Tiszatájonline | 2019. szeptember 23.

A Godot Galéria 20 éves jubileumi kiállítása

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Az idei évben 20 éves Godot Galéria ünnepi eseményeinek egyik fő eleme volt, hogy a galéria a legfontosabb művészeinek egy-egy olyan tárlatot rendezett a jubileumi esztendő nevében, ahol az adott művész legfrissebb alkotásait mutatta be a közönségnek. A mostani kiállítás kapcsán is elmondható, hogy a kortárs művészet élő klasszikusait láthatjuk, akik mind a mai napig folyamatosan alkotó izgalmas művészekként reagálnak az őket körülvevő valóság történéseire, a képzőművészeti élet változásaira. Láthatunk szomorú, szörnyű és elkeserítő műveket, a jelenünk alól nincs feloldozás, sőt a múltunk alól sem…

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

A Godot Galéria 20 éves jubileumi kiállítása

2019. 09. 06 – 2019. 10. 12.

Godot Galéria

1114 Budapest Bartók Béla út 11.

Abafáy-Deák Csillag: Love never, vagy inkább ever?

Nem vagyok számmisztika szakértő, de ez a 20-as szám és benne rejlő számok, köztük a mágikus hetes bennem a babilóniaiakat idézi fel, akik hét bolygót ismertek, templomaiknak hét szintje volt, és hét nap alkotott egy hetet. A hét művész négy alkotással szerepel, a két szám szorzata nem húszat ad ki, hanem huszonnyolcat. Nyerő szám, nyerő hónap! A kínaiaknak 2-es számrendszerük volt a 10-es mellett. A hónapot a legrégibb időben 3 dekádra osztották be. Később áttértek a 28 napos 4 hétre osztott hónapra. A kiállításon látható művek elhelyezése nem időrendet követ, hanem a művek egymáshoz való viszonyát, eltérő hangsúlyát, fókuszpontját is figyelembe veszi, ezzel elősegítve, hogy a kép és a látogató között olyan kapcsolat jöhessen létre, amely integrálni képes a látványt, amely nagyobb időtávot ölel fel, mint húsz év, vagyis a kiállítás Kozák Gábor gyűjtőszenvedélyéről is szól.

Az idei évben 20 éves Godot Galéria ünnepi eseményeinek egyik fő eleme volt, hogy a galéria a legfontosabb művészeinek egy-egy olyan tárlatot rendezett a jubileumi esztendő nevében, ahol az adott művész legfrissebb alkotásait mutatta be a közönségnek. A mostani kiállítás kapcsán is elmondható, hogy a kortárs művészet élő klasszikusait láthatjuk, akik mind a mai napig folyamatosan alkotó izgalmas művészekként reagálnak az őket körülvevő valóság történéseire, a képzőművészeti élet változásaira. Láthatunk szomorú, szörnyű és elkeserítő műveket, a jelenünk alól nincs feloldozás, sőt a múltunk alól sem.

A művek húsz év távlatából is elevenek, mához szólók, mintha az idő kereke nem is forogna? Tényleg nem forog? Beckett Godotra várva világában érzem magam. Groteszk helyzet, amiről nem a művészek tehetnek, a történések másképpen alakultak, mint korábban hitték vagy hittük. A szabadság levegőjét árasztják a művek, sőt a szabadság utáni vágy is ott lappang bennük. Mintha úgy mosolyognánk a művek láttán, ahogy a nyugati világ kötelező smiley-kultusza igényelné. Önmagunkon mosolygunk, ironikusan és szarkasztikusan, hiszen egyik bemutatott művész sem alkudott meg helyzetével, örökös ellenzékben van. Nem jobbítani akarnak a világon, hanem a világ abszurditását tárják elénk és szembesítenek vele, hova is helyezzük önmagunkat ebben az abszurd világban, amelyben élünk. Lelkiismereti játék is ez a kiállítás. Hogyan is álltuk meg a helyünket, miként is lettünk túl kudarcainkon, vagy éppen semlegessé váltunk, kívül kerültünk az események sodrásán, ahogy a már említett Beckett darabban is történik.

Az átváltozások kényszerét és lehetetlenségét látjuk, mi mindent megpróbál az ember, hogy az adott világ részese lehessen, hogy belesimuljon, mint a vad a szántás után létrejövő barázdába. Ma is belesimulunk, élni akarunk, mint a Kádár-rendszerben. Túlélni, sőt kibekkelni. Ismerősek ezek a szavak, gesztusok, magatartások? Halottaink szaporodnak, Hiányoznak, a világ nélkülük folyik tovább, miként az idő is. Az emlékezés kihagyhatatlan, sőt kifogyhatatlan. Ez vonatkozik erre a kiállításra is. Összefoglal, tömörít, egy korszakot, egy időszakot. Nincs sajnálkozás, nincs sóhajtozás, ami elmúlt, az elmúlt, tévedéseink élnek, elevenek, és fájnak is. A világ továbbra is megváltatlan, mert megválthatatlan. Ezekben az alkotásokban nincsenek illúziók, azokkal régen leszámoltak a művészek, hiszen egész életük arról szólt, miként tudnak az illúziókkal, utópiákkal szembesülni, rámutatni, miként is élednek újjá mai életünkben.

Amnéziában élünk, gyorsan feledünk. Ez a kiállítás józanságot is sugall, mire érdemes emlékeznünk, és mire nem. Kádárra még mindig érdemes. Pedig drMáriás Kádár portréján próbál Kádár vezekelni (Kádár János a rendszerváltás éjszakáján imádkozik, 2010), legalábbis összeteszi kezét, ami a fejéhez képest aránytalanul kicsi, kicsi bűn, kicsi ima? Fejlövése is van, de nem halálos, de vér az van, igen, folyik a vér, de nem tudni, mennyi tapadhatott kezeihez. Hogy Radnóti Ákos kicsoda, nem sokan tudják, de izgalmas a kép, a tálon a levágott fej mellett nem kígyó, hanem fekete hattyú van. Fekete bárányra utal drMáriás. A szent család Picasso műtermébe tévedt, mintha jól éreznék magukat így együtt, ebből még bármi lehet. Aztán lemegyünk, nem kutyába, hanem lóba, a kínai papírkivágás technikájára utaló lova, ha papírból van, akkor is hatalmas, és könnyedén ledobta zsokéját, féktelenné vált, irányíthatatlanná, vagy csak azt hiszi, átugorhat minden akadályt.

Szikora Tamás jelenléte izgalmas, szívderítő és szívszorongató. Fekete, lábas doboza kiüresedett fiókjaival nekem a halált idézi meg, a megsemmisülést, lábra állított koporsót (Lábas doboz – tanulmány, 1987). Talányos és hatásos is Rembrandtnak küldött doboza, ami nem is doboz, inkább egy mennyezeti gerenda részlete, talán tartásra utal, és a háromszög és négyzet ablak a világra, e két elemből házat is lehet rajzolni, otthont (Egy doboz Rembrandtank, 1993). India dobozába a geometrikus elemeket zárta be, illetve nyitotta ki, ki hogyan olvassa (Négy doboz indiai háttérrel, 2007). Olvashatjuk a mulandóság, de az illúzió, a látszat világa felől is.

Ujházi Péter műve, az Alkimisták, 2005 sem derűs alakokból áll, ha négy karjuk is nőtt, nem találták meg az életelixírt, aranyat se, nagy a káosz, sok apró részlet, a kagylók is üresek, nem azt sugallják, onnan születik majd Vénusz. Hol van?, 2008 című alkotása nem dobozvilágba viszi a tekintetünket, hanem egy fa zöld lombjai közé. Ki bújt oda, azonos-e azzal, akit keresnek, akire vonatkozik a kép címe: Hol van? Hrabali világot idéz meg Ujházi, azt a világot, ahol minden megtörténhet és meg is történik. Egyúttal a hamleti kérdést fordítja ki: A lenni vagy nem lenni helyett. Látszani vagy nem látszani kérdést veti fel. Lisszabon, 2001 című képe kaledioszkóp, a jókedv ritka, önfeledt pillanatát és az élmény összetett és összefogott perspektíváját látjuk.

Bukta Imre most is vidékre visz, sőt bevisz az erdőbe is, hiába adja a képnek azt a címet, hogy Róka a mezőn, 1989, annyira ravasz, hogy éppen róka sehol, talán felhagyott bánya, összevisszaság, itt a túléléshez sok erő és ravaszság is kell? A kerítés mögött nem vízililiomok pompáznak, sár van, örvények, minden körkörösen hullámzik, de van valami kis remény, az elmaradhatatlan bukta-kukorica, itt a magok a kerítésen, nincs minden veszve. Az Öntözés tavasszal, 1990 zöldje se tévesszen meg, hova szórják a vizet? Irányvesztett a víz útja, nincs ki irányítsa, megy a ház felé, nem bölcs kígyóként tekereg a mezőn  slag, elmegy a fontos dolgok mellett, a csupasz kisfák nem biztos, hogy kihajtanak. Bukta toronyháza és kendermagos tyúkjai ma is lelki szemem előtt vannak. Sőt a villanypóznái is, mert lezáratlan terek hírvivői. A magyar táj olyan szemlélete, amely groteszkségében is emberi és megindító. Semmi érzelgősség, nagyon is távolságtartó fegyelemmel és figyelemmel fordul a magyar tájban élő emberhez, annak életéhez. Jézussal, Jézuskával és anélkül. Komondorok a porban, az utcán, rendfenntartók, fenyegetők. Lázadnak? Van okok a lázadásra? A kukorica génkezelt, egy ember alig bírja tartani, de egy nőnek mégis sikerül.

Gaál József címei is szinte képregényszerűen felidézik alkotói periódusai állomásait, de nem gondolok arra, hogy ez merev besorolás lenne, én úgy érzem, hogy mind a négy munka, az Ikon V., 1997, Báb, 1997,  Emlékezés a Lipótra – Együgyű, 2008, Urbán hermák,1990 hordozza az utóbbi időben látott kiállítások alakjaiban a korábbi motívumokat. Gaál visszafele lép az időben, mintha az ember születéséhez akarna eljutni, abba az időbe, amelyről nincs tapasztalatunk, csak elgondoljuk, fantáziánk segítségével képzeljük el, milyen lehetett az elő-ember. Az emberi lét abszurditására, pszichés szorongására kérdez rá, a zárványlétre és annak lehetséges metamorfózisára. A világ elbeszélhetőségét is megkérdőjelezi, amit szavakkal elmondani nem lehet, talán csak képekkel.

feLugossy László művei láttán nem alszunk el állva, még fekve se, Állvaalóvó-ja, 1972 szürreális álom, nincs fej, arctalan, az agyát nem dobta el teljesen, rákötötte a vállára, hát ezzel aztán nincs ki minden vizekből, piros gömb lenne szíve, amiből kilőnek valamit? Feje helyén szürke, szellemszerű szív alakú forma, egy nyílással, a szem is testen kívül. Lehet, úgy többet lát. Világfi-ja, 1997 félelmetes, vagy inkább szánalmas, alsóteste mintha nem lenne, de bal sarokban talán egy túlméretezett fallosz, mit lehet azzal kezdeni? Hogy James Joyce nőben, 1988 lenne? Volt is eleget, mert kedvelte őket, de ez a nő nem csábító, kereshetjük benne a minden férfiban rejtőző animát, ez itt mégis maga az író, aki művein keresztül bárki és bármi lehet, akár transznemű is, de hogy fejbe ne kólintson ez a zűrzavar, dob felénk Laca egy Mentőöv-et, 1998. Két, szinte igazi nőt látunk, fókuszálhatunk arra a bizonyos fekete háromszögre és az se zavarjon, ha kezüknek lába is van. Fő a rugalmasság.

Nagy Kriszta x-T már nem teszi oda, pont oda, hogy esetleg takarja a háromszöget, igaz, saját kezével mégis megteszi, már amennyire, nem csoda, hogy Love never/ Nárcisszusz tükre II., 2001 a cím, az ever helyett, meghalt a szerelem, azt is tudjuk tőle, hogy Csipkerózsika halott és nem fog feltámadni egyelőre. Másik képen virágkoszorús szüzként látjuk a művészt, az Áldozat-ot, 2012, meztelenül didereg a kies, hideg tájban, a vörös virágkoszorú égetheti fejét, mint egy töviskoszorú, ha rózsából kötötték, akkor a tüskék is ott vannak.

Mindegyik művész az intimitás világából teremti meg saját univerzumát, még ha olykor brutális erővel szembesítenek az intim szférával, jelenséggel. A gesztusok banalitása és elevensége az emberi létezés sokszínűségét fejezi ki, kérdőjelekkel, mert semmi sem az, aminek látszik. Mintha Rodolfó, a híres bűvész figyelmeztetne bennünket:Vigyázat, csalok! Mintha arra intene bennünket a hét művész, senki sem csalhatatlan.

 

Kölüs Lajos: Vitriol és cukor

Milyen jeleken érdemes gondolkodni? A Godotban látható művek jelek és információk egy korról, önmagunkról, a művészetről. Művészettörténeti esemény a kiállítás, mert szembesít, mert felidéz, mert nem hagyja eltunyulni a tárlatlátogatót. Inkább emlékezzen, idézze fel a látványt, a művet és hangulatát. Nincs proli-mentalitás, de van kegyetlenség, van hiábavalóság, a valóság hiába üt nagyot, sunyítunk, meghajlunk, úgy teszünk, mintha semmit sem vennénk észre. Sunnyogunk, vagy nevetünk egy nagyot, semmi sem változik, és nem is rajtunk múlik. Káromlások is ezek a művek, azt is mondhatnám, hogy szentek, de inkább tekintem őket eretneknek, a hamis tudat tagadásának, szemléltetésének. Miként is vagyunk alanyainak a nem-tudásnak, ami még nem tudatlanság, mert felelősségünket nem tagadhatjuk le a jelen milyenségét tekintve. Ott vagyunk benne. Egy nyakkendőben, egy mozdulatban, egy gesztusban, egy megalkuvásban.

drMáriás Kádár János a rendszerváltás éjszakáján imádkozik, 2010 című művében is ott a sors kifürkészhetetlensége, mi jön, mi jöhet? Hova és kihez forduljunk? drMáriás így nyilatkozott egykor a Magyar Narancsnak: Egy olyan egyedi kulturális vákuumban élünk, amelyben az átlagos fogyasztónak jóformán esélye sincs kikecmeregni a középszerű és semmitmondó kulturális termékek halmából. Ebben a helyzetben az underground művész legradikálisabb kísérlete, hogy megpróbáljon választ adni a környezetében zajló eseményekre. Én már jó néhány éve úgy gondolom, fontos reagálni azokra a kijelentésekre, állításokra, ténymegállapításokra, melyekkel mások magunk helyett szeretnének minket meghatározni. dr.Máriás azonnali reagálása a mindennapi történésekre a görög agorát idézi fel, ahol vitatkoztak egymással a városi polgárok, őszintén és keresetlenül, ő is párbeszédre hívja műveivel a látogatót. Szarkazmusa, nyersesége, szatirikus látásmódja egyeseknek visszatetsző lehet, de az éles szemű megfigyelések megfontolásra késztethetik a kételkedőket.

Bármennyire is a facebook, meg a twitter és egyéb vizuális közösségi fórumok világában élünk, az individuumoké a főszerep, akik keresik ugyan a közösségi terepet, de a sok fake news oldalak miatt eltévednek a közösségi hálókon. Az előbb elmondottak nem zárják ki, hogy a Godot Galéria közösségteremtő erővel bír, többek között az evilágiságával, a képmutatásmentességével, szabad szellemével, liberalizmusával. Faljuk a kiállított műveket, és ki is röhögjük a látványt, vagyis saját magunkat, még akkor is, ha nem azonosulunk a látvánnyal, sőt elutasítjuk azt. Nem fogadjuk el mindegyik művészt, de nem is kell elfogadnunk, választhatunk közöttük, mert a szabadság érzéséhez és gyakorlatához ez is hozzá tartozik, mert a választás felelősséget is rak az ember vállára. Ikonokat vesztünk, sorolhatjuk, Rajk, Konrád, Heller. Nagy Kriszta x-T Jancsó Miklós, 2001 művével az egyetemes filmművészet magyar nagymestere előtt hajt fejet. Jancsó kérdő és ártatlan tekintete a napraforgós képen, Görbe János süveges alakja a Szegénylegényekből, 1965-ből, olyan idézet, amely a kompozíciós elrendezéssel jeleníti meg egy ikon halálát és feltámadását, a múlt jelenlétét. Szikora Tamás Barna abroncskép, 2011 című alkotásának geometrikus szigorúsága, fegyelme a világ, az élet(ünk) kereteinek rendjére utal. A két mű így lesz rokona egymásnak, …szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát/ s így mindenik determinált (József Attila – Eszmélet).

Többféle módon értelmezhetők a művek, nem beszélve a múltról. Művészi értelmezéseket látunk, többfélét, szerencsénkre. Alternatívák vannak, ha sok közös vonás is lappang bennük, a szatíra, a groteszkség és irónia, sőt önirónia. Egyik művész sem akar vátesz vagy megmondó ember lenni, de a világot kritikusan közelítik meg, ahogy nekik tetszik, ahogy eszközeik engedik. És engedik. Nem nevezném a Godot Galériát szabadkőműves páholynak, de szabadszelleme ellenére a művészek alkotásai gyakran megkísértik a látogatókat. Az alkotók elmennek a falig, de nem gyalázkodnak soha, senkit és senkin sem.

Bukta Imre Róka a mezőn, 1989 című művében ott a megfordulni látszó világunk a kilencvenes évekből. Kié lesz a vagyon, a föld? Magunk ura leszünk, vagy nem? Figyeljünk a kép keretére, olyan cirkalmas, akár egy kitüntetés, akár egy örökség, mondjuk kutyabőr. feLugossy Állvaalvó-ja, 1972-ből a felesleges ember (munkaerő!) szimbolikus megjelenítése, a szocialista világban az emberi méltóság tagadása és elfedése.

Vitriolosan őszinték és kifejezők a művek. A bűn és az erény ugyanolyan termék, mint a vitriol és a cukor – írta egykor Emile Zola francia író. Mindkettőre szükség van. Pl. Nagy Kriszta x-T Love never /Nár Nárcisszusz tükre II., 2001 című alkotása vitriolosan édeskés. Egészen másként közelítenek az optimizmus mai jelentéséhez a művészek, legyen szó feLugossyról vagy drMáriásról. Műveiket nézve eszembe jut Voltaire egyik passzusa:  – Mi az az optimizmus? – kérdé Cacambo. – Ó jaj! mondá Candide, valami olyan őrület, mely azt mondatja velünk, hogy minden jól van, midőn minden rosszul van. Bukta Imre műve, a Téli kert nyaksállal, 2005 egy magára hagyott világot hív életre bennem. Jelzőtüzek az éjszakában, kissé romantikusnak hatnak a képi formák, de valójában az ellenkezőjét jelentik, mint amit első látásra gondolunk. Hol van már az optimizmus, a rendszerváltás optimizmusa? Nagy Kriszta x-T Minta+ I-V., 2018 portrésorozata adja a csattanós választ, flitteresen. Gaál József továbbmegy, Emlékezés a Lipótra – Együgyű, 2008 a szabadság illúziójának elvesztését ábrázolja, miközben épp a szélnek eresztett lelki betegekre is utal, az elesettségükre, a kiszolgáltatottságukra, magányukra.

Jeleket, szimbólumokat, jelen-töredéket látunk, sőt az emberi psziché torzulásait, intőket és megmosolyogtatókat. Néha konceptesek a művek, le sem lehet tagadni. Ahogy azt sem, hogy az alkotók a hamisságot, a hamis dolgokat állítják pellengérre, kérdőjelezik meg az emberi méltóság jegyében. Mintha járnánk a Golgotát, de nem találnánk a végét, nem találjuk a feloldozást. Imádkozunk a feszület előtt, de nem érezzük a kereszt súlyát, önmagunk felelősségét. Keressük a hitet és a hitünket, önmagunk ürességét megvetjük ugyan, de nincs erőnk a lelki-testi üresség helyébe valamit állítani. Nincs ugyan szájkosár-törvény, de sokszor maradunk némák, amikor pedig szólalnunk kellene. Nagy Kriszta x-T Áldozat, 2012 című műve az erényes nő hivatalos képét kérdőjelezi meg.

A Godotban a progresszív, sőt a transzavantgárd művészet van jelen, amely időnként akarva-akaratlanul is provokatív, lehengerlő tud lenni. Pilinszky írja A madár és a leány című versében: …magad leszel, ha itt a tél,/ s ha szólanál is, nincs kinek!/. A művek a magánnyal szembesítenek, a némasággal, a szótlansággal. Félreérthetetlenül állítják elénk az általuk megidézett valóságot, annak külső-belső jeleit, értelmezésre ösztönözve a nézőt, ne legyen közömbös önmaga és a világ iránt, színről színre lásson. Szikora és feLugossy a belső csendre figyel, az elmondhatatlanra, miként Gaál József is az Ikon-ban, a Báb-ban. Ungvári Tamás a Gólemről írt egy könyvet. Ujházi Péter Gólemje néma, keretezett, vonalakkal szabdalt arca és lecsüngő, bénának látszó keze között feszültség van, a tétlenség és a tétovaság feszültsége. Cselekedni kellene, de lehet-e, szabad-e? A Gólemet ember hozta létre, ember teremtette, utánozva Istent. Lehet-e, szabad-e utánozni a teremtőt? Eszembe Simonyi Imre Forgácsok ​egy fakeresztről című verses könyve. A harmadik pohár után már sejti az ember/ hogy a szerelem mindig magánügy/ egy ember ügye/ azé aki szeret./ Valahogy így vagyok én is Godot Galériával. Magánügy, a saját ügyem. Szeretem ezt a helyet. A harmadik pohár előtt is.