mintha nem is ugyanaz a kéz alakította volna a kiállított műveket, külön-külön hívogató a mottójuk is: Kelmebeszély és Ajtómesék. Aztán sétálgatva a leomló textilek, kelmék előtt, meg a falra, posztamensre kiállított tárgyak, plasztikák között lassan motoszkálni kezd bennünk a sejtés: mégsem olyan idegenek egymástól a két kiállítótér alkotásai, mert az anyagok különbözősége mellett sokkal inkább a műveket egymáshoz közelítő, rokonító gondolkodásmód, alkotói magatartás a jellemző és határozza meg az összekötő híd tartását, az azonos művészi szándék teremt kapcsolatot, egységes kiállítóteret a formát adó anyagok különbözősége fölött.

Kelmebeszély és Ajtómesék.

Az előbbi – már címadásában is archaizálva – a múltat idéző, emlékeket előhívő, hangulatot keltő, és itt marasztalva az emlékeket emlék(meg)állító. Az időt faggatja, a múltat kutatja, ahogy az Időrétegek című munkájához írja a művész: „Születés, enyészet, kultúrák, háborúk:/ egymásra rakódó / gyönyörűség – és borzalomrétegek”, nála ebből meríthet erőt, bizakodást a jelen. Olyasmit idéz meg, aminek a hiányát érzi, mint amilyen Dédanyáink üzenetének sugárzóan fénylő tisztasága. A képzelet, a fantázia a vivőerők Pacsika Emília kiállítási terében, meg a játékosság, ötletgazdagság, ami bátorító ösztönzés a közönségnek is: kövessék a művészt, fantáziáljanak, játsszanak vele. Vagy ha az élet drámája érinti meg az alkotót, vívódjunk, gondolkozzunk vele együtt, legyünk társai az átélésben, az együttérzésben, a kimondásban. Ám, ő elsősorban nem protestáló, nem provokáló. De lélekben mindig jelen van: szeretettel, figyeléssel, csodálkozással, szorongással, bátorítással – érzelmileg és gondolatilag hitelesen.

A varrott kelmeképek méreteikben is nagyvonalúan imponálók és együttlétükkel teszik varázslatossá a teret, amibe beköltöznek, mert melegséget, őszinteséget árasztanak, feledtetik az egyáltalán nem varázslatos külvilágot. S talán sosem érezték még olyan jól magukat egymás mellett, mint ebben a térben.

Érzők, ünnepélyesek, színesek, ártatlanok, meg érzékiek. Igen, érzékiek, mert szinte visszasimogatást kívánnak, s talán még suttogásra is várnak. Visszasuttogásra, ahogy a meséiket ők is suttogva közlik velünk. A Kelmebeszély egyes műdarabjaival a művész tisztelői találkozhattak már korábbi kiállításain. A kiállítás ezen részének alkotásai ezért nem újdonságukkal érintenek meg, hanem azzal a kellemes, örömet adó jóérzéssel, mint, mikor újratalálkozunk valakivel vagy valamivel, akivel, amivel együtt lenni szeretünk, mert jelenléte gazdagító. És ezen túl ezek a textilképek kvalitásosan, meggyőző hitelességgel reprezentálják a művész munkásságát.

A művész Szuromi Pál emlékének ajánlja kiállítását. Közösen tervezték az Ajtómesék tárgyegyüttesének a bemutatását, amint erről a Liának írt levél tanúskodik, s Pali tragikusan váratlan halála 2014 nyarán tette lehetetlenné a megvalósulást.

A kiállítás meglepetésrészét ez a műegyüttes adja. Szuromi Pál hívja fel a figyelmet, hogy Lia 1984-ben első kiállításán is tárgykollázsokkal mutatkozott be. Azt a kiállítását nem láttam, de ezt tudva, megállapíthatjuk, hogy később találta meg a maga által, magára szabottan – varrottan – kialakított műfajt, amivel rá jellemző egyedi formálást teremtett művészi gondolatai kifejezéséhez.

A művésznek a tárgyakhoz való viszonya nem a tárgyakat megőrző szerepre vonatkozik. A tárgyak nem a nosztalgikus rárévedezés eszközei, hanem egy tág értelmezési közeg kép- és plasztikai elemei, amelyek egymással új helyzetbe kerülve a kapcsolatteremtők a múlt és jelen között.

A múlt hídjai című textilképéhez írja az alkotó: „befejezett a jövő, ha nincs jelen a múlt”. A hordozó anyag a néhai ajtó fragmentuma, ami most, utoljára, még egyszer főszerepet kap és ebben az új szereposztásban az eredeti funkcionális elmúlásból a művészi öröklétbe fordulással pulzáló, eleven, gondolati és érzelmi közeget teremt a művészi gondolat közvetítéséhez.

Az ajtó az átjárhatóság, a nyitottság és a bezárkózás szimbóluma, a beengedés vagy kizárás eszköze. Mindig tőlünk függ, hogyan használjuk, a döntésünk pedig a körülményeinktől: a kapcsolatkereső vagy –taszító inspirációktól, a környezetünkről való véleményünktől és ítéletünktől, vagyis a hibázás lehetőségétől és a megértéstől. Értékítéletről, befogadásról és elutasításról szól tehát az ajtónk, vagyis magunkról, az életünkről, a világunkról.

Az objektek „lazaság az én elvarrott szálaimhoz képest” – mondja mintegy mentegetőzve a művész. Hiba lenne azonban, ha lazaságon fegyelmezetlenséget értenénk, kompozíciós lazaságra gondolnánk. Ellenkezőleg tudatos, strukturált, építkező kompozíciós technikát tapasztalunk, amiben az alkotó elemek különbözőségének összevarró szála a művészi gondolat. A textileknél sokkal inkább egymásból hajtanak, sarjadnak ki a formák és színek, harmonikusan vagy ellenpontozva akkor is, ha nem egyneműek az anyagok. Az Ajtómeséket nézve azonban addig egymással kapcsolatban nem lévő vagy más módon kapcsolódó, különálló kompozíciós elemek, „tárgyak” találkoznak egy közös közegben, hogy új konstellációban új minőséget teremtsenek. Az egymásra találást alkotói beavatkozások segítik színekkel, rajzolatokkal, ragasztással, meg ellentmondást nem tűrő kalapácsütésekkel. Festett, kvázi táblaképek meg reliefek, kisplasztikák jönnek létre a művész teremtő fantáziája eredményeként.

Elolvasásra váró Ajtómesék, színes fejezetekből álló regény; a pénzérmék pénztárkönyvvé bújnak össze; Egy ajtófélfa rémálmában a szögek katonásan, fenyegetőn sorakoznak, vagy a humort is észlelve szöges ellentétként állnak szemben egymással, máshol meg artisztikusan iniciálévá görbülnek, rajzolódnak; a sarokvasak, zárak, kapcsok Totemmé, Sarokvasvárrá, sőt ihletetten, megrendítően a Keresztút végső stációjaként Ácskapocs-korpusszá rendeződnek.

Kelmebeszélyek és Ajtómesék…

Az előbbiek puhán, finoman, melegbársonyosan magukhoz vonzóak, poétikusak, az utóbbiak józanabbak, „tárgyszerűbbek”, (leírva látnák, hogy a szót idézőjelbe tettem, vagyis nem is biztos, hogy szó szerint kell venni a szó értelmét); emitt az érzelmek átölelőbbek, amott talán távolságtartóbbak… De mihez képest? Csak a kelmék őszinteségéhez viszonyítva…

Aki mesél, varázsol is. Mert egy másik világot nyit meg, aminek lakói leszünk, míg tart a mese: érezve, értve, indulattal, szorongással, drukkolva, botladozva, igazságot osztva, megbékélve, győztesen.

Illyés Gyula írja: „Minden műalkotás perpetum mobile.” Értsük úgy, hogy a bennük és a műalkotásokba befoglalt üzenet kiáramolva, hozzánk utat találva bennünk kell mozduljon tovább!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Vigyék hírét Pacsika Emília beszélyes-mesés kiállításának, és jöjjenek majd vissza újra, mint ahogy egy kedves muzsikát újrahallgatunk, ahogy egy verset újraolvasunk, és beszélgessenek, meséljenek egymással a művekkel és alkotójukkal…

Prokai Gábor

(Elhangzott Pacsika Lia textilművésznek a szegedi DÉMÁSZ kiállítóterében rendezett kiállítás megnyitóján 2017. május 8-án.)