A Wahorn Forever kiállításról
DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS
Wahorn népnevel, humor az eszköze, akár Karinthynak, vérbő humor. Senkit sem tisztel, és ez a tiszteletlenség vonatkozik önmagára is. Mer megváltozni, szélesíteni repertoárját. A kor nem számít. Hogy korosodva bölcselkedik, az szép, emberi, jelzi, hogy nem fából faragták, továbbra sem tagadja meg ifjúkori énjét, bemond és beszáll a harcba, a küzdelembe. Művészeten belül és művészeten kívül […]
DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS
Wahorn András (eredetileg Pintér András) (1953, Budapest) Munkácsy-díjas autodidakta avantgárd festő, grafikus, filmes, webdizájner és zenész. Az A. E. Bizottság zenekar alapító tagja, az egyetlen magyar képzőművész, akinek több műve is megtalálható a New York-i Museum of Modern Artsban. Élt Kanadában és az Egyesült Államokban. Szinte minden műfajban, minden technikával dolgozik. Élményvilága a „másik Magyarországhoz”, a hivatalos művészetpolitikát opponáló művészcsoportokhoz kötötte. Művészete nemcsak saját generációján belül vált meghatározó jelentőségűvé, de példát jelentett a következő „másként gondolkodó” nemzedékek számára is. A hétköznapi Magyarország, a férfi-női viszony, a szexualitás, a teremtett környezet és a természet ellentmondásai jelennek meg humorban, asszociációkban gazdag művein; naturalisztikusan ábrázolt és elvont, a művészi absztrakció, a sűrítés által „megemelt” motívumok ötvözése révén nem kis mértékben járult hozzá a 70-es, 80-as években a magyar vizuális nyelvezet gazdagításához, tabuk alóli felszabadításához. (Artportal)
Wahorn Forever
2016.01.28. – 2016.02.28.
MissionArt Galéria
1055 Budapest, Falk Miksa u.30
B55 Galéria
1055 Budapest, Balaton u. 4.
Deák Csillag: Piknik a hálószobában
Szorít a gimnasztyorka, nem kapok levegőt című álnépdalt játssza Wahorn, egyszerre két szaxofonon, ujjai közt számtalan ceruzával, bartóki hevülettel, Nem tagadja meg gyökereit. Ahogy Bartók a 2 elégia (Op. 8b, Sz. 41, BB 49) darabjában a zongorista tetszésére bízza a kísérő figurák számát a darab egyes részleteiben, Wahorn is a nézőre bízza, hány figurát lát a képeken. Az intellektuális (városi) és a vaskos (népi) humor világába vezetnek be művek. Utazás a Szexualitás Disneylandjébe, vagy a Csodálatos mandarin földjére, szobájába, városába. Senki sem szalad ki a teremből látva a képeket. Senkit nem próbál meggyőzni Wahorn, hogy mi ildomos és mi nem, mindenki maga dönti el. (Zene az élet, 1982) Hogy pikkeltek rá anno és kívülálló lett, talán nem véletlen. Mégis a hadak útjára lépett, járatlan ösvényeit kereste, igaz, nem egyedül, ef Zámbó, feLugossy szintén arra tévedt, néha találkoztak, sőt együtt zenéltek. De nem alkottak együtt képeket, bár tagadhatatlanul rokonvilágot építettek fel életük során. Itthon és külföldön.
Wahorn népnevel, humor az eszköze, akár Karinthynak, vérbő humor. Senkit sem tisztel, és ez a tiszteletlenség vonatkozik önmagára is. Mer megváltozni, szélesíteni repertoárját. A kor nem számít. Hogy korosodva bölcselkedik, az szép, emberi, jelzi, hogy nem fából faragták, továbbra sem tagadja meg ifjúkori énjét, bemond és beszáll a harcba, a küzdelembe. (Tilos, 1982) Művészeten belül és művészeten kívül. Akár a zenével.
Mit jelent Wahorn számára a szerelem? Balassi Bálint, sőt még inkább Janus Pannonius utódja. Végvári vitéz, aki háborúban is képes szerelmes lenni, képes arra, mint Janus Pannonius, kimondani, amit érez, amit gondol. Papírra vetni, vászonra. Merészen, tökösen. (Gizi meglátja Gézát, 2007), anélkül, hogy fülledt erotika árasztaná el képeit és képi világát. Tisztán érez, és tisztán fejezi ki férfi és nő viszonyát. Nála is megjelenik az Iszony, miként Németh Lászlónál, a nő nem dönt, hiába vágyakozik a nő, nem adja magát, nem rezonál. Ez maga rettenet, mert valami hiányzik, valami nincs meg. Nem polgárpukkasztó Wahorn, inkább kaján, őskaján. Ölel és belehal, vágyakozik, aktusra vágyik, behatolásra. Behatol a néző szemébe, szemérmetlenül, mert védtelenné, kiszolgáltatottá teszi magát, miközben úgy tesz, milyen erős és bátor. Piknikelni mer a hálószobában. Csak nem köti az orrunkra, hogy a hálószoba számára már a világ, hegy és völgy, tornyok és templomok, felhőkarcolók és Central parkok, medencék és óceánok is (Majom kapitány emberi nőbe szerelmes, 2011).
Ahogy a térrel bánik, ahogy zsugorítja figuráit, hol lefejezi, hol csak a fejet hagyja meg, emblematikus és enigmatikus, öntörvényű. Szép. Szép, hogy tetszik, bár rútnak látszik (Kék férfi, sárga nő, 1992). Vegyük komolyan? Váljunk faszentté, amikor képeit emésztjük? Wahorn görcseinket oldja, arra tesz ismételten kísérletet, hogy önmagán keresztül mutassa be, mi az, hogy oldani, mi az, hogy piknikezni, egészen másként, mint Szinyei Merse Pál Majális képén. Darabokra szedni az emberi testet, sőt az emberi lelket, majd újra összerakni őket, mert Wahornál test és lélek nem válik el egymástól, egyek, időben és térben. Szervesen összeillenek. Hatásukat ebben lelhetjük fel. Hogy úgy szólítja meg a nézőt, ahogy önmagát szólítja meg. Ezek a képek önfelszólítások is. Programosak, a játék minden csínját bevetve. Tudod, hogy tudom, de úgy teszek, hogy nem tudod. Nem tudom, hogy tudod-e, úgy hiszem, tudnod kellene.
Nem köt békét Freuddal, nagyon is mélyre száll erotikus műveiben, nem hagyja ki a poklot sem. Valakivel élni, valakiért élni, társulni valakivel, az néha maga a pokol. Kibírhatatlan. Akár a társadalom, akár a politika. Akár a világ, amelyben az ember túlhatalmat szerzett önmaga és mások felett. Uralkodik. Megtehetné, hogy repülőt vesz, és azzal repül, szabadon. De megérzi, hogy nem szállhat le bárhol, ahogy a madár teszi, még akkor is, ha a villanydróton hal meg, mert nem tud róla, hogy nagyfeszültségű áram folyik benne. Nem viseli el a korlátokat, korlátlanul, mások szerint pofátlanul éli az életét, mert mindvégig személyes és befolyásolhatatlan. Képei önterápiák is, vég nélküli naplók, blogok, web felületek (Man trying to love, 2001). Dizájnos művek, néha azt érzem, hogy iparszerűek, gyárilag kódoltak. Sorozatok. Nem az állát vakarja, hanem az ágyéka körül matat. Viccesen, provokatívan, és mégis szórakoztatóan. Pisztolya a fallosza, állandóan sütögeti, elsüti, nem bír vele, a vágyával. Férfi mer lenni, akinek torkában egy kutyacsont akad meg, vágyik a nőre, hét ágra mered a fallosza, de Freud után szabadon, valami nincs rendben, valami nincs rendjén (Géza Emőke Eszterke, 2012).
Wahornál sosincs valami rendben, valami mindig különbözik, eltér, szédíti a néző tekintetét, mint ahogy a vad szédíti szagával a kopót, a vérebet. Vezeti, de az utat a vad választja meg, miként Wahorn is maga választja meg útjait. Szabadon, hol sietősen, hol ráérősen. Különc egy alak lenne? Bizonyára. De ezt kimondani kevésnek érzem. Mert nem különc valójában, helyettünk teszi, amit tesz, nem kérve a beleegyezésünket, hiszen tudja, mire vágyunk, mi lakozik bennünk. Érzelmesen, éterien, személyesen. Túl közel lép hozzánk képeivel, miközben azt hisszük, hogy el akar riasztani bennünket a valóságtól, önmagunktól, épp az ellenkezője történik. Bevonódunk Wahorn világába, eggyé válunk ezzel a világgal, önmagunkra ébredünk. Kalandra fel, mondják és sugallják a képek. Az élet nem más, mint egy kaland, tele szexualitással (Nikoletta bonyolult élete, 2014). Örömmel és boldogsággal. Csak egyiket sem találjuk, keressük őket. Wahorn is keresi, nem szégyelli bevallani, hogy nem találja a boldogságot, de úgy él, mint aki megtalálta. Lehet.
Útját sok minden és sok mindenki zavarta, akadályozta. Helyi lakos, helyi rendőr, motelek, mamutfenyők, aszfalt utak és járdák, gépi (motoros és autós, repülős) világ. Webdizájner. A virtuális világ nagymenője. Távol és közel a giccshez. Elsuhan és elsuhant felette az élet. Cadillacben ül, hiszen ez jár egy férfinak. Amerikában. És mi a helyzet itthon? Milyen autóban ülünk, és nem ülünk? Nem a nő teszi a férfit férfivá? Rég rájött, hogy gondolatai, érzései nem férnek bele a meglévő fogalmi, ideológiai keretekbe, nem kötött alkut a szocializmussal, semmilyen izmussal. Filmszerű gondolkodása tette lehetővé, hogy megváljon a korabeli festészet manirjaitól, az össztársadalmi érdektől, az ideológiától. Maga lett a centrum, a centrális tér. Nem törekedett a látszat megőrzésére, nem akart mintha lenni. Saját maga akart dönteni a sorsáról, életéről. Nyilvánossá tette önmagát, önfelboncolását. A Bizottságon keresztül a műfaji és művészeten kívüli korlátokat bontogatta, és bontja ma is, a képeivel, saját zenekarjaival.
Wahorn az élet kritikusa, az életfelfogás szemlélője, a látszatszerűséget ostorozza, veti meg. Képeinek felépítése, formai-technikai keretei rombolások és építkezések egyszerre. Élj másként, gondolkodj másként. Lehetőségeid határait keresd meg. A jelenség és lényeg viszonyát gondolja át, sorozatokba foglalja, hogy miként is látja a nő és férfi kapcsolatát, jelenségét és a kapcsolat lényegét. Teremti a világot, ez a világ a valóságban nem létezik, és mégis azt érzem, Wahorn világa valóságos világ. Hiszen a mindennapok világába viszi tekintetünket, a magánszférába, azt társadalmasítja, közkinccsé teszi. Önmagán keresztül. (Cím nélkül, 1973) Mozgástere széles és attraktív, lendületes, miközben egy mikrovilágot tár elénk. Szabadon, játszva a formákkal. Nagy és kis képek váltják egymást. Hogy Wahorn demoralizál is? Igen, ezt teszi, szándékosan és leplezetlenül. Valahol ezen a tájékon fonódik egybe művészete Bartók művészetével, a Kékszakállú vára és a Csodálatos mandarin problematikájával, mert korunk kérdése továbbra is nő és férfi viszonya, emberivé tétele.
Wahord drámai alkotó is. Az élet üres formuláit mutatja fel, a kiüresedést, a kiürülést. Életben tartja magát, de tudja, egy eltorzított világban él, ahol néha erőszakot kell tenni saját magunkon, nemcsak a valóságon. Sorra veszi az emberi test és viszonyok funkcionális zavarait, zavarba ejtően. Őszintén és gyermeki lélekkel. Ezt tudom, ez vagyok. Keresi a konfliktusokat, párbeszédre készen (Egy kicsit együtt repülés, 1982). Figyelmeztet, hogy a részek nem működnek úgy, ahogy mi gondoljuk vagy szeretnénk, hogy működjenek. Visszavenni akar a szabadságból, a szabadosságból, társadalmasítja a vágyait, gondolatait. A szexualitás eszközjellege mellett a céllá változását is akciózza, megfesti. Meg-megtorpan őszinteségét látva, de nem ijed meg önmagától. Nem formál a szükségből erényt. Marad a József Attila által megénekelt közegben. A tükör előtt öltözik. Csupasz,/ Akár a frissen megköszörült penge./ Nem látta férfi, mégis beleszúrja/ Kegyetlen tükre minden férfi-szembe/ (Nő a tükör előtt). Vagy másként:… amíg hevülsz,/ az asszonyhoz ugy menekülsz,/ hogy óvjon karja, öle, térde. // Nemcsak a lágy,/ meleg öl csal, nemcsak a vágy,/ de odataszit a muszáj is (Nagyon fáj).
Wahorn szociografikus alkotó is. Metaforái, mítoszai választott tárgyát járják körül, világítják meg. Egy másik világot láttat velünk és általunk. És arra ösztönöz, mérjük fel, milyen paradigma alapján élünk. Ha szükséges, váltsunk paradigmát. Ahogy Wahorn is tette élete során. Piknik a szabadban.
Kölüs Lajos: Kossuthkifli helyett Cadillac
Valahol Európában, valahol Budapesten, valahol közel a Balatonhoz, missziót teljesít egy művész. Kiállít. Dolgát végzi. Sok dolga van. Kicsi és nagy. Az ember sajátossága, hogy dolga akad. A természetben, a városban. Senki sem nagyobb nála. Űroperát akar írni, talán pénze is van hozzá, hogy űrsétát tegyen. A Marsra csak azért nem indul, mert fél, hogy lekési a csatlakozást, egy további utazáshoz. Irány az Univerzum vége. Kezdetnek nem rossz, Ott megy a szél, 1975, szobor (természettudományi szemléltető eszköz), ebben a műfajban is otthon van, de messzire vágyik. Majd jön a visszajönni valahonnan érzés, Európába, Budapestre, és kiköt a Balaton utcában. Tömény magány és az elmaradhatatlan macsóság, hogy valaki férfi. Még az. Élete végéig. Élni akar, nem számol a véggel, mert minek, jön az magától. Nem kísérti istent, mert magát tekinti a világ alkotójának. Sem istene, sem őse senkinek, feLugossynak, ef Zámbónak sem. Valahol közösek, mélyről indultak, kikötöttek Szentendrén, és ma máshol élnek, más vidéken. Bizottságuk feloszlott. Időnként ismét bandába verődnek, de nem egymással.
Wahorn neve egy kicsit hajaz Warholra, talán véletlenül. Jobban hangzik, mint a Pintér. Hogy mégsem válik a világ legdrágább festményét megalkotó festővé, a véletlen műve. De nem tudjuk, hogy idővel tényleg Wahorn-képek lesznek-e a legdrágábbak. Szerencse dolga. Kis vagy nagy szerencse, döntse el a néző.
A képek felületei számtalan részletet rejtenek magukba, még akkor is, ha csak egy széket, fotelt látunk rajta. Egy női pinát, mondja a tárlatot vezető Wahorn az egyik kép előtt. A szabadsága lenyűgöző, az üres tér a látogató fantáziája által lesz belakottá, aminek ára van, kevesek által megfizethető. Ez a töredékesség, irodalmiasan fogalmazva, szétírás az, ami Wahorn sajátja. Egybefűzi az eseményeket, a figurákat, nem tesz rendet köztük, hagyja őket érvényesülni, miközben nagyon is bonyolult műveletet hajt végre, formáz, kart, fejet, lábat (A nő meg van simogatva, 2012). Valahol találkoznak, miközben az az érzésem, hogy ezek elvesztették egymást, különállnak, sőt az a dolguk, hogy ezt bizonyítsák, külön-külön is életképesek.
Wahornak elég egy Cadillac is, amelyből tüskék állnak ki (Yellow Thorned Car, 1992). A Szabadság-szobor parafrázisát kapjuk meg. Ahogy Wahorn fogalmazta: az autó tesz férfivá, valakivé. Keresetlenül fejezi ki, amire gondol, amit látni vél vagy lát. Töpreng, az idő hozzáigazodik, az emlékei tele vannak energiával, szexuális utalásokkal, vágyakkal, tünetekkel. Örökké az aktus, az egyesülés mámorában ég (Billegő irány, 2012), újrateremtés a kis halállal. Szemérmes alkotó, rajzolja, néha színessé teszi a nemi szerveket, mintha maga is lepke lenne, a színes virágok bűvöletében. Színes világ, alig sötét, csak néha. Reményteli világ, pozitív gondolkodásra és érzésekre vall. Nem temet, nincs gyászhangulat, ha hangulatokat fest is, érzelmeket, érzelmi kitöréseket, fesztelen vágyakat, feszültségeket.
Wahorn elmeséli a tárlatvezetésen, miért is választotta a művészetet. Rajztanára golyóstollal meredő lánymelleket rajzolt. A tengerentúli lány piros mellbimbója megidézi ezt az emléket. Mire mindez, mi tart örökké?/ Ház, egyezség, jelek, kötések?/ Tudod, mindez nagyon múlandó,/ A sírtábláid is elenyésznek./ (Gilgames eposz). Wahorn mozgalmas csendéletekkel válaszol. Figuráit nem lehet egymástól elválasztani, miközben laza kapcsolatot alkotnak, szőnek, mutatnak. Ismeretlen erőt sugároznak a képek. Wahorn úgy tesz, mint aki nem tud rajzolni, mint aki félbe hagyná a művét, az alkotását. Közhelyesek, közhelyeket ábrázolnak. Az élet mindennapi pillanatait, szokásokat, szeretkezéseket, vágyakat, üzekedéseket, öleléseket, egymásra találásokat. Wahorn a Dekameront festi, ill. maga lesz a Dekameron alkotója. Kortárs. Akár egy nagy pók is lehetne, szövi, szövögeti hálóját, sok minden megakad, fennakad ebben a hálóban. Olykor a tekintetünk is. Vidám művek, mintha magát az életet helyettesítenék, pótlékok. Pszeudo festmények. Mintha helyzetek. Az élet válik minthává. Vágyottá és elérhetetlenné (Overseas girl, 1995). A boldogság is fogságba esik, a kétely fogságába, nem létezőnek fogja fel és gondolja el. Holott érzi, hogy mégis létezik, csak nem tudja elérni, képtelen rá, mert alkot, mert önmagát formálja át.
Mer szegényes, kihagyásos lenni. Nagyvonalú. Kihagy és elhagy. Elhagyja önmagát is. Elszórja. Nem elszórakozza, talán ez is benne van a mindennapjaiban. A vágyaiban. Hogy óriássá nőjön. Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz. Egy emberi simogatás, figyelem hiányzik? A másik teste lesz a megváltó. A női princípium a forrás. A pina, mondaná, mondja is. A férfi baszni akar. A nő is, csak valamit hozzá, melléje gondol és érez. Célja van. A Paradicsomban az alma. Mai korunkban más. Anyagi dolgok. És a gyerek, mint magasztos érzés és eszme. Család. Wahorn képein a fájdalom rejtetten jelenik meg. Feszültségként. Meredő falloszként. Befogadni valaki által. Elnyelődni, és újra megszületni. Rajzolni és megélni is.
Wahorn nem próbaférfi, nem bábú, ha rajzain fel-feltűnik a báb motívum (Disassembled Man, 2002). Életre kelnek a bábok. Folyton kommunikál, társalog. Hol önmagával, hol a tárgyakkal, a szervekkel. A nő sokszor passzív nála, befogadó, megadó, kitárulkozó. Néha menekülő alak. Wahorn elmélyülten nézi a dolgokat, majd úgy tesz, mintha valami nem lenne fontos számára, holott igen is fontos, azért születik kép, hogy ezt a fontosságot megmutassa, ill. elrejtse. Wahorn agresszív is, provokál (Wahorn emlékmű, 1975). Párhuzamként kihagyhatatlan Jerofejev Orosz széplány című, 1985-ben írt regénye, amelyben nem egy fagylalt kisiparos kap szobrot, hanem a főhős vaginája.
Wahorn figuráinak anatómiája látszólag durva, szándékosan elnagyolt, de valahogy mégis ott van bennük a báj, a kecsesség, a finomság, az érzékiség. Működik. Működnek. Megérintik egymást, egymás szájába hatolnak, egymás szájában élnek-halnak (Szerelmesek, 1987). Közel kerülnek egymáshoz. Vagy lebegnek a tenger fölött, az ég alatt. Elérhetetlenek egymás számára.
A MissionArt Galériban Wahorn grafikái láthatók. A vonalak (Half Walk, 2002, csőtoll), a betűk (Snass Wahorn András, 1980 körül). Wahorn itt is egyszeri és feltartózhatatlan. Műfaji keveredések szemtanúi vagyunk. Az biztos, hogy büszkébb vagyok a rajzaimra, mint a festményeimre – nyilatkozta egyszer Wahorn. Zichy Mihály Breviarium eroticum címmel albumot adott ki, Wahorn két helyszínen látható tárlata is felér egy erotikus breviáriummal, sőt, annál is többel, egy leltárral. Bűnös érzület és sötét titkosság nélkül. Az élet a tét, két ember viszonya. El Kazovszkij képregénye is eszembe jut, Wahorn művei rokonok, vagy fordítva? Mindegy, tabukat felejtettek el. A két galéria falain rész- és résművek. Rész és rész az egészben. Paul Klee szerint a grafikai formaelemek révén egy formális kozmosz is megteremthető. Wahorn a földön találja meg kozmoszait, nem egyet, egyiket a másik után. A néző figyelmét a lényegesre tudja irányítani, miközben, képeinek, rajzainak centrális tere folyton változik.
Kész a leltár? Korán sem hiszem. Rajzos históriái folytatódnak, a szerelem és a szabadság művészete és igézete jegyében. Wahorn figurái, tárgyai, alkotásaviccesek és humorosak. Úgy olvassuk őket, mintha írástudatlanok lennénk. Száll a kép, ágról ágra. Akár a zene. Wahorn improvizál a képein. Tudjuk, de nem tudjuk mondani, hogy miként is teszi. Hogyan is születik meg a vibrálás a képein, az iránymutatás és annak tagadása. Wahorn szórakoztat bennünket, kalandember, egy Benyovszky Móric, felfedező. Tudja azt, mi az, hogy király, mi az, hogy királyként élni, a művészetben, a szerelemben is.
[nggallery id=662]