tiszatáj | 2013. október 23.

A „kettős létezésű” illusztrációkról

SZEGEDI ILLUSZTRÁTOROK MŰVEIRŐL
Sokáig az irodalmi műnek alárendelt, „alkalmazott műfajként” tekintettek az illusztrációra, majd az illusztrátorok, a művészek az autonóm képként is egzisztáló illusztrációikkal kérdőjelezték meg ennek a felfogásnak a kizárólagosságát […]

SZEGEDI ILLUSZTRÁTOROK KETTŐS MÓDON EGZISZTÁLÓ MŰVEIRŐL A MÚLTBAN ÉS A JELENBEN

Sokáig az irodalmi műnek alárendelt, „alkalmazott műfajként” tekintettek az illusztrációra, majd maga a praxis, az illusztrátorok, a művészek az autonóm képként is egzisztáló illusztrációikkal kérdőjelezték meg ennek a felfogásnak a kizárólagosságát. Így ma már az illusztrált mű és az illusztráció közötti alárendeltségi viszonyból kilépve éppen a kölcsönviszony, az interreferencialitás szempontja és annak típusai,[1] a szöveg (mint ’pretextus’) és a kép kölcsönviszonyában tekintünk az illusztráció műfajára.[2] Az 1960-as évek strukturalizmusa termékenynek bizonyuló meglátása – miszerint az „illusztrációk önálló képi narrációt építenek ki a szöveg mellett illetve fölött” – nyomán jutott el a képhermeneutikai szemlélet a „kép önálló teljesítményének” felismeréséig.[3]

Elsősorban a képhermeneutikai szemlélet vetette fel az illusztráció ontológiai státusának kérdéskörét: egyrészt az illusztrátor szempontjából, aki egyszerre (elsődlegességet kapott) értelmező befogadó és egyben (újra)alkotó is, az illusztráció képződményére vetülve ez a reprodukció-produkció dilemmáját veti fel; másrészt kiemelt kérdéskör az illusztráció befogadásának nézőpontjából az írott szöveg elsődlegessége a vizuális megjelenítéssel szemben vagy e viszony oda-vissza irányultsága és ’közöttisége’..

Az illusztrált műtől való egyre nagyobb távolság nyomán feltehető a kérdés, hogy vajon mely illusztrációk azok, melyeknek ’kettős létezése’, ontológiai státusa van? Egyrészt az illusztráció, műfajiságában és medialitásában nem más, mint az „alapvetően verbális és vizuális meghatározottságú médiumok együtteséből létrejövő interreferencialitás”, mely a befogadás-nézés folyamatában mindig a mindenkori „másik” viszonylatában válik igazán működővé.[4] Másrészt van, amikor az illusztráció képi ’teljesítménye’ oly nagyfokú vagy éppen elsődleges, hogy kilépve e műfajiságból és az intermedialitásból, a szöveggel való interreferenciális viszonyból, szöveg nélkül is, csupán képként, független vizuális műalkotásként is működik vagy éppen így lesz egy esztétikai tapasztalat tárgya. Az illusztráció nevében és létrejöttének okán nyilvánvalóan elválaszthatatlan a műtől. Ugyanakkor sokszor ettől függetlenül, azaz a szöveg ismeretétől független befogadói szemlélet tárgya is lehet képiségében, így létrejöttének ezen ismerete és vonatkoztatottsága nélkül is esztétikai élményt nyújthat, önmagában teljes értékű képi műalkotásként. Vagyis a szövegtől leválasztott illusztrációt, mint önmagában teljes értékű képi műalkotást a befogadó saját horizontja felől (a szöveg ismerete nélkül) értelmezi, ily módon a szemlélőben elsőbbséget élvez annak hermeneutikai-esztétikai tapasztalata. Úgy vélem, hogy éppen e kettős létezésű illusztrációk dilemmája bizonyítja és egyben igényli egy átfogóbb keret, mégpedig a képhermeneutikai szemlélet létjogosultságát. Mivel a kettős módon egzisztáló illusztrációk léte éppen az újraértelmezés, az újraalkotás szabadságát jelzi, és az értelmezés egyre inkább növekvő szabadságszintjét mutatja.

A továbbiakban olyan illusztrációkat mutatok be, melyeknek meglátásom szerint ilyen „kettős létezése” van, azaz a szöveg és kép közötti interreferenciális viszonyban létezőek, ugyanakkor autonóm képi műalkotásként is működnek. Példaként három szegedi alkotó műveiről beszélek majd, a múltból a szegedi születésű Buday Györgyről, majd Kass Jánosról, mindkettejüről Madách Imre Az ember tragédiájához készített illusztrációik vonatkozásában,[5] a 2013 júliusától a Kass Galériában látható Kass-illusztrációk kiállításának apropóján, valamint a jelenünkre is tekintve, Pusztai Virág, kortárs grafikus, illusztrátor két szegedi és egy szentesi kiállítása[6] kapcsán.

0149010295706G
Sík Sándor: Advent: oratórium szavalókórusra

Buday György, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja volt az 1930-as évek elején és Sík Sándor tanítványa. Sík Sándor Advent: oratórium szavalókórusra szövege 1935-ben, az ő fametszeteivel jelent meg.[7] Ugyanebben az évben készítette el Az ember tragédiájának illusztrációsorozatát, egy 22 darabból álló fametszetsorozatot, a stockholmi egyetemi kiadó megbízására (a Madách-portékkal együtt 24 darabból állót), mely az 1935-ös Tragédia-fordítást illusztrálta. Réz- és fametszetei hamarosan világhírűekké váltak, 1936-ban a párizsi világkiállításon nagydíjjal jutalmazták. A teljes Buday György fametszet-sorozat legutóbb az 1999-es Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének angol nyelvű kiadását illusztrálta, Szegedy-Maszák Mihály előszavával és Thomas R. Mark fordításában.[8]

[nggallery id=244]

Buday György színpadképei Az ember tragédiájához

Buday György fametszet-technikával készített illusztráció-sorozatát, egyes képeinek kompozícióját alapvetően befolyásolta az, hogy az 1933-as Szegedi Szabadtéri Játékok nyitó előadásához, Az ember tragédiája színreviteléhez színpadképeket készített, mely, amennyire pozitív hatást és inspirációt jelentett, annyiban negatívat is, mivel néhány, így a római, a második prágai, a párizsi és az eszkimó szín fametszete inkább csak színpadias jelenetként funkcionál. Hermeneutikai terminológiámban fogalmazva: a szöveg- és képviszonyok ’közöttiségében’ létrejövő értelemképzési lehetőség lényegesen beszűkül éppen a képi megjelenítés (színpadképiessége) révén. Ugyanakkor a Buday-sorozat darabjainak túlnyomó többsége „originális esztétikai értékeket mutat”; „meglepően modern az űr jelenet illusztrációja”, „erős expresszivitásával kiemelkedik a sorozategészből a Lucifer-portré”; „arányos szerkezetével, diffúz vonalstruktúrájával tűnik ki az I. számú kép”. E „Buday-metszetek mint első »modern« szellemű illusztrációk aposztrofálhatók a képi hagyományban.”[9]

[nggallery id=245]

Buday György illusztrációi Az ember tragédiájához

Az utolsó szín utolsó fametszete, A Paradicsomon kívül című, Ádámot és Évát, az első emberpárt ábrázolja, szinte minden szempontból ellenpontozottan: Éva egész testét fehér fénynyaláb burkolja be, vele szemben Ádám alakját a komor feketeség, bár láthatóan ugyanaz a fény világítja meg mindkettőjüket. Közös térben állnak, s míg a hátrébb álló Évához közelebb eső háttér egy fénylő, félkörívű horizontot sejtet, addig Ádám térdeplő lábai előtt egy sziklafal jelzett mélységének lefelé irányuló vonalai húzódnak. A két alak között igen erős a kontraszt-hatás, nemcsak a fényviszonyokat és az elhelyezkedésüket tekintve a közös térben, hanem testtartásukat is. Éva nyugodtan, egyenesen áll, lesütött szeme, enyhén oldalra forduló feje szelídséget és magába fordulást jelez, duplán font karjai pedig, egyszerre mutatnak zárkózottságot és (ön)védelem-jellegű gesztust is: alakjának egésze harmonikus, arckifejezése szépségében melankolikus. Vele szemben Ádám testtartása görcsös és feszült, térdeplő helyzetében teste íve többszörösen is megtört. Arckifejezése, tágra nyílt szemei, szája fejezi ki azt az összetett, alapvetően ellentmondásos lelkiállapotot, melyet ellentétesen ívelő és irányultságú karmozdulata, kéztartása is nyomatékosít (jobbja ernyedten lóg, de vállában még ott a feszültség íve, bal keze pedig tenyerével fordul ki- és felfelé). Ádám alakjának diszharmonikus egésze egyszerre jelez csodálatot és rémületet, felismerést és elbizonytalanodást, ellenszegülést és megadást, a kérdezés késztetettségét és a beleegyezést. Önmagában is teljes értékű képi műalkotás. Ádám megtört, térdeplő alakja, Éva nyugodt méltósága: az ellentétek együttlevősége,hiszen Éva és Ádám alakjának egésze bár minden mozzanatában ellentétes, mégis egy térben vannak, mely közös tér hasonlóan az ellentétek együttlevősége, a szikla mélysége és a horizont fénylő félköríve közé helyezett. Többek között Buday György e fametszete mutatja, hogy a Tragédia filozofikumának esztétikummá való átlényegülése a vizuális jelrendszerben is megvalósítható, hogy a gondolatiság láthatóvá tehető.

15buday_gyorgy1935_N

Amíg Zichy Mihály az öngyilkosságra való készülődés heroikusan drámai pillanatát ragadta meg a szöveg-kép viszonyrendszerében (Ádám: „vége a komédiának” című rajzán[10]), addig Buday fametszete a szövegben a közvetlenül utána lévő tragikus pillanatot, Ádám térdre esését ábrázolja, az ember enistenségének elvesztését, belátását annak, hogy mégsem irányíthatja az emberiség sorsát, azaz tervezett halálával nem vethet véget az emberiség létének. Ezt a drámaiságot ellenpontozza a gyermeket váró Éva nyugodtsága. Itt is pontosan megtalálható az a szövegrész, amelyre hűen utal az utolsó fametszet: Ádám leborulására az Úr előtt, mely egyben a szabad akaratról való lemondást is jelenti és az Úr hatalmának, akaratának elismerését, az ember megadását egy isteni terv, egy végzet előtt, melyet nem ismer.

Mihály_Zichy_-_Illustration_to_Imre_Madách's_The_Tragedy_of_Man_-_Outside_the_Paradise_(Scene_15)_-_WGA25986

ÁDÁM (térdre esve)
Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

A kortárs magyar képzőművészet legkiemelkedőbb illusztrátora, a szegedi születésű Kass János két alkalommal is készített illusztráció-sorozatot a Tragédiához, 1957-ben és 1966-ban. A későbbi sorozat felől a korábbi inkább vázlatként hat, illetve a két sorozat alapvető különbsége a keretezés, melynek révén Kass János illusztráció-sorozata alapvetően eltér valamennyi Tragédia-illusztrációtól. A képek fő témája mellett e keretezés (a keretben több, kisebb méretű, egyszerűbb struktúrájú képi egység található) nemcsak lehetővé teszi, hanem meghatványozza a sorozat önmagán belüli motívumgazdagságát, a verbális és vizuális jelrendszer többszintű interreferenciáját, és ezen túl a vizuális jelrendszer narrativikusságát is többjelentésűvé teszi. A centrumképek fegyelmezettségének „leleplezői és egyben megtagadói ezek a keretek. Mintha a szabadon engedett művészi asszociáció és reflexió olyan helyeivé válnának, ahol mind a valóság- (vagy tárgy-) referenciának, mind a szövegreferenciának már éppencsak jelzésszerűen kell működnie.”[11]

[nggallery id=246]

Kass János 1957-es illusztrációi Az ember tragédiájához

[nggallery id=247]

Kass János 1980-as illusztrációi Az ember tragédiájához

Az eddigi összehasonlításom ívében Kass János sorozatából is az utolsó szín Ádám illusztrációját emelem ki. A 15. szín drámai jeleneteit szinte követik a száz évet is átfogó Ádám-ábrázolások: Zichy heroikus és romantikus ’titán’-ja öngyilkosságra készül, végletes és szélsőséges vagy-vagy választási helyzetben állva. Buday Ádámja, szinte egy lineáris olvasatot követve, a következő drámai pillanatot ragadja meg: Ádám, az enisteni ember leborulását az Úr előtt, annak hatalmának, akaratának el- és felismerését. Végül Kass János Ádámja az ég felé ’kiáltó-kérdező’ ember, a 15. szín záró jelenetére, az Úr és Ádám közötti párbeszéd egészére utal, ahol már tudjuk, hogy Lucifer működése az Úr által engedélyezett és tudjuk azt is, hogy az emberiség léte folytatódik, illetve elkezdődött Éva anyasága révén. (Megjegyzem, hogy a „képről értekezni annyit jelent, mint kifejteni a térbeliség rejtett időbeliségét” tézist[12] itt az illusztrációk egymáshoz való viszonyításában éppen a viszonyítást jelentő szöveg időbeli linearitásához való hozzárendelési lehetőségeként láthatjuk érvényesülni.)

Pages from 03486_Page_30

Ha a képet önmagában szemléljük, egy ruhátlan férfit láthatunk, akinek tekintete, feje a rávetülő felső fénynyaláb felé fordul. Testtartása, alakja az emberi öntudat jelképe. Az anatómiai jellegű emberábrázolásban előtűnik a csontozat (az arc koponyaszerűsége és a kéz csontozata), jelezve az emberi lény halandóságát és a küzdés nyomait, melyek szikárrá, sötét tónusúvá tették alakját. Testtartásának méltóságát éppen e szikárság adja, izmai megfeszülnek, tenyereit a válaszra várás feszültsége feszíti szét. Megnyújtott nyakát, arcát, száját természetellenesen eltorzítja a kérdés és/vagy a kiáltás tartama, súlya, mely torzítás a verbális megnyilatkozás jelentőségét nyomatékosítja. A kéztartás hasonlóan természetellenes, hosszan nyúlik a test középvonala alá, sejtetve a kérdés tartamát, a lába alatt (szimbolikusan) elhelyezkedő magzat felé irányulva. A kép az ’éppen-most’ pillanatnyiságára a ’kiáltó-kérdező’ megnyilatkozással utal. Ugyanakkor egyszerre tud ikonikus, kimerevített és időtlen is lenni, alakábrázolása valamint a kép kompozíciója révén, mely felülről, egy félgömbből leomló fénynyaláb (az Úr jelképe) és az ördögi, háromszögalakú hatalmas szárnyak átlóinak, szintén háromszögesíthető metszéspontjába helyezi mind az emberi alakot, mind a magzatot (mely ellipszishálóba helyezett és kölcsönviszonyban áll az Úr félgömb-jelképével). Pontosan nem tudjuk, mi ez a kérdés, ahogy nem tudjuk meg konkrétan akkor sem, ha a képre, mint illusztrációra tekintünk és a szöveg-kép interreferencialitásában keressük a konkrét szöveghelyet. Csak következtethetünk, hogy ez az utolsó párbeszéd Ádám és az Úr között. Annak az embernek a kiáltó kérdése, aki már tud halandóságáról és emberi határoltságáról; de aki nem tudhatja, hogy e „szűkhatárú lét-e” mindene vagy, hogy „Megy-é előbbre majdan” fajzata. Annak az embernek a kiáltó kérdése, aki már megtudta küzdésre való ítéltetettségét, többször is látta annak eredménytelenségét és értelmetlenségét, még most sem feledve a véget; ugyanakkor tudja azt is, hogy „Végetlen a tér”, mely munkára hívja; de még mindig nem érti, hogy ez miért van így, miért kell így lennie, csupán gyanítja. Egy olyan ikonikussá merevített kérdező ember itt Ádám, akinek a létezése végzetszerűen összekötődik az égből jövő fénnyel és az alakjához kapcsolódó luciferi árnyékkal, hasonlóan utódaihoz. Kass János szerint a Tragédia, legfőképp Ádám figurája kitűnő lehetőséget kínál arra, hogy rajta keresztül egy művész a saját koráról beszéljen.[13] Valóban, a kérdező-kiáltó embernek az istenivel és az ördögivel, a jóval és a rosszal, az erénnyel és a bűnnel való összekötöttsége az a gondolat, mely a néző és az olvasó számára is egyaránt megnyilvánulhat korunk emberéről.

Jelenünkben és városunkban a fiatal nemzedék által készített illusztrációk között is találhatunk ilyen kettős módon egzisztáló alkotásokat. Pusztai Virág, grafikus és illusztrátor a Szeged effekt[14] antológiákhoz készített illusztrációk 1. és 2. sorozatának néhány darabja autonóm alkotásként is létező grafika. Többszörös interreferencialitásukban nemcsak a szegedi vonatkozású antológia verseihez, novelláihoz kapcsolódnak, hanem többségükben valamely városképi hangulatot, jellemző részleteket, a városról alkotott benyomásokat – így az alkotó effektjeit is ábrázolják. A fotó-részletek beépítésével létrehozott, realisztikus valóság-ábrázolást megtöri a látásmód eredetisége, mivel olyan elemeket illeszt egymás mellé, melyek össze is tartoznak és nem is. Bár ott a nézőpontváltás, az erőteljes kontraszt, de az egészet mindig egybetartja a kompozíció harmóniája. A formák, a vonalvezetés ugyan a végletekig leegyszerűsített és stilizált, azonban éppen a különböző elemek egymásmellé illesztése az, melyben különleges élményt nyújtanak e grafikák, mely különlegességben ott van Pusztai Virág „és így látom ÉN” effektje. Számunkra, a szemlélőnek pedig ott a játékosság észrevétele. A homlokzati elemek, épületszobrok, kapuk, ablakok, mind beazonosíthatók Szegeden, megkereshetőek a város területén, ahogy rálelhetünk a kötetek szövegviszonylataihoz rendelhetően is, egy-egy vers, vagy novella vonatkozásában. Egy-egy grafikán ilyen mozaikokból áll össze egy-egy komplex kép, a város valamely hangulatáról, jellegzetes épületcsoportjáról. Pusztai Virág grafikáin többnyire jól körülhatárolt formákkal dolgozik, igen kedveli a kontrasztokat, a fekete-fehér és a stíluselemek, vagy a múlt és jelen, a mindennapiság és szakralitás kontrasztját. Például van, amikor a népies motívumokra asszociáltató életfa-ábrázolást nekifeszíti a kubista jellegű ábrázolásmódnak vegyítve még azt egy kis romantikával, éles diszkrepanciát teremtve. Néhol a kontraszt a múlt és a jelen között feszül, a múlt egy szép, ornamentikus épületével ellenpontozódik a jelen romossága, lepusztultsága, sivársága. Van, ahol a régmúlt szecessziós hangulata mellett ott a jelen, illetve a közelmúlt fekete vasajtaja. A szegedi alsóvárosi templomnál az építészeti elemekkel játszik, a valóságelemeket képkeretbe montírozza, ahogy a Dóm téri templom ábrázolása is egyszerre adja vissza a stílushangulatot és a mindennapi életünk karácsonyi hangulatát. E grafikák, kettős létezésükben, szinte megélesítik látásunkat a városról, mindennapi életünk megszokott látásmódjából  kiléptet bennünket és  megtanít látni, másképpen is láttatni, van, hol kritikusan, az ellentéteket hangsúlyozva, van, hol a harmóniára, a szépre figyelve.

[nggallery id=248]

Pusztai Virág illusztrációi

Hasonló harmonikus szép-élménynek lehetett részese az a szemlélő, aki megtekintette Pusztai Virág Határvilág című tárlatát a Belvárosi Kamara Galériában (2013. augusztus 6. – szeptember 11.), és felfedezhette a kollázsok és akrilfestmények között a néhány „kettős létezésű” illusztrációt.

Ahogy a múltban, úgy a jelenben is, a kettős módon egzisztáló illusztrációk jelzik számunkra e különös műfaj életképességét.

Szeged, 2013. aug. 21.

Máté Zsuzsanna


[1] Varga Emőke az „interreferenciálisnak” nevezett kölcsönviszonyt négy alaptípusban különíti el: metaforikus, metonimikus, szinekdotikus és ironikus jellegűnek. Varga Emőke, Kalitka és korona. Kass János illusztrációiról, Bp., L’ Harmattan, 2007, 9.

[2] Kibédi Varga Áron a következőképpen határozza meg e viszonyt a szemiotika szemléletrendszere felől: „szó és kép elválik egymástól, de azonos oldalon jelenik meg. Interreferenciális viszonyban vannak: egymásra vonatkoznak.” Kibédi Varga Áron, A szó- és kép viszonyok leírásának ismérvei = Kép, feno-mén, valóság. I., szerk: Bacsó Béla, Bp.,  Kijárat, 1997, 307.

[3] Varga Emőke, Az illusztráció a teóriában, a kritikában, az oktatásban, Budapest, L’Harmattan, 2012, 22-23.

[4] Varga Emőke, Kalitka és korona. Kass János illusztrációiról, Bp., L’ Harmattan, 2007, 15.

[5] Bővebben a Madách-illusztrációkról lásd: Máté Zsuzsanna, On the one and a half century-presence of Imre Madách’s Tragedy of Man in the fine arts, Mikes International – Hungarian Periodical for Art, Literature and Science, 10(2010), 3, 27-31.

[6] Szeged effekt. Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár, Szeged, 2012. júni.1. – aug.1.; A hajnalról és az alkonyatról Szentes szép városában, Városi Könyvtár, Szentes, 2013. máj.29. – júni.10., Határvilág. Belvárosi Kamara Galéria, Szeged, 2013. aug.8. – szept.11

[7] Bővebben lásd Máté Zsuzsanna, Sík Sándor, a szépíró, az irodalomtudós és az esztéta, Szeged, Lazi, 2005,115., 164.

[8] Imre Madách, The Tragedy of Man, transleted from the Hungarian by Thomas R. Mark, Illustrations by György Buday, with an afterword by Mihály Szegedy-Maszák, Bp., Fekete Sas, 1999.

[9] Varga Emőke, Az illusztráció a teóriában, a kritikában, az oktatásban, Budapest, L’Harmattan, 2012, 188-189.

[10] Vö. Máté Zsuzsanna, On the one and a half century-presence of Imre Madách’s Tragedy of Man in the fine arts, Mikes International – Hungarian Periodical for Art, Literature and Science, 10(2010), 3, 27-31.

[11] Varga Emőke, Kalitka és korona. Kass János illusztrációiról, Bp., L’ Harmattan, 2007, 43-44.

[12] Szegedy-Maszák Mihály, Szó, kép, zene. A művészetek összehasonlító vizsgálata, Pozsony, Kalligram, 2007, 35.

Szegedy-Maszák Mihálykönyvében elsősorban a különböző művészeti ágak kapcsolataival foglalkozik, valamint azt vizsgálja, hogy mi történik, ha egy művet más médiumba helyeznek át.

[13] Kass János, Írások és képek, Bp., Holnap Kiadó, 2006. 29.

[14] Szeged effekt. Szeged, Areión könyvek 2011.; Szeged effekt 2. Szeged, Areión könyvek 2012.