A megtisztulás táblaképei a szegedi biennálén
HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA
Ezúttal a július végi finiszázson adják majd át a Reök-palotában pénteken megnyílt XIX. Szegedi Táblaképfestészeti Biennálé díjait. A galéria első és második emeleti termeiben a zsűri döntése nyomán a hazai kortárs festészet elmúlt két évét reprezentáló százhúsz kép látható több mint egy hónapon át.
A Regionális Összművészeti Központot (REÖK) is működtető Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója, Barnák László köszöntőjében elmondta: idén több mint hatszáz beküldött alkotás közül százhúsz, az elmúlt két évben készült festményt válogatott be a XIX. Táblaképfestészeti Biennáléra a három tagú zsűri. A „triumvirátus” olyan neves alkotókat is meghívott kiállítani, akik a korábbi szegedi biennálék nyertesei, díjazottjai voltak. A tárlat számai is jelzik, hogy a szegedi festészeti seregszemle iránt nagy az érdeklődés. Ebben az évben a kiállítás kurátora, Nátyi Róbert művészettörténész, az SZTE BBMK dékánja, Aknay János Kossuth-díjas festőművész, a Nemzet Művésze és Sárkány Győző grafikus, Ferenczy Noémi-díjas, érdemes művész alkotta a válogató grémiumot.
– Két évvel ezelőtt sajnos csak az online térben tudtuk megrendezni az 1983 óta mindig megújulva jelentkező kiállítást, így a REÖK termeiben négy éve volt a legutóbbi táblaképfestészeti biennálé. A seregszemle mára a magyar képzőművészeti mezőny egyik legfontosabb kiállításává vált, köszönhetően annak, hogy a művészek ilyen nagy számban jelentkeznek alkotásaikkal. A zsűri idén is nagyon erős anyagból tudott válogatni. Ez a százhúsz alkotás, valóban reprezentálja kortárs művészetünket, de nem úgy, mint ahogyan az 1980-as években, amikor ez a kiállítás-típus létrejött, a helyi kritikusok elvárták volna. Nincs akkora kiállítóhely, ami reprezentatív módon bemutathatná a magyar kortárs festészetet, mert szerencsére több ezer kortárs képzőművészünk van – fogalmazott megnyitó beszédében Nátyi Róbert. A REÖK vezető kurátora, a válogató zsűri tagja hangsúlyozta: a képzőművészetet ugyanakkor nem számokban, mennyiségben mérik, hanem kvalitásban.
– Azok a meghatározó alkotások, amelyek fönnmaradnak majd az idő rostáján. Nem tudom, hogy a magyar művészettörténet mondjuk négy-ötszáz év múlva beszél-e majd a most kiállított művekről. Az utókor dönti majd el, kik lesznek azok a művészek, akik 2500-ban is ott lesznek majd a magyar művészettörténet aranykönyvein. Egy biztos, amit most láthatunk, az egy nagyon érdekes, elképesztő összefüggéseket rejtő kiállítás. A zsűrizés és a rendezés közben folyamatosan azon gondolkodtam, mitől lesz egy országos tárlat izgalmas és releváns. Hogy kerülhet egymás mellé egy geometrikus absztrakt mű, egy másik teremben pedig egy lírai absztrakt. Hogy kerülhetnek egymás mellé azok az alkotók, akik besorolhatatlanok a magyar képzőművészetben, hiszen itt mindenki megjelenik. Ha a tárlatnak van nagy erénye, akkor ez az: mindenfajta stílusirányzat, amely most a magyar képzőművészetben létezik, megjelenhet a Regionális Összművészeti Központban. Egyetlen szigorú megkötés van: a kvadrát forma, a négyszögletes táblakép. Az, hogy vászonra vagy valamilyen alaphordozóra kellett megfesteni a képet, erőteljes korlátokat jelent. Ezen a kis vagy nagyobb felületen kell valamilyen világot ábrázolni, valamiféle üzenetet átadni a közönségnek. A táblaképfestészeti biennálén ezek az üzenetek klasszikus megoldásokban jelentkeznek, vászonképeken, pannókon, fa- vagy akár papír alaphordozón, azaz úgy, ahogy a klasszikus táblaképeken, és ahogyan a reneszánsz mesterek megfogalmazták. Természetesen nem ugyanazokkal a gondolatokkal, szellemi perspektívával, mint akkor, hanem új problémákkal. Fontos számunkra, hogy kétévente az előző biennáléhoz képest új művek szülessenek. Azért, hogy láthassuk, hogyan változik a világ. Jó lenne, ha minél hamarabb túl lennénk már a Covid-járványon, ugyanakkor a pandémiának voltak előnyei is a képzőművészetben. Nagyon sok művész vissza tudott vonulni a műterme magányába, és úgy tudott alkotni, ahogyan korábban nem. Talán nem voltak olyan nyomások rajta, nem volt annyi megrendelés sem. Olyan volt ez, mint egyfajta megtisztulás. Az elmúlt hónapokban, mint egy vulkánkitörés, folyamatosan kiállítások nyílnak. Nemrég jöttem haza Rómából, ahol ugyancsak egy kiállítást szerveztem, ami már a hatodik tárlat volt. Ezekből az látható, hogy az elmúlt két évben a magyar festészet fantasztikus termést hozott létre, elképesztően jó művek születtek. Ezeket megpróbálják a nagy kiállítóhelyek tálalni a közönségüknek – fogalmazott Nátyi Róbert, aki külön is köszöntötte a megnyitón résztvevő művészeket.
A kiállításon a hazai festészet olyan neves képviselőinek alkotásaival is találkozhatnak a látogatók, mint például a félig Párizsban félig Budapesten alkotó Ázbej Kristóf, továbbá Barabás Márton, Czene Márta, Galambos Tamás, Nádas Alexandra, Nagy Gábor, Serényi H. Zsigmond, Váli Dezső, Verebics Katalin, Vojnich Erzsébet. A szegedi művészek közül többek között Darázs József, Henn László András, Sejben Lajos és Sinkó János műveit is láthatja a tárlaton a közönség.
Nagy feltűnést keltett a Bécsben tanult fiatal alkotóművész, Ördög Noémi, alias Naomi Devil a pandémiára és a fogyasztói társadalom ellentmondásaira reflektáló A Walmart Farkasa című alkotása, amit egy magángyűjtőtől kellett a szegedi kiállítás idejére kölcsönkérnie.
Barnák László főigazgató felhívta a figyelmet arra is, hogy a tárlat július 31-ig a szabadtéri játékok előadásaira érvényes belépőjeggyel ingyen látogatható.
H. Zs.
Friss kritika az ÉS-ből
Nátyi Róbert már a megnyitón felhívta a figyelmet egy egészen friss kritikára: Hol a festészet mostanában? címmel Sinkó István írt bírálatot a biennáléról az Élet és Irodalom aznap megjelent legújabb számában. A címben felvetett kérdésre így válaszolt: „…talán még ott maradt a fiatal, itt nem szereplő alkotók műtermében. Azokéban a fiatalokéban, akik szinte demonstratíve ignorálják a nagy, országos tárlatokat. Ők a galériák, a nemzetközi porondok (vásárok, mustrák) szereplői kívánnak maradni.” A recenzens természetesen a bemutatkozó alkotókat is értékelte: „A megbízhatóan teljesítő jelesek és a középmezőny hozza azt az elvárt vagy még annál is erősebb átlagot, amely megnyugtató képet rajzol a hazai festészeti állapotokról. Ugyanakkor nagy reveláció, új felismerések, meghökkentő kísérletek, váratlan újdonságok nem érik a látogatót. Természetesen, mint minden csoportos tárlaton, itt is megtalálhatja mindenki a maga számára érdekes, izgalmas vagy épp szemet gyönyörködtető alkotást, alkotásokat. Belefeledkezhet egy-egy érzékeny, gazdagon cizellált klasszikus megoldásba (Molnár László József barokk világú csendélete például ilyen). Drámát is talál (Baksai József, Knyihár Amarilla, Szurcsik József képein). Az újrealizmus hajtásai Szabó Ábel, Papageorgiu Andrea vagy Závorszky-Simon Márton festményei által bontakoznak ki előttünk. És persze a geometrikus absztrakt irány, melynek számos verziója jelenik meg a kiállítási anyagban (Gulyás Andrea, Koppány Attila, Székely-Móri Márta, Sz. Kovács Ildikó). Aztán a stilárisan besorolhatatlan vagy inkább nehezen kategorizálható alkotók sora (Barabás Márton, Nádas Alexandra, Nagy Gábor, Verebics Katalin, Tóth Pitya István, Byhon Győző és persze más festők is). Ami minden csoportos kiállítás igazi bája, az a meglepetés, az ajándék a szemnek. Olyan alkotások, melyek a maguk váratlanságában a szokásostól – például az életművön belüli – eltérést mutatják. Így Czene Márta Erdője, Váli Dezső Műterem majd akkor című képe vagy Ujházi Péter és Végh András felszabadult »örömképei« a »hozzáadott értékek«. ”
