A szomjat nem oltó kút

Az 1990-ben született Balázs Nikolett 2015-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakán. 2016 óta a MŰTŐ közösség tagja, és nemzetközileg is aktív művészként dolgozik. Munkásságának sikerességét jól mutatja, hogy tavaly Leopold Bloom Képzőművészeti Díjra és Esterházy Díjra egyaránt jelölték. Alkotásai közgyűjteményekben (MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ) és magángyűjteményekben (Kováts Dávid, Irokéz Gyűjtemény) is láthatóak. 

Amikor megérkezem az Artkartell projetspace leginkább raktárhelyiség hangulatú steril terébe, Balázs Nikolett kedvesen fogad, körbekalauzol, majd beszélgetni kezdünk. 

– Egy kelet-magyarországi kicsiny faluból, Létavértesről származol, családod állattartással, mezőgazdasággal foglalkozik, te mégis a művészet iránt kötelezted el magad. Mindig képzőművészettel szerettél volna foglalkozni? Mi indított el ebbe az irányba? 

– Nem tudtam, mi akarok lenni, csak azt, hogy a rajzolás festés során valami olyan intenzív élmény ér, ami minden tevékenységnél több jelentéssel bírt. Azt követtem és követem most is. Nagyon sok munkámba került, míg kineveltem magam egy olyan karakterré, aki kompatibilis egy mai képzőművész szerephez. 

– Hogyan indultál el a pályán? 

– Olyan középiskolába és egyetemre jártam, ahol a legintenzívebben tudtam művészettel foglalkozni. Az időm nagy részét erre szántam. A tanárok, osztálytársaim, szakmabeliek és a saját lelkesedésem indított el a pályán. Fontosnak tartom az intézményeken kívüli tapasztalatot, a kiállítások szervezését, pályatársak összefogását és az állandó műtermi munkát.

– Festőművészként diplomáztál a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, majd tanári oklevelet is szereztél. Tanulmányaid során volt-e példaképed, olyan személy, akire igazán felnéztél, akitől sokat tanulhattál?

– Rengeteg példaértékű szituáció van előttem, de ez nem egy személyben összpontosul. Összegyűjtöm a számomra inspiráló dolgokat, mindenkitől és minden szituációból van mit tanulni. 

– Feltörekvő és egyre inkább közismert szereplője vagy a hazai kortárs művészeti szcénának, nem csak itthon, de nemzetközileg is aktív vagy, ráadásul tavaly a szakma legrangosabb díjaira (Leopold Bloom Képzőművészeti Díj, Esterházy Díj) jelöltek. Mit jelent számodra a siker? 

– Siker számomra az, ha önmagamnak meglepetést tudok okozni és fejlődök. A közeg elismerése is fontos számomra, hogy az, amit csinálok teret nyerjen, hisz egyedül semmit sem tudnék létrehozni. Kellenek emberek, akik hisznek bennem és a munkáimban, hogy együtt képesek legyünk megvalósítani projekteket. 

– Alkotói folyamatod alatt a legkülönbözőbb anyagokkal (műanyaggal, szilikonnak, textillel vagy éppen gipsszel) dolgozol és készítesz installatív alkotásokat. Miként találsz rá ezekre a matériákra? 

– Alapanyagokra annyira változatosan találok rá, mint ahány félék. Van, amit az utcán vagy kidobott tárgyak közt találok, van, amit veszek, van, amit kapok. Nagyon kalandos már a beszerzés folyamata is, már itt elkezdődik az izgalom.

– Installatív munkáid egyszerre mozognak az absztrakció és a figurativitás hatámezsgyéjén. Te hogyan írnád körbe a stílusodat, mitől lesz egy alkotás olyan „balázsnikolettes”?

– Amit jelenleg rá tudnék húzni a munkáimra, hogy nem félnek az anyagtól és a játéktól, miközben komoly témákat feszegetnek. Játszanak a szépség és a tabu hatásaival, nem félnek újak és mások lenni, mint ami megszokott. Nemcsak a közeghez, hanem önmagukhoz képest sem. 

– Mostani új tárlatodnak a „Szomjas kút” címet adtad. Miből ered ez a jól csengő, nem szokványos névadás? 

– A „Szomjas kút” cím Rieder Gábor ötlete volt és nagyon megtetszett, mert olyan mesélő hatása van, valami bajt sejtet és sok kérdést felvet. Ha egy kút szomjas, akkor valami nincs rendjén: miért nincs benne víz? Ha a forrásban nincs víz, akkor hol van, és hogyan férhetünk mi hozzá? 

– Mi volt a kiállítás koncepciója? Milyen elv szerint rendezted el a műveidet? 

– Egy erőteljes hierarchiát szerettem volna érzékeltetni, ahol a 3 fő munka őrzi és uralja a kutat. Olyan pozícióban és szerepben vannak, ami folytán a kút tartalma egy másik térben nejlon zacskókban kiporciózva, sterilen jelenik meg. Egy nem természetes állapotot szerettem volna megjeleníteni, egy társadalmi tükröt, ami hatami berendezkedésünkre reflektál. Mindig van valaki, akinek hatalmában áll elosztani a javakat. 

– Mikor készültek ezek a munkák, pontosan mit láthatunk tőled? 

– Ezek a munkák a legfrissebbek és rengeteg textilt használtam hozzájuk. Számomra ez az anyag a végtelen lehetőségek tárháza. Keményítem, hajtom, gyúrom, festem, annak érdekében, hogy valami kifejezőre találjak. Ezek a munkák sokkal plasztikusabbak, mint az eddigiek, merészebbek és méretben is az Artkartell impozáns kiállítóteréhez idomultak. 

Ezen kívül a fólia nejlon is bekerült az anyagaim közé, mely az ipari, vidéki, betakarító mezőgazdasági közeget idézi, amiről azt gondoltam, hogy nagyon jól passzol majd a kiállítás koncepciójához. 

– Ha jól látom, korábbi alkotásaid karakteres stílusjegyei itt is felfedezhetőek, a legkülönbözőbb anyagokat ötvözöd egymással, amelyek antropomorfizált formákat öltenek a központi kút körül. Mennyire tartod fontosnak a személyiség megjelenését az alkotásokban? 

– Azt fontosnak tartom, hogy mindig része legyen az önismeret a tevékenységemnek és közel kerüljek a munkáimhoz. Azt, hogy a személyiségem ne érződjön, nem tudom befolyásolni és nem is akarom, de ezt nem tűzöm ki célnak, nem foglalkozom azzal, hogy mennyire van jelen a munkáimban a személyiségem vagy sem. Néha erőteljesen jelen van, máskor kevésbé, de ez nem számít és nincs is köze ahhoz, hogy egy munka jól sikerül vagy sem. 

– Mit jelentenek számodra ezek az antropomorfizált formák, milyen jelentéssel bírnak?

– Leginkább a nyersanyagokhoz fűződő viszonyunk, aktuális politikai kérdések, feminizmus, társadalmunkat érintő tabuk, a szépség fogalma, fixnek vélt értékrendszerünk megkérdőjelezése foglalkoztat. Számomra az is lényeges, hogy hogyan tudom ezeket úgy tematizálni, hogy ne legyen szájbarágós, de megúszós sem. Célom, hogy ezek a témák minden ízükben már ott legyenek a munkákban, és ne kelljen róluk beszélni. 

– Honnan merítesz ihletet, miközben dolgozol? Kelet-magyarországi örökséged, a vidéki hagyományok inspirálnak? 

– Inspirál nagyon az otthoni közegem, hiába nem élek már életvitelszerűen ott. Olyan sokféle anyag szervesül a vidéki közegben. A tákolmányesztétika, a természet és a tárgyak, mesterséges anyagok egyvelege nagyon érdekel. Ezen kívül például a ruháim hajtásai, a konyharuhánk esése is sokat inspirál a textilmunkáimban, illetve a gyárakban fellelhető maradék anyagok. A mindennapjainkban jelen lévő témák, környezethez, saját testünkhöz fűződő viszonyunk, politikai események, generációs problémák is rettentően foglalkoztatnak.

– Hogyan jutsz el az ötlettől egészen a megvalósításig? Meddig tart a folyamat, mikor érzed úgy, hogy egy mű készen van? 

– Az ötlettől a megvalósításig egy nagyon hosszas út vezet. Először nem is egy ötlet, hanem csak maga az anyag van, amibe beleszeretek. Ezzel játszom, kísérletezek, majd ezután jön egy ötlet. Van, hogy évekig dolgozom egy munkán, míg a tudatos és tudattalan munkafolyamatok összeérnek. Ha egy mű készen van, akkor azt érzem, hogy már nem kell tovább foglalkoznom vele, mert magáért beszél.

– Szomjas kút című kiállításod még június 2.-ig látogatható. Hol láthatunk legközelebb, esetleg folytatódik ez a projekt?

– Legközelebb külföldön leszek látható, residency programok és kiállítások alkalmával. Elkezdem beindítani a nemzetközi karrierem, és remélhetőleg itthon valamilyen díjátadó kapcsán, csoportos kiállításon szerepelek hamarosan. 

Takáts Fábián

A kiállítást a PP Center támogatta

Balázs Nikolett honlapja: https://nikolettbalazs.com/hu/

Fotó: Biró Dávid