Tiszatájonline | 2015. december 25.

A Ludwig Goes Pop + The East Side Story című csoportos kiállításáról

DEÁK CSILLAG ÉS KÖLÜS LAJOS
Gondolná valaki, hogy egy csokoládégyár jelentős hatással lehetett a 20. század művészetére? Pedig ez történt. A csokigyár tulajdonosai, a Ludwig házaspár, jó ötven éve, jeles tanácsadók segítségét elfogadva, fáradtságot, pénzt nem sajnálva nagy mennyiségben vásárolta fel az amerikai pop art alkotásokat. Mindezt akkor, amikor még azon vitatkoztak a művészettörténészek, hogy a pop art művészet-e vagy sem […]

TOMISLAV GOTOVAC: „PEPSI COLA” SAJÁT JAZZ, 1964. Tihomir Jukić Collection, Zágráb

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Ludwig Goes Pop + The East Side Story című csoportos kiállítás

2015. 10. 09 – 2016. 01. 10. 

(Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.)

Kiállító művészek: Altorjai Sándor (HU), Altorjay Gábor (HU), Bak Imre (HU), Juraj Bartusz (CS-SK), Birkás Ákos (HU), Peter Blake (GB), Boris Bućan (YU-HR), Csutoros Sándor (HU), Radomir Damnjan Damnjanović (YU-BIH), Allan D’Arcangelo (USA), Jim Dine (USA), Stano Filko (SK), Vera Fischer (YU-HR), Galántai György (HU), Tomislav Gotovac (YU-HR), Gulyás Gyula (HU), Gyémánt László (HU), Raymond Hains (F), Richard Hamilton (GB), Al Hansen (USA), David Hockney (GB), Hopp-Halász Károly (HU), Robert Indiana (USA), Sanja Iveković (YU-HR), Zmago Jeraj (YU-SLO), Boris Jesih (YU-SLO), Jasper Johns (USA), Dragoš Kalajić (YU-SRB), Keserü Ilona (HU), Kismányoki Károly (HU), Bĕla Kolářova (CS-CZ), Julius Koller (CS-SK), Konkoly Gyula (HU), Korniss Dezső (HU), Nikola Koydl (YU-HR), Körösényi Tamás (HU), Natalia LL (PL), Lakner László (HU-D), Jean-Jacques Lebel (F), Roy Lichtenstein (USA), Richard Lindner (D-USA), Janez Logar (YU-SLO), Juraj Meliš (CS-SK), Alex Mlynárčik (CS-SK), Claes Oldenburg (USA), Dušan Otašević (YU-SRB), Paizs László (HU), Neša Paripović (YU-SRB), Miša Pengov (YU-SLO), Pinczehelyi Sándor (HU), Marko Pogačnik (YU-SLO), Robert Rauschenberg (USA), Mimmo Rotella (I), Rudolf Sikora (CS-SK), Siskov Ludmil (HU), Leonid Šejka (YU-SRB), Szenes Zsuzsa (HU), Szentjóby Tamás (HU), Joe Tilson (GB), Tót Endre (HU-D), Milena Usenik (YU-SLO), Vilt Tibor (HU), Wolf Vostell (D), Andy Warhol (USA), Tom Wesselmann (USA), Jurry Zieliński (PL), Jana Želibská (CS-SK)

Deák Csillag: A magas kultúra trónfosztása 

Mindenki lehet művész
Andy Warhol

MILINA USENIK: VONAL KONTRASZT, 1975. Moderna Galerija, LjubljanaGondolná valaki, hogy egy csokoládégyár jelentős hatással lehetett a 20. század művészetére? Pedig ez történt. A csokigyár tulajdonosai, a Ludwig házaspár, jó ötven éve, jeles tanácsadók segítségét elfogadva, fáradtságot, pénzt nem sajnálva nagy mennyiségben vásárolta fel az amerikai pop art alkotásokat. Mindezt akkor, amikor a New York-i MoMa-ban (1962) tartott szimpóziumon még azon vitatkoztak a művészettörténészek, hogy a pop art művészet-e vagy sem. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a Ludwig házaspár, aki azóta megalapította a Ludwig Múzeumok hálózatát a világ több nagyvárosában, nem egyszerűen csak nagykapitalista, hanem mindketten művészettörténészek (Peter Ludwig Picassóból doktorált).

A háború utáni években a modern képzőművészet érvényre jutott, de a filmtől és popzenétől eltérően nem vált populárissá, megmaradt a képzettek és azok számára, akik közéjük akartak tartozni. A képzőművészetnek az absztrakció magaslataiba való felemelkedése után a pop artnál a sokak által érhető hétköznapi kultúra megjelenítése került előtérbe. A sokszorosítás, valamint a közvetítettség, a tárgyhalmozás kulcsfogalmakká váltak a hatvanas-hetvenes években és meghatározták a huszadik század vizuális kultúráját. A pop art visszanyúlt a realizmushoz és a figuratív ábrázoláshoz, szabadon, tilalomfák nélkül, az amerikanizált reklámvilág és a mögötte rejtőző magány és névtelenség ellentmondásait megtestesítve.

Andy Warhol és művésztársai nem tizenöt percre vonták magukra a világ figyelmét. A pop art jelentőségét mutatja, hogy ebben az évben a londoni Tate Modernben The World Goes Pop címen, a minneapolisi Walker Art Centerben International Pop címen is látható hasonló kiállítás. Peter és Irene Ludwig gyűjteményéből (amelynek darabjaiból készült a kölni és a bécsi kiállítás is, és most egy részük Budapestre került) itt látható művek egyrészt a pop art emblematikus művészeinek (Jasper Johns, Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg, Robert Rauschenberg, Andy Warhol, Tom Wesselmann, stb.) ikonikus alkotásai, de kevésbé ismert alkotókat (Allan D’Arcangelo, Richard Lindner, stb.), sőt az amerikai vonulaton kívül az irányzat európai képviselőinek (Peter Blake, Richard Hamilton, David Hockney, Mimmo Rotella) munkáit is láthatjuk. A 200 művet bemutató budapesti kiállítás különlegessége, hogy a korszak magyar és kelet-európai alkotóinak műveit itt egyidejűleg láthatjuk, ami egyedülálló vállalkozás a pop art történetében.

Az a magyar művész, aki a hatvanas években Nyugat-Európába vagy az USA-ba utazhatott, szembesült a pop arttal, a modern reklámokkal és plakátművészettel, valami újjal. A vasfüggöny mögött is élni kezdett a pop art. Lakner László Rauschenberg hatására 1964-ben hozta létre montázsait. Konkoly 1965-ben tért haza Párizsból. Tót Endre 1968-ban jutott ki Londonba. Keserű Ilona 1963-ban olaszországi tanulmányúton vett részt, tovább maradt a kelleténél, hét évig nem kapott útlevelet. A hazai gesztusfestészet a pop art képi világával (fotók, újságkivágások, újságdarabok stb.) gazdagodott. Az üres tér kirakása vált a képek lényegévé. Jováno­vics György felfújt zacskókból készült fallosza, gyertyalángot imitáló figurája (Petit Polichi­nelle,1966) is a pop art hatását mutatja. Itt már a tárgyak saját magukat képviselik, humorosan és ironikusan. Nincs utalás és asszociáció. Csak trauma, amit a pop art művészi szabadságának megismerése jelentett (Keserű Katalin: Variációk a pop artra, Új Művészet Kiadó, 1991).

A régió művészetének érdekessége, hogy egy-két kivételtől (a magyar Altorjai Sándor, a szerb Dušan Otašević, a horvát Boris Bućan) eltekintve olyan művészt nem találunk, aki kizárólag a pop artban tevékenykedett volna. A jugoszláviai pop artra jellemző egyfajta szürrealista hatás, ami a magyar művészetben inkább szürnaturalista keveredéssel jelenik meg például Konkoly Gyula vagy Lakner László festményein. A pop art másik határát épp a hiper­realizmus jelenti, mint ahogy Siskov Ludmil, Birkás Ákos, Marko Pogačnik vagy Claes Olden­burg munkáiban látjuk. A kelet-európai alkotók részben fáziskéséssel, és főleg eltérő kontextusok, eltérő társadalmi-politikai-gazdasági-kulturális viszonyok között hozták létre pop art vagy a pop art által inspirált műveiket. A korszak egyik, az uralkodó művészetfogalom legradikálisabb felfogása alapján tevékenykedő Fluxus hatása is felbukkan a pop art alkotásokban (pl. Szentjóby Tamás). Bizonyos műveket pedig elsősorban a konceptuális művészet példáiként tartunk számon (pl. Július Koller, Sanja Iveković). A kelet-európai közegben a tárgyak hétköznapisága és egyfajta szegényessége a jellemző (a magyar alkotók műveiben még akkor is, amikor már a fridzsider-szocializmusban – az 1970-es években – nem az élelmiszer, hanem a tartós fogyasztási cikkek, pl. a hűtőszekrény, azaz fridzsider tömeges vásárlása dominált), és így nem annyira a fogyasztás kultuszának kritikája jelenik meg, hanem a helyi kultúrából származó hétköznapi tárgyak „átlényegítésének” leszünk a tanúi (Keserü Ilona, Szenes Zsuzsa, Tomislav Gotovac, Běla Kolářová, stb.).

A kiállításon számos ismert és kevésbé a köztudatban élő női művész munkáját láthatjuk (Vera Fischer, Miša Pengov, Milena Usenik, Sanja Iveković, Jana Želibská, Natalia LL, Keserü Ilona, stb.). Ez többek között azért is fontos, mert a pop art egyik közkedvelt megoldása a női test tömegmédiumokra jellemző, szexualizált ábrázolásmódjának átvétele volt, ugyanakkor nagyon kevés női művészt ismerünk, akinek a tevékenységét ebbe az irányzatba sorolhatjuk. Keserű Ilona a Pár, 1967 című alkotásán a motívumok ütköztetése szembetűnő. Az édeskés polgári kultúra motívumai a háttér ornamentikájában a cukormázas mézeskalács rajzolatok hálózatával vásárinak is mondhatók, az aktrajzon az alakok feje újságból kivágott Julie Christie és Ringo Starr reklámmosolyával és az applikált művirág rózsákkal.

Andy Warhol nem a magasművészet eszközeivel dúsította fel a reklámgrafikát, hanem éppen ellenkezőleg, a tömeghirdetés harsány képi eszközeit emelte be a képzőművészet világába. A szupermarketek tömegtermékei felé fordult, és részben neki köszönhető, hogy mára a múzeumokban a Heinz-féle ketchup és az egydolláros bankjegyek váltották fel a csendéleteket, és képregényhősök és filmcsillagok a héroszok világát. A pop art alapmagatartása hangos, sokszor brutális tiltakozás a modern társadalom elidegenedettsége, a közhelyek uralma, az elcsépelt művészi formák ellen. A felfogása és célzata viszont nem teljesen egységes, irányzatai skálája a cinikustól a tragikusig terjed. A média által gyártott fotókból készült szitanyomatai a fikciók fikciói. A szitanyomat, azaz szerigráfia, minden sokszorosítva van, harsány és személytelen. Warhol szitái miközben elszemélytelenítenek, rámutatnak a szokásos reprezentációk közhelyszerű voltára. Színes szitanyomatai a sztárokat dekorációkká változtatják, és az ismétlés révén rádöbbentenek arra, hogy a replikák olykor eredetibbek, mint az eredeti.

Jasper Johns Festett bronz / Sörösdobozok, című műve (1960) a design világába visz, a tömegiparhoz és a tömegfogyasztáshoz. Beemeli a művészetbe a bevásárlóközpontok világát, egyúttal a bevásárlót is. Joe Tilson Az öt érzék (Ízlelés) című műve (1968–1969) a filmiparból vesz mintát, a szélesen kirúzsozott száj felidézi Marylin Monroe arcképét, érzéki ikonográfiáját, magát a bálványt, egyúttal az erotikát. Julius Koller Tulajdonképpen megjegyzés 2. (Anti-kép) műve (1968) ellentéte Joe Tilson alkotásának. Szolid és hideg, talán szemérmes is, és valamiféle giccsfelhő, virághalom közepette látunk egy nőt, akinek mosolya, nyitott szája ugyanúgy kihívó. Mimmo Rotella A képernyő (1965) képe a televíziót idézi meg, férfi és nő viszonyát, visszafogottan, de nyitva hagyva az ajtót a néző számára, kukucskáljon, ha akar, de a saját képzeletében.

Roy Lichtenstein Vörös csűr II. (1969) műve akár egy fametszet, nem fekete-fehér, hanem piros-kék-sárga-zöld. A fallosz motívum egyértelmű. Nincs esemény, csak egy zsánerkép, izgató színekkel. Siskov Ludmil Asztronauták (1968) képe nem a sci-fi világába vezet, hanem a valóságba, a holdra szállásra, amely 1969-ben be is következik. A világűr meghódítása új kihívás, látjuk a történéseket, a mindennapi diskurzusok tárgyát képezik az űrutazások. Andy Warhol Narancssárga autóbaleset, 1976-os művében az ismétlődést látjuk, ami a pop art lényeges vonása. Redundáns információt kapunk, mintha a tv-ben tizedszerre is ugyanazt a reklámot látnánk. Bak Imre Marika (1967) képén nem Marilyn Monroe-t és nem az amerikai zászlót látjuk, ironikus utalás Andy Warhol korábbi művére. Claes Oldenburg Tűzhely (Válogatott ételek tűzhelyen) (1962) installációja egy életformára emlékszik, annak állít emlékművet. A tárgyak élethűek, műviségük ellenére azok. Nem helyettesítenek semmit, nem egy panoptikumban vagyunk, hanem a tárgyak reális világában. Jana Želibská Triptichon (1969) alkotása egyszerre idézi fel a szecessziót, magát Klimtet – sőt Muchát – és Botticelli Vénuszát. A reneszánsz szépségnek már nincs arca, szeme, szája. Arcnélkülisége ikonná válik, motívummá, kirakós játékká. Az egyik teremben Warhol héliummal feltöltött, párna formájú Ezüst felhői lebegnek. Vajon melyik mögött rejtőzik Andy, csóválja ezüstszínű parókás fejét és nevet rajtunk. Nevessünk mi is. Mindenki lehet művész!

Kölüs Lajos: A luxus szabadsága

Mottó:
Minden Coke azonos és minden Coke jó. Liz Taylor tudja,
az elnök is tudja, a tróger is tudja, és ezt te is tudod.
(Andy Warhol)

JANA ŽELIBSKÁ: TRIPTICHON, 1969. Slovak National Gallery, BratislavaAndy Warhol híres mondata plasztikusan fejezi a pop art lényegét. Egy tárgyon keresztül azonos lehetsz másokkal, a sztárokkal, a hírességekkel is. Művészet, forma, klisé, sablon, referencia és élet fonódik ismét egybe, de másként, mint korábban. Minden a hétköznapi szemszögből ábrázolódik, érthető, felismerhető, befogadható. A pop art internacionalista művészet volt, és az ma is, a popkultúra része. Hogy mi magyarok részesei vagyunk valaminek, a nyugati civilizációnak, amitől 1930-as évek végétől elszakadtunk, 1989 után érezhettük újra, Kelet-Európa tartozik valahová. Bár mint keletiek (barbárok) lettünk vonzóak, igazi befogadásunk, betagozódásunk máig nem történt meg. A kirekesztődés tény, a visszakapcsolódás nehéz, huszonöt évvel a rendszerváltás után is hiányérzetekkel küzd a képzőművészetünk, a műtárgypiacunk és a műtárgy kereskedelmünk.

A tömegkultúra nem a lumpen proletáriátus kultúrája, mint ahogy hittük vagy tanították sokan a hatvanas években. A fogyasztói társadalom belső logikáját még ma sem értjük teljesen, nem hatja át mindennapi gondolkodásunkat, cselekvésünket. Másként szocializálódtunk, mint nyugati kortársaink. Mi a fogyasztói társadalom lényege? A legelemibb emberi szükségletek luxusként való kezelése. A fogyasztás nagyobb energiát, erőfeszítést igényel, mint a fogyasztható „áru” megtermelése. …a művészeti tárgyaknak, de gondolatoknak is „luxuscikként” kell megjelennie, mintha az eredetileg nem lenne az (luxuscikk). A művészetnek úgy kell viselkednie, mintha a saját luxus-jellegéért kellene újra harcba szállnia. Mintha a luxus jelentené a szabadságot. (Halász András: Feljegyzések a 80-as évek amerikai festészetéről, 2006, Budapest.) Munkácsy és számos más magyar művész (Paál László, Benczúr Gyula, Rippl-Rónai József stb.) külföldön festett, alkotott, festészetük nemzetközi volt. 1949 után ez a nemzetközi jelleg megszűnt vagy háttérbe szorult.

A popkultúra alkotásait látjuk, csemegézhetünk, miért tetszik, miért nem tetszik. Miért elavult és miért nem az. Mi történik velünk ma, hogyan és miért élünk úgy, ahogy élünk kérdés megválaszolásához gondolati tér szükséges, a Ludwig Múzeum termei tágasak ahhoz, hogy a pop arton keresztül lássuk múltbeli világunkat és különböző szemszögekből elemezzük ezt a világot, hogy megérthessük jelenünket, sőt pillantásra érdemesnek tartsuk a lehetséges jövőnket. Időt kell szánni arra, hogy megértsük, mi történik velünk, hogy mit miért teszünk, miért így nézünk ki, merre tartunk, mit miért vásárolunk meg. Kell ez a gondolati tér. Olaszul úgy mondjuk, spazio de pensiero. (Vinkler Nóra: Ma a gazdagság nem tárgyakat, hanem teret jelent, Oktogon, 1992/2 5)

A pop art egyszerre homogenizál, és egyszerre megkülönböztet. A fogyasztói társadalom szokásai mindenütt megjelennek, régiókban, földrészeken. Ugyanakkor nincs állandóság, nap mint nap új és más értékek, értékrendek és viselkedési formák megjelenésével, befogadásával szembesülünk. Miért követjük az angolszász és az amerikai mintákat? Loptak a vasfüggönyön innen? Valóban lopás volt? Vagy inkább egyfajta őrület? A felszínt érinti a pop art? Egy analógiával élve: az irodalomban az erotikát elképzeljük, de nem látjuk. A pop art esetében nem képzelünk el semmit, de látjuk.

Néhány főmű is itt van a tárlaton: Lichtenstein M-meglehet című, a képregények világát idéző vászna, Warhol leveskonzerv-sorozatának néhány darabja, Narancssárga autóbaleset tízszer című kollázsa és 129 ember lelte halálát a lezuhant gépen című újságcímlap-fest­ménye.

A pop art nem a semmiből jött. Két jellegzetes, talán szélsőséges példa, amely valamilyen formájában hatott az emberek életmódjára, életérzésére. Az amerikai T-modell a Fordnál 1908-ban jelent meg, és tette népszerűvé az autózást Amerikában. A konzervdoboz kinyitásához kezdetben kalapácsra és vésőre volt szükség, sőt szuronyra. Az első könnyen nyitható doboztető – easy-open technológia húzógyűrűs megoldással – Ermal Cleon Fraze (Dayton Reliable Tool Company) elképzelése alapján készült az 1950-es évek végén, vagyis közel száz évvel azután, hogy feltalálták a konzervdobozt. Technológia van. A tömeggyártás termékeit a tömegfogyasztás keretében el kell adni, meg kell kedveltetni valakivel, ételt, ruhát, játékot, rajzfilmet, zenét, autót. Ez már gyáripar, üzlet, filmgyárak, autókonszernek, divatipar világa, ahol a formatervezés művészi szintet ér el. Beszélhetnénk a világ legjelentősebb, designereiről, akik terveztek házat, lámpát, hordágyat, kanalat, bútort, ruhát. A pop art nemcsak forma vagy megoldás, hanem életfilozófia, a társadalom szellemisége is. A pop art megszületése ebben a megváltozó tárgyi világban történik.

A végtelen szabadság világát érezhetjük a műveket látva. Semmi sem tilos többé. Még a giccs sem, amelynek lételeme a fogyasztás, a fogyasztói igények tömeges kielégítése. Oldenburg Egérmúzeuma, 1965–1977 egy giccsgarázs, vagy Ecseri-piac. Egyenként véve alapul a tárgyakat, napestig sem végeznénk, talán már unnánk is, de a választék nagysága elbűvöli az embert, csemegézhet, mosolyoghat, nem kell a padlásra mennünk, hogy gyerekkorunkat is felidézhessük. Wesselmann Nagy amerikai akt No. 54., (1964) című képe eszembe juttatja Norman Mailer, A Fehér Néger (1959) című tanulmányát, amelyben az író az intenzív önkifejezést kereső, a mozgást, a konkrét száguldást élvező, a narkotikumokba menekülő egyén világát és életérzését mutatja be. Milena Usenik Rész és egész I. (1971) műve triptichonként is felfogható, a divat folytonos változását, ellentmondásait ábrázolja. Ami ma jó, holnap már nem lesz az. Natalia LL A Fogyasztói művészet című sorozatából (1975) láthatjuk a banánt evő nőt, nyilvánvaló utalással. Konkoly Gyula Egy rózsaszál szebben beszél (1968) műve valójában giccs, de a mű által közvetített irónia ellenkező értelmi tartományba tereli a látogató gondolatát. Ilyen nem létezik!

A pop art egyik előzményeként, a második világháború után az amerikai irodalomban olyan változások történtek, amelyek az apák és anyák addigi életformáját kezdte ki, vonta kétségbe és tagadta meg. Doctorow Ragtime-ja, Kerouac Úton-ja jó példa erre. Az életérzésre, az életmódbeli változásokra, törekvésekre. Ezzel párhuzamosan Nagy-Britanniában a Nézz vissza haraggal (magyarul: Dühöngő ifjúság) 1956-os sikere megváltoztatta az angol színházat, elindítva azt a teljes megújulás útján. Az „angry young man” (dühös fiatalok) élete, életvitele lázadás a polgári rend, a monarchia megkövesedett, áporodott erkölcsisége ellen. Hogy Fellini Nyolc és félje (1963), vagy korábbi Bikaborjak-ja (1953) is lázadás, elutasítás? – közvetlenül a háború után, az ötvenes években.

Ma is ott a kérdés, szeretnénk-e pontosan tudni: mit is érez, mit is gondol mai kortársunk, egy fiatal, legyen az fiú, férfi, vagy lány, nő. Milyen szemmel tekint a pop art műveire, mennyire érzi magáénak, mennyire érzi távolinak vagy elavultnak. Ismét sikeres a pop art, ismét divatja van. Öltözködésben, viseletben már globalizáltak vagyunk, talán életérzésben is, különösen az internet világában, az internet révén. Hogyan is szólal meg Jimmy a Dühöngő ifjúságban: Azt hiszem, mi már nem áldozhatjuk fel életünk igaz ügyért, a mi nemzedékünk. Megtették ezt értünk a harmincas-negyvenes években, amikor mi még kölykök voltunk. Nekünk már nem maradt jó, igaz ügy egy sem. És ne feledjük Allen Ginsberg Üvöltés c. poémáját, amely a beat generáció enciklopédiája lett az USA-ban. Ginsberg a városi civilizációnak és a társadalom perifériájára szorult vagy azt önként vállaló, vad és féktelen, olykor állati életmódot választó egyén ütközését, küzdelmét ábrázolja.

Amikor pop art itt falra felrakott, tárlókban elhelyezett, posztamensre emelt darabjait nézzük, akkor hallanunk kell a dühöngő fiatalok hangját, az intézményesített elszemélytelenedés ellen. A közép-európai művek is lázadtak, egy ellenkultúra darabjaként tekinthetünk rájuk. Látnunk kell a szinkronitást és az aszinkronitást, a nemzetközi pop art érába való virtuális bekapcsolódást, úgy, hogy ezek az alkotások nem jelenhettek meg abban az időben nemzetközi színtéren. Ez az egykori szocialista országok elszigeteltségéhez vezetett – különösen érezhető volt ez Magyarországon –, kivéve Jugoszláviát, ahol ez másképp alakult. Nincs tabu, mindent szabad. Divatban is. Andy Warhol vett fel elsőként farmernadrágot inggel, nyakkendővel és zakóval. Azóta is követői vagyunk A Ludwig Múzeumbeli kiállítás, megkockáztatom, talán az év kiállítása.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/11. számában) 

[nggallery id=645]