tiszatáj | 2015. november 6.

A túlélő árnyéka

SZENZÁCIÓS EL KAZOVSZKIJ-KIÁLLÍTÁS
Négyszáz művet állítanak ki El Kazovszkijtól A túlélő árnyéka címmel a Magyar Nemzeti Galériában november 6-án megnyílt kiállításon, Rényi András a három kurátor egyike a sajtóbejáráson mégis hangsúlyozta, nem retrospektív kiállításról van szó, hiszen a néhány évvel ezelőtt elhunyt festőnő opusa még nincs hiánytalanul feldolgozva, jelenleg háromezernél tart az összegyűjtött művek száma. Tehát ami most látható, az a kurátor koncepciója az életműről […]

SZENZÁCIÓS EL KAZOVSZKIJ-KIÁLLÍTÁS A MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN

Igazi áttörést hoz az El Kazovszkij-életmű, de a Magyar Nemzeti Galéria szempontjából is a november 6-án nyíló kiállítás. Rényi András kurátor felfejti az opus titkait azzal, hogy rávetíti az életet a műre, ugyanakkor az underground festőnő vásznai hatására kiforgatja sarkaiból a nemzeti kiállítási tradícióit, bevonja fekete vászonnal, kartonnal, plexivel, fehér dobozzal a rémes, rideg termeket és folyosókat, így téve alkalmasabbá az impulzív, expresszív festészet bemutatására.

Már a bejárat leszűkítésével elkezdi a fókuszálást El Kazovszkij (1948–2008) magánmitológiájára és aztán sem hagyja abba, labirintusok szövevényén át vezeti a nézőt „az emberi állapottal járó fájdalmas ellentmondások” között, ahogyan Susan Sontag fogalmazott A pusztulás képeiben. Sok minden szíven ütött ezen a kiállításon, többek között az a kis kék Susan Sontag-könyv, ami nekem is a bibliám volt és most ott látom El Kazovszkij személyes holmijai között is központi helyen Nina Hagennel, a Sex Pistols-szal, a David Bowie-fotókkal. Hogy a feszülten várakozó szomorú fekete kutyákról, a bakancsokról és három férfi szereplős Cselédek előadás dokumentumairól ne is beszéljünk.

Négyszáz művet állítanak ki El Kazovszkijtól A túlélő árnyéka címmel a Magyar Nemzeti Galériában november 6-án megnyílt kiállításon, Rényi András a három kurátor egyike a sajtóbejáráson mégis hangsúlyozta, nem retrospektív kiállításról van szó, hiszen a néhány évvel ezelőtt elhunyt festőnő opusa még nincs hiánytalanul feldolgozva, jelenleg háromezernél tart az összegyűjtött művek száma. Tehát ami most látható, az a kurátor koncepciója az életműről, amelynek a kortárs magyar festészet élvonalában a helye. A festőnő iszonyatos energiájának a forrását Rényi András a személyes szenvedéstörténetben, a szerelem utáni sóvárgásban véli megtalálni, ami a helyzetéből adódóan kielégítetlen maradt. Ezt a személyes, egyéni problémát El Kazovszkij úgy élte túl, hogy mítosszá transzponálta, hatalmas művészetet csinált belőle.

A labirintusszerűen felépített kiállításon tulajdonképpen bármelyik irányban el lehet indulni a nézőnek, de induljon bármerre is, a középpontjában a Dzsan-panoptikum áll. Egy furcsa szerelem, amiről a kiválasztott fiú, Can Togay saját vallomása szerint nem is igazán tudott. Ezt a kapcsolatot növesztette kozmikussá a művésznő, találkozásuk dátumát 1975. I. 15. írta a kezére minden performansza kezdetén.

Rényi András elmondta, hívószavak köré tematizálták a nagyszabású kiállítást. A Dzsan-szoba mellett találjuk az „árnyékok” termét. Ismeretes Pliniusnak a lányról szóló története, aki a háborúba induló kedvesének körberajzolta az árnyképét a falon. El Kazovszkijnál is a HIÁNY kifejezői az árnyképek. A „görög testek” termében az antik szobrászathoz, a szép testekhez fűződő különleges viszonyára derül fény. Művészettörténész édesanyja mellett, a szentpétervári Ermitázs görög szobrai között nőtt fel. Torzók, Pygmalion-effektus-eredete, a művészet, mint a hiány pótléka. Talán innen eredeztethetők festményei zavarba ejtő metafizikus tájai, mint Giorgio de Chirico és Carlo Carra vásznain.

A „testi mesék” terme a személyes élet dokumentumait tartalmazza és nyomatékosítja azt, ami áttételesen a műveiből is kiolvasható, hogy nem tud  azonosulni a női szerepekkel. A férfi-női pólusok közötti játék, a kétarcúság, az ikerjelleg motívumai végigkísérik művészetét. Szadista típusú lény vagyok, állította magáról, miközben látszatra félénk és elbűvölő személyiség volt. Hatalmi játékot játszik áldozatával, miközben egyszerre tettes és áldozat, ragadozó és zsákmány?

A szenzációs kiállítás egyik meglepetése a „fétis teremben” egy Francis Bacon- festmény, amely a lelki és esztétikai rokonság okán kerül ide. A brit festő, a második világháború utáni új figuralizmus, új szubjektivitás egyik leghíresebb képviselője a lényeget, az abszolútumot keresve elementárisan durva őszinteséggel nyilatkozott meg vásznain, ugyanakkor bizonyos teátrális jelleggel, ami El Kazovszkijról is elmondható. A „moziteremben” összegyűjtötték azokat a filmeket, amelyeket különösen sokat megnézett, köztük Fassbinder-alkotásokat, Viscontit, a Caravaggióról szóló filmet stb. Itt láthatók  színházi előadások, például Mnouchkin-rendezések stb. relikviái és már nyakig vagyunk ebben a sóvárgó-kozmoszban misztifikáció és demisztifikáció hullámverésében.

Egy hosszú falat beborító profán ikonosztázzá rendezték össze a kurátorok a festőnő 1980–1992 között azonos méretű papírdobozokra festett negyven képét. Rényi András hangsúlyozza, nem szerette a nemes anyagokat és nem érdekelte a mívesség. Inkább a mű létrejöttének folyamata érdekelte, az impulzus őszintesége.

Külön csoportba tartoznak a „halálciklus” művei, amiket akkor festett, miután értesült gyógyíthatatlan betegségéről. Ezek a Várfok Galéria tulajdonában vannak. Itt említjük meg, hogy Rényi András a sajtótájékoztatón köszönetet mondott annak a több mint száz magángyűjtőnek, akik a kiállítás idejére kölcsönadták a munkákat. Nélkülük nem jöhetett volna létre ez a tárlat, amely még mindig tartogat meglepetéseket. Ilyen például az úgynevezett „white cube” azaz fehér doboz, amely kizárja a világot, hogy csak a művész színeinek, ecsetvonásainak szubtilis játékára figyeljen az ember. Ezt tökéletes megvilágítással is segítik, olyan szórt fénnyel, mintha a felhők felett lennénk, amelyben tényleg felélénkülnek a színek.

A mi sétánkon még ezután következtek a Vajda Lajos művek motívumaira sajátos punk esztétikával készült képregények – mintegy levezetésként. Mert valahogy ki kell keveredni az élet sötét oldalának, az önsanyargatásnak, a megszállottságnak ebből a labirintusából. Le kell oldani a köteleket magunkról, amiket El Kazovszkij felkavaró, metafizikus vásznai raknak ránk, mielőtt végképp belénk fojtaná a szuszt.

Az El Kazovszkij Alapítvány együttműködésével létrejött kiállítás november 6-tól február 14-ig látható a budai várban, a Magyar Nemzeti Galériában.

A kiállítás kurátorai: Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László.

Bartuc Gabriella

[nggallery id=618]

A szerző fotói