Tiszatájonline | 2016. november 17.

A Fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései című csoportos kiállításról

DEÁK CSILLAG ÉS KÖLÜS LAJOS
A fiatal lengyel művészek tradíciókat raknak zárójelbe, ismételten a művészet társadalmi szerepére és kötelességére, a szabadság állapotára, helyzetére kérdeznek rá, hol küldetéstudattal, hol cinizmussal, szkepticizmussal, de mindenkor hittel és szenvedéllyel […]

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései című kiállítás

2016. 10. 01 – 2016. 12. 04.
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Lengyelország és a lengyel társadalom identitásválsága huszonhét évvel a vasfüggöny leomlása után sem ért véget. Csaknem ötven év után, 1989-ben vált először lehetővé, hogy az országról nyilvánosan, cenzúra nélkül lehessen beszélni, vitázni. A lengyel nemzet mibenlétének kérdése azonban mindmáig aktuális. Az 1990-es éveket, sőt még a 2000-es évek elejét is a háborús traumák, illetve a kommunizmus feldolgozásának kísérlete határozta meg. Időbeli távolságának köszönhetően azonban a szocializmussal kapcsolatos tipikus berögződésektől mentes fiatal generáció az új lengyel identitás építésének aktív résztvevőjeként törekszik a szocialista múlt és a lengyel történelem újragondolására. Ezzel egy időben a fiatalokat érintő jelenkori problémákkal – mint a globalizáció, a haszonelvűség, az értékek általános válsága – éppúgy szembesülniük kell.

A Fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései című csoportos kiállítás kísérlet a fiatal generáció identitáskeresésének bemutatására. A történelemmel, a társadalmi változásokkal, a művészettörténeti tradícióval és a hétköznapokkal egyaránt foglalkozó tárlat egy új nemzedék hangját szólaltatja meg. A válogatás a hazájuk rögvalóságát megörökítő, vizsgáló és kritizáló alkotók állásfoglalásaként is értelmezhető. A megjelenő témák egy olyan művészgeneráció érdeklődését, figyelmének fókuszpontjait tükrözik, amely a történelemmel és az átmenetiséggel kell, hogy szembenézzen, ha meg akarja találni a helyét akár hazája, akár a világ kollektív tudatában.

A kiállításon szereplő művészek:

Anna Baumgart, Stanisław Boniecki (Bobrowiec), Justyna Chmielewska, Alex Czetwertyński, Norbert Delman, Małgorzata Goliszewska, Maya Gordon, Tomasz Górnicki, Nicolas Grospierre, Aneta Grzeszykowska, Dominik Jałowiński, Jakub Jezierski (Pionty), Malwina Konopacka, Agnieszka Kurant, Olga Mokrzycka–Grospierre, Agnieszka Polska, Slavs and Tatars, Tomasz Szerszeń, Piotr Wysocki, Rafał Żarski

A kiállítás kurátorai: Sarmen Beglarian, Sylwia Szymaniak

Koordinátor: Popovics Viktória (Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum).

Koncertek: Marcin Masecki, Eric Shoves Them In His Pockets

Zenei kurátor: Christoph Thun

A kiállítás a varsói Polish Modern Art Foundation (Fundacja Polskiej Sztuki Nowoczesnej) szervezésében jött létre, Lengyelország kulturális és nemzeti örökségvédelmi miniszterének támogatásával.

 

 

Deák Csillag: A változás szele

Norbert Delman: Sweat is fat crying, 2016. Tapéta. A művész és Biuro Wystaw jóvoltábólA lengyelek már a Ludwig Múzeumban vannak (és nem csak ott). Egyszerre két csoportos kiállítás került bemutatásra a Ludwig Múzeumban, a Vadnyugat – Az avantgárd Wrocaw története címűről nemrégiben adtunk hírt a tiszatajonline-on. Az utóbbi években a Ludwig Múzeum példaértékű programok sorozatával tárja fel és mutatja be a poszt-szocialista és kelet-európai kortárs képzőművészet értékeit, jelenségeit.

A Fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései című kiállítás azt a kérdést is felveti, mennyiben ragadta magával a változás szele a rendszerváltás utáni fiatal generációt, hogyan tükröződik mindez műveikben, akár összehasonlítva a Vadnyugat kiállításán látható avantgárd művekkel és törekvésekkel, és akár ezek hatására is milyen utóérzések jelennek meg (vagy nem), a legújabb nemzedék alkotásaiban.

Belépve a kiállítótérbe Norbert Delman: Sweat is fat crying (2016) című tapétája vonja magára a figyelmet. Csupa erő és fény, csillogás, vibráló pixelek adják az univerzum illúzióját. Az izompacsirta súlya ellenére is szinte istenként lebeg a térben, és ha nem vagyunk ún. auralátók, mégis az a benyomásunk, hogy az egész kép egy aura és ezt látva nagyon szürkének és erőtlennek érezhetjük magunkat. Nézzünk fel erre az ikonra, törekedjünk arra, hogy hasonlóvá váljunk? Ez lenne a fiatal generáció példaképe? Csillagokat látunk?

A nagyteremben Alex Czetwertyński: Forgószél 2, (2016) című közel három perces videóját nézve, a hatásos kísérőzene ellenére a Scorpions együttes ikonikus dala, a Wind of change (A változás szele) című dal csengett a fülemben.

The wind of change
Blows straight into the face of time
Like a stormwind that will ring the feedom bell
For peace of mind

(A változás szele az idő arcába csap, a viharos szél megkongatja a szabadság harangjait)

The future’s in the air
I can feel it everywhere
Blowing with the wind of change

(A jövő a levegőben, érzem mindenhol, fúj a változás szelével)

A videó a szó szoros értelmében magával ragadó, szinte a szél hátán visz. Átalakulásokat látunk, átváltozást, ehhez kell a szél, viszi tovább dolgokat, felkavar, miközben rombol és pusztít is, de eltakarít, és tisztára söpör. Spirált, sőt még DNS kettős hélixet is beleláthatunk, forgószél, ami nem csak önmaga körül forog, feltartóztathatatlan, végtelen mozgás, mindent visz. Arthur Schopenhauer, német filozófus megjegyzése – Az életben [‘a nap alatt’] minden azt mutatja, hogy a földi boldogság nem lehet zavartalan – azzal szembesít bennünket, magát a művészt is, hogy sem a múlt, sem a jelen értelmezése nem zavartalan, inkább kételyekkel terhes, mert felmerül a kérdés, hogy amit történelemnek gondolunk, az valóban történelem-e, az az élet, amit élünk, valóban a mi életünk-e vagy sem. Mi az, ami hiányzik, amit a világ nem adhat meg? Milyen vágyat ébreszt ez bennünk?

Justyna Chmielewska Wrozław (2013) című fotója nem ad választ a fenti kérdésekre, inkább újabbakat indukál. Lepusztult műanyag tető alatt a törölközőkön idilli táj kutyával, és fejetlen nők, meg pénz, vadállat, és főleg giccs lengedezik. Varsó (2014) című fotóján az új és régi ütközik, még visszaköszön a múlt, a lepusztult konténer világ, a siralmas betonsiló, mögötte felhőkarcoló, az elektromos vezetékek szinte szögesdrótnak tűnnek, nincs átjárás. Piotr Wysocki, Dominik Jałowiński Refugee Jam, (2014) című fotója a Refugee Jam workshopok fotódokumentációja. Itt is szögesdrót választja el a világokat és a téglákon álló jármű már sehova se gurul, mozdíthatatlan, előtte mégis büszkén pózolnak a menekültek, kereket álmodnak a makettszerű gépkocsi alá.

A Slavs and Tatars, Szlávok és tatárok, Szakadások, (2015) bronz. Fényesre csiszolt, letisztult kisplasztika a kettősség dilemmája. A spárga tornamutatvány szétszakítja önmagát. Olga Mokrzycka ­Grospierre: Tégla, (2010, ceruza, tinta, gipsz, beton) alkotásán minden eltörpül a betonépítmény mellett, a kis fenyő csak meghúzza magát. Szentjóby Tamás téglája is eszünkbe juthat, a Csehszlovák rádió (1968). Malwina Konopacka: Váza az „AutoEye” sorozatból, (2016, kerámia, festett máz) vázájának szeme is van, és talán füle is. Volt?

Tomasz Górnicki Rituális hajvágás, (2016) installációja a gyerekkort idézi fel, az ártatlanság elvesztését. Hajvágás lesz, nullásgéppel. Mindent lenullázni? A gyerek kezébe adták a döntést, a lecsupaszításra. Kikényszerített önkéntesség, a totális lemeztelenítés előrevetítése. A szobor statikus volta ellentétben áll a későbbi, várható eseménysor dinamizmusával. A gyerek arca szomorú és reménytelen, innen nincs kiút, a kopott lavór egy merev társadalmi rend jelképe is.

Jakub Jezierski (Pionty) Cím nélkül, 2014 (szőtte: Małgorzata Goliszewska) alkotása egyszerre utal a mai teenagerek és a napi hírek világára. Víziót és fantasyt látunk, nem Batman vagy Superman harcol, hanem egy mutáns szörny és Godzilla fenyegeti a Gondviselés Templomát, a világ van veszélyben. Egy hatalmas hóember bankot rombol szét, égő autók száguldoznak az utcákon és maszkos fosztogatók tűnnek fel, miközben feltépett kockakövek szállnak a levegőbe. Az anarchia uralkodik.

A valóság utóérzéseivel számos országban kellett megküzdeni. Németországban a náci múlttal. Ki kellett beszélni. Kibeszélték. Az egész világ megtanulta a német Vergangenheitsbewältigung szót, ami egyszerre jelenti a történelmi múlt tudatos, kritikai vizsgálatát és a múlt terhével való sikeres megbirkózást. …a 68-as lázadók rákényszerítették szüleik generációját, hogy tartson önvizsgálatot, vállalja saját történetét, a náci múltat és a zsidókon elkövetett tömeggyilkosságért való személyes és kollektív felelősséget (Kovács András: Németország és a háború emlékezete – Makacs múltak, Magyar Narancs, 2011/18. szám). A lengyeleknél sokáig tabu volt, talán az ma is, a lengyel zsidóság sorsa és kibeszéletlensége.

Stanislaw Wyspianski Menyegzője 1901-ben a lengyel múlt és jelen sorskérdéseire kereste a választ. Adyra emlékeztető nyelvi és költői erővel láttatta a lengyel sebeket, nézett szembe a nemzeti illúziókkal. A mai fiatal lengyel művészek képzeletét is megragadja a múlt víziója és a lehetséges jövő számos útelágazása. A művek számbavételek is, mi van, mi látszik, ill. hogy mi nincs, hogy mi nem látszik a mai lengyel világban. A nemzeti identitás keresésének őszintesége, heve, olykor kegyetlensége sokakat elgondolkoztat, de el is borzaszt. A fiatal lengyel alkotók a metafizika és valóság, mítosz és emlékezet kérdéseit vetik fel és kötik össze. A korábbi korokban szentté avatott eseményeket, szimbólumok tárgyait demisztifikálják, ugyanakkor a kollektív emlékezetbe emelik a lengyelek saját felelősségét, a más néptől elszenvedett sérelmeken túlmenően. A lengyelek,… épp az önirónia, a humor, aminek segítségével hamar átléptek a vizuális sztereotípiákon, és olyan irányba indultak el, amiben a könnyedség mögött akarva akaratlanul is felsejlik a történelmi fordulatok és vágyak messze vezető sora (Petrányi Zsolt: A dolgok néha épp azok, amiknek látszanak – Néhány gondolat a lengyel művészet sikereiről, Tiszatáj, 2012 április).

A forgószél elcsendesedik, de nem szűnik meg, nem tűnik el végleg, bármelyik pillanatban visszatérhet. A változás szele ott van a levegőben, gyakran láthatatlanul.

 

Kölüs Lajos: Romantikus mítoszokon innen és túl

Justyna Chmielewska, Wrocław, fotó, 2013Polak, Węgier, dwa bratanki – jut eszembe a kiállítás kapcsán a régi mondás, amely így folytatódik: i do szabli, i do szklanki. Oba zuchy, oba żwawi / Niech im Pan Bóg błogosławi (Lengyel–magyar két jó barát, Együtt harcol s issza borát, / Vitéz s bátor mindkettője,/ Áldás szálljon mindkettőre). A két nemzet sorsának számos közös érintkezési pontja van, sőt tragikus párhuzamot találunk a történelmükben is (Trianon, Lengyelország többszöri felosztása, megcsonkítása). A kiállított művekben minduntalan felfedezhetjük azt a művészi szándékot, gondolatot, hogy az ember megértse önmagát, halandóságát, tisztázza viszonyát a világhoz, a múltjához és jelenéhez, a másik emberhez, és megértse a természet örök körforgását, megértse az örökkévalóság, a természetfelettiség fogalmát.

Justyna Chmielewska Lengyelország, 2012–2016 című fotónaplója banális, hétköznapi jelenségeket mutat be Lengyelország ismert és kevésbé ismert falusi, városi tájairól, szent helyeiről. Ellesett, megtalált életképek, csendéletek. A műanyaggal furnézott, rikító színűre festett lakótelepen ámulok. Itt élned, halnod kell – jut eszembe a Szózat. A képek pillanatai összekapcsolódnak, és kirajzolódik valami ismeretlen és mégis ismerős háló. A múlt és jelen hálója. Mintha ez a háló azt sugallaná, amiről a Prédikátor mondatai szólnak. Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami megtörtént, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt (Préd 1:9). Aki ezen mondatok tükrében az élet, a művészet értelmét, célját keresi a mai lengyel valóságban, nem fogja egykönnyen eldönteni, sőt elfogadni azt, amire majd jut vagy jutott. Mintha magunk is elfogadnánk a prédikátor szavait, hogy – Felette nagy hiábavalóság…; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! (Préd 1:2)

A kortárs lengyel fiatalok személyes ügyként kezelik művük valóságos és teremtett világát. Agnieszka Kurant, Anna Baumgart (…) Három pont ,… Ellipsis, (2010) installációja, léggömböket felhasználva, egy hely szellemét idézik meg, egy varsói utcának azt a pontját, ahol a II. világháború alatt egy hídon lehetett átmenni az ún. kis gettóból a nagy gettóba. Emlékezet és a mindennapok közötti kapcsolatra irányítja a figyelmünket a mű.  Jakub Jezierski (Pionty) Cím nélkül, (2014) (szőtte Małgorzata Goliszewska) alkotása vízió, a Gondviselés Templomát különböző szörnyek támadják meg, fosztogatás mindenütt. Lengyelországot történelme során számos fenyegetés, támadás érte. A félelem jogos, az emberi tudatból, lélekből a múltat nem lehet kitörölni, ma sem.

Dominik Jałowiński Arckép fejhallgatóval, (2008) műve mintha egy női egyszemű Küklopszot ábrázolna, aki zenét hallgat. Az arc szándékos eltorzítása egyben jelzése annak, hogy apolitikussá válhatunk, a fogyasztói létmódba vagyunk vetve, fülünket fejhallgató helyettesíti, elszigetelődünk közvetlen környezetünktől is, semmi nincs kőbe vésve, a tradíció is viszonylagos. Maszkként is tekinthetek az arcra, a szabadság eltorzult arcára. A mostani társadalom ilyen arcokat teremt, hoz létre, igényel. Alkalmazkodunk, az élethez, a jelenhez, ami talán valamikor történelem lesz.

Jakub Szczesny A Keret-ház, (2012), makett, 152 cm és 92 cm a fesztávolsága. Metaforikus mű, konkrét utalásokkal. A kis ház létezik, két háztömb (az egyik a gettóból maradt hátra, a másik egy panelház) között. Összkomfortos lakás, lakó– és munkahelyként funkcionál.  A ház védnöke és szimbolikus lakója Etgar Keret izraeli író, aki ezzel jelképesen visszatért abba a városába, ahol szülei találkoztak. A Keret-ház épp keretnélkülisége miatt érdekes, a szabad elfogadás szimbóluma, védett hely is, egy másik emberrel való azonosulásunkat fejezi ki. Nem átjáróház, összekötő ház.

Történelmi párhuzamként adódik a kérdés: Vajon mennyire van jelen a nyilasuralom a magyar történelmi emlékezetben? Nemigen. Kiesik a történelmi tudatunkból, mert nagyon kellemetlen, hiszen mi csináltuk. Egyáltalán nem lehet vele azonosulni. Mégis fel kellene valahogy dolgozni. – állítja Zelei Dávid az Orgia című könyv kapcsán (ÉS-kvartett, ÉS, LX. évf., 44. szám, 2016.11.04.).Talán fel kellene építenünk saját Keret-házunkat?

A fiatal lengyel művészek sorra vetik fel azokat a témákat, kérdéseket, amikről egy egész generáció nem vesz tudomást, mert nem akar tudomást venni, minek következtében ezek a témák, kérdések később sem válhatnak a személyes emlékezés tárgyává. Maya Gordon Te ki vagy? […], 2016 (Te ki vagy? Egy kis lengyel/ Mi a jeled? A fehér sas.) A fehér sas jelkép, sőt mítosz, a nemzeti identitás mítosza. Egységesít az igaztalanság elvetésében és a kivételesség érzésének tudatában. A jelkép mindig korlátoz, megköt, olykor manipulál is bennünket, csak nehéz felismerni, hogy mindez mikor történik, mikor esik meg velünk.

Aneta Grzeszykowska Bolimorphia, 2008 (zene: Penderecki, Polymorphia, 1961, Ravel Bolero, 1928) videójában női testeket, formákat, mutatványokat látunk, különböző pozícióban, megkettőzve, megsokszorozva, akár egy kaleidoszkópot látnánk. A forma tökélye uralja a képeket, a mozdulatokat, mechanizmus ez, hol gépies, hol spontánnak hat, benne a kiszolgáltatottság érzése, mutatni kell valamit, muszáj. A pózok és pózolások változatosak, hol gyorsan változnak a pózok és ritmusok, hol nem. Test és öröm érzése kapcsolódik egybe. Mutatvány az egész vagy nem?

Vadnyugattól a máig jutunk. A múlt érzéseivel, kételyeivel, hallgatásaival. Valami kimondatik, a művészet eszközével, amit talán más módon nem lehetne elmondani. A különben heterogén és szellős kiállítás feelingje eltalálja a magyar lelket is. A magyar néző is találva érezheti magát, hogy kibeszélje akár ’44-et vagy akár 56-ot. A lengyel fiatal művészek kibeszélése, éles, intellektuális szemlélete igazságkeresésre irányul, amely olykor harsány, de tudatos szembenézés a jelennel és a jövő lehetőségeivel, az identitással és a pluralizmus hatásával. Egy kapitalista világban, cenzúra és bénultság nélkül. A szabadság világában a szabadság kínjával. Amikor a mérce a nemzetközi trend és siker, a pénzre váltható siker, tehetség, invenció.

A fiatal lengyel művészek tradíciókat raknak zárójelbe, ismételten a művészet társadalmi szerepére és kötelességére, a szabadság állapotára, helyzetére kérdeznek rá, hol küldetéstudattal, hol cinizmussal, szkepticizmussal, de mindenkor hittel és szenvedéllyel.

 

Kiállítási enteriőr (fotó: Rosta József) Kiállítási enteriőr (fotó: Glódi Balázs / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára) Norbert Delman: Sweat is fat crying, 2016. Tapéta. A művész és Biuro Wystaw jóvoltából Slavs and Tatars, Szlávok és tatárok, Szakadások, 2015. Bronz, 12×34×5cm. Fotó: Agata Ciołek  Olga Mokrzycka ­Grospierre: Tégla, 2010. Ceruza, tinta, gipsz, beton. Fotó: a művész és Biuro Wystaw jóvoltából Tomasz Górnicki: Rituális hajvágás Alex Czetwertyński: Forgószél 2, 2016. Videó HD, 2’51’’. A művész és Biuro Wystaw jóvoltából Kiállítási enteriőr (fotó: Rosta József) Malwina Konopacka: Váza az „AutoEye” sorozatból, 2016. Kerámia, festett máz. Fotó: Fotoprojekt Kiállítási enteriőr (fotó: Glódi Balázs / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára) Justyna Chmielewska: Varsó, fotó, 2014. Justyna Chmielewska, Wrocław, fotó, 2013