Tiszatájonline | 2022. január 12.

Törzsasztal Műhely

„A szorongás volt az én inkognitóm”

ZSEMBERI-SZÍGYÁRTÓ MIKLÓS: ZSIBBADÁS

SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA
Zsemberi-Szígyártó Miklós Zsibbadás című könyve 2020-ban jelent meg a Semmelweis Kiadó és NOW Books & Music gondozásában. Az alkotóval a szorongás ábrázolhatóságáról, ösztönösségről és szabálykövetésről, valamint a kontrasztok fontosságáról beszélgettünk…

– A Zsibbadás borítóján a neved nem, csak a cím szerepel – még a könyv gerince is fedetlen. A belíveken ugyanakkor több képen is látható vagy, jóllehet az arcodat úgy komponálod ebbe a személyes, a pánikbetegség tüneteit tételesen vizuális formába öntő albumba, hogy közben „szétírod” azt, elhomályosítod, rárajzolsz, összemosod, mintha igyekeznél inkognitóba is vonulni. És akkor a mottóról még nem is beszéltem. Hogyan viszonyultál alkotás közben a célzott kitárulkozás tényéhez, annak fokozataihoz?

– Mint a könyvet is, a válaszadást is a mottóval kezdeném: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek.” (Karinthy Frigyes)

A pánikbetegség alatti időszakomat, ha egy szóval szeretném jellemezni, a zsibbadás jutna eszembe. De ez főleg az érzetre vonatkozik, illetve arra, ahogy a külvilággal való kapcsolatomat megéltem. Ha az állapotom kezelésére kellene egy szót találnom, akkor az a takarás.

Azt hiszem, nem teljesen tudatosan, de a könyv belsejében végbemenő kitárulkozás kompenzálása miatt ilyen a borító. Marketing szempontból nem előnyös, de nem akartam, hogy már a borítón olyan szavak szerepeljenek, melyek arra késztetik az embert, hogy kinyissák. Ez talán az, ami a leginkább ellentétben áll a szorongó ember gondolataival, de az enyémekkel egészen biztosan, hiszen főleg azt kívántam, hogy bárcsak tudnák az emberek, hogy milyen vagyok valójában vagy mi miatt nem vagyok önmagam.

Az oldalakon megjelenő önportrék szerepeltetése egy nagyon nehéz kérdés volt, és igazából nem is az én érdemem a beemelésük. Az egyetemi mesterem, Ducki Krzysztof és a feleségem, Sz. Eszteró Anett győztek meg arról, hogy kellek bele én is. A kérdésben nagyon tetszik ez a rész: „jóllehet az arcodat úgy komponálod ebbe a személyes, a pánikbetegség tüneteit tételesen vizuális formába öntő albumba, hogy közben »szétírod« azt, elhomályosítod, rárajzolsz, összemosod, mintha igyekeznél inkognitóba is vonulni.” Igen, de ezek a kollázsok/fényképek nem engem mutatnak be, hanem az élményeimet a pánikbetegség alatt. Lényegében a szorongás volt az én inkognitóm.

Miután az önportrék kérdését lezártuk, és úgymond, belekerültem én is a könyvbe, már viszonylag gördülékenyen ment a dolog. Igazából a magamutogatással szemben volt bennem egy gát, amit sikerült végül leküzdenem.

– A könyvben minden oldalpár egy, a pánikbetegséghez kötődő topikot, emléket vagy érzést tematizál képileg. Vannak ezek között szakirodalmi blokkok, naplóbejegyzéshez hasonló vallomások, három-négy soros helyzetreakciók, tüneteket leképző illusztrációk, monologizáló állapotleírások és útmutató ábrák is. A kidolgozás komplexitása mégis ott kezdődik, ahogyan az egyes témavariánsokat technikailag ábrázolod (íráskép változatossága, képi rend vagy rendezetlenség, kaotikus sűrítés vagy letisztultság stb.). Mennyiben intenciók és mennyiben intuíciók vezették a tervezés folyamatát?

– Azt mondanám, hogy 50-50%. A könyv struktúrájának megtervezése egy nagyon tudatos és „szárazabb” folyamat volt, de az egyes képek megalkotása – természetesen az ismétlődő elemeken vagy színharmónián túl – már sokkal szabadabb, sokkal ösztönösebb volt.


Szeretem a kontrasztot. Más munkáimnál is meghatározó eszköz, és a magánéletben is hasznosítom. Fontos volt számomra, hogy a grafikák, illetve több helyen a szövegek szabadosságát valami ellensúlyozza, hogy ne legyenek esetlenek.

Azt gondolom, hogy a tudatos részektől az anyag hangulata is egészen más. Lényeges szempont volt, hogy ne legyen depresszív a kötet, és szerintem a humoron felül a rendszerezéssel és tervezéssel lehetett még ezen oldani.

A kiadvány társszerzője és szerkesztője Csepregi János. Sokszor nemcsak szedésében, de szóhasználatában, (le)építkezésében is költészeti minősége van a feljegyzéseknek: a rövidebb bejegyzések szuggesztívek, a helyzetmonológok néhol öniróniába fordulnak, de soráthajlásokat, központozással való játékokat is felfedezhetünk bőven a könyvben. Hogyan dolgoztatok együtt? Mekkora beleszólása volt a szövegi tartalomba a szerkesztődnek?

– János volt az első, aki komolyabban vette a kiadás lehetőségét, így nélküle ez a könyv még mindig egy két példányos diplomamunka lenne. Nagyon örültem neki, hogy ezek után még a szövegek cizellálását is elvállalta. Bevallom őszintén, kicsit féltem is, annak ellenére, hogy tudtam, hogy János nagyon profi, az írás pedig soha nem volt az én asztalom. Amikor átküldte a már általa írt szövegeket, nagyon megörültem nekik. Azt éreztem, hogy igen, ilyen az, amikor egy általam egyébként nem rossznak vélt valamiből egy profi tökéleteset tud alkotni. Tartalmilag továbbra is a saját érzéseimet adta át a szöveg, de sokkal izgalmasabb és jobb stílusban.

A szövegek grafikai használata, a központozás hiánya az keményebb dió volt, de János szerencsére tiszteletben tartotta a döntéseimet.

– Egyes oldalpárok hátterező alapja valamilyen városrészletről készült analóg fotó, szintén a saját munkáid. Amikor a szituációs pánik leírásakor a szakirodalmat idézed – „[a] helyspecifikus pánik arra kényszeríti a beteget, hogy elkerülje azokat a helyszíneket, helyzeteket, ahol vagy amiben félő, hogy rohamnak tenné ki magát” –, felmerül a kérdés, vajon a fotókon szereplő helyszínek közül van-e olyan, amelyik ilyen hatással volt rád. Részei-e ezek a félelem tárgyával való szembenézésnek?

– Nagyon is. Ennél a résznél mindegyik kép olyan, amelyik hatással volt rám. Talán már maga a fényképezés folyamata is egy olyan probléma volt, amelyiket meg kellett ugrani. Erre a legjobb két példa a „Szereplés” és a tünetek résznél a „Szívdobogás”.

Itt már a képek elkészítése is félelmetes volt, mert nagyon sokan megnéztek mondjuk, amikor egy kereszteződés járdaszigetén nekiálltam vérnyomást mérni.

Ha már a városról beszéltünk, térjünk ki a közlekedési táblákra (behajtani tilos, kamerával megfigyelt terület) és az ikonikus ábrákra (mute gomb, nyilak), mert azokból is elég sokat felvonultat a könyv. A „kitáblázottság” – ahogyan a szem motívum használata is –, felerősíti a megfigyeltség és a beszabályozottság érzését, ugyanakkor mindez az eligazodást is segítheti. Ezek az objektumok, vagy átvitt értelemben a társadalmi konszenzusok korlátokat szabnak vagy mankót adnak szerinted egy szorongással küzdő egyén számára?

– Igazából rengeteg ember szorong, csak van, akinél sűrűbben, és van, akinél ritkábban jön elő. A probléma azzal van, ha ezek már szinte bármelyik pillanatban előjönnek, ráadásul a normálisnak nevezhető értéket már meghaladja, akár annyira, hogy fizikai tüneteket is produkál.

A társadalomban együtt kell élnünk más emberekkel, és mindennek megvannak a szabályai, melyeket az olyan ember, akinek vannak gátlásai, vagy aki már beletanult ebbe a létformába, ösztönösen betart. Ezek a szabályok le tudják bénítani az embert, amikor úgy érzi, hogy egyik pillanattól a másikra, akaratlanul is, de meg fogja őket szegni, terhes vagy feltűnő lesz a többi ember számára. Rengeteg ilyen zajlott le bennem is. Kiállításmegnyitókon például rettegtem, hogy megszédülök és felborítok valamit, vagy rosszul leszek és ki kell rohannom. De ennél sokkal triviálisabb az, hogy egy beszélgetésnél a reakcióim hiánya is teljesen meg tudott bénítani vagy még inkább némítani.

Ennek ellenére nem hinném, hogy korlát vagy akár mankó lenne mindez. Az ember néha bizony megbotlik akár a saját lábában is, de attól még sétál. Nem szabad a botlások ellenére megijedni, inkább meg sem mozdulni.

– A három alapszín, azok közül is a piros, valamint a fekete és a fehér dominál a lapokon. A fekete depresszivitását és a fehér szükségességét is értem, egy pánikbetegséggel foglalkozó könyvben a vérpiros viszont már kockázatosabb választásnak tűnik. A fedlapok belső oldala is piros, mintha egy színházi függöny lenne a nyitány és a befejezés. Te milyen közvetítői funkciót szántál az egyes színeknek?

– A vörös színt semmiképp nem szerettem volna kihagyni belőle.

Eredetileg a papírkivágott címbetűk voltak csak vörösek, ezt pedig a sürgősségi osztály táblája ihlette.

A vörös szín összességében a pánikbetegséget szimbolizálja. A naplóoldalakon például a kék-sárga komplementerpár dominál, itt a színek a múlt és a jelen ellentétét erősítik. A vörös is megjelenik ezeken az oldalakon, ahol egyértelműen a pánikbetegséget jelenti (pl. a zsákutca táblánál). De előfordul az is, hogy hőérzet céljából hangsúlyosak a színek.

Szutorisz Szabolcs

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)


Semmelweis Kiadó, NOW Books & Music
Budapest, 2020
127 oldal, 9800 Ft