A domesztikált ördög

A GICCS ÚJABB TERMÉSZETE
Vizet kért a néhány órára rám bízott rokon kislány, mert megszomjazott. Abba a pohárba töltöttem neki a kristályvizes palackból, amelyet napokkal azelőtt barna és fehér mogyorókrémmel megtöltve vásároltam az élelmiszerboltban, puha műanyag födéllel. Miután a pohár bizonyos torkosságok következtében kiürült, nem dobtuk ki […]

A GICCS ÚJABB TERMÉSZETE

Vizet kért a néhány órára rám bízott rokon kislány, mert megszomjazott. Abba a pohárba töltöttem neki a kristályvizes palackból, amelyet napokkal azelőtt barna és fehér mogyorókrémmel megtöltve vásároltam az élelmiszerboltban, puha műanyag födéllel. Miután a pohár bizonyos torkosságok következtében kiürült, nem dobtuk ki – ivásra alkalmatos eszközként került a konyhakredencbe.

Nem akármilyen pohár volt ez: oldalán piros rajzolat foglalt helyet, abból a föltételezhető üzleti meggondolásból, hogy az ábra még tovább fokozza a gyerekkel érkezők vásárlási kedvét, mivel az ilyen édesszájú, átmenetileg éppen foghíjas hatévesek, mint aki ott állt mellettem a konyhában, szeretik böngészni az ilyesmit a pultokon. Én eddig figyelemre sem méltattam az üvegpohár díszítését.

Nem így a lányka.

– Ilyen pohárból nem iszom – jelentette ki legörbült szájjal.

– Miért, mi baj van vele?

– Rajta van az ördög.

Közelebbről vettem szemügyre az ábrát. Addig felületesen csak valami bohókás figurának néztem, talán éppen bohócnak.

Nem, ez nem bohóc, hanem egy „groteszk” stílusban megrajzolt, azaz meglehetősen eltorzított mackó. A rajzoló mondandója szinte epikus részletességgel értelmezhető. A mackó-szerű lény félárbocra eresztett szemhéjjal kancsalít, szája ásításra húzódik, egyik, emberkézre emlékeztető mellső mancsát csípőre téve, másik „tenyerét” kitárva, ilyesféle gesztusra emeli: „téli álmomat megszakítva nem tehettem mást, belaktam nutellával, attól lett ilyen pufók a képem, és ilyen hatalmas, ormótlan krumpli alakú a pocakom”.

– Nem mackó ez inkább? – kérdeztem bizonytalanul. Mire a lánygyermek:

– Nem, ez egy ördög. Nem fő-ördög, mert nincs szarva, a szakálla sem nőtt ki még, de piros és nagyon nagy, gonosz szeme van még így, álmosan is. És ott van a pohár túlsó oldalán egy másik ördög is, nagy fogakkal, a kályhából leselkedik.

Igaza volt: a pohár másik ábráján levő rajz nem is ábrázolhatott mást, mint egy ördögöt, mert ugyan már, ki az ördög vicsoroghatna a kályha égésteréből más, mint maga az ördög?

Gyors mozdulattal föltettem a poharat a második polcra, a tömör teásbögrék mögé, ne is lássa többé a kis copfos. Elővettem egy rendes vizespoharat, megtöltöttem és odaadtam a kislánynak. A témát ezzel lezártam.

Magamban folytattam a töprengést.

úgy kell absztrahálni a kutyát, a macskát, az egeret és a többit, hogy emberi megnyilvánulásaik elfogadhatók legyenek a gyerekek számára…

A gyerekeknek szánt filmekben, könyvekben, régóta él a groteszk divatja. Alighanem Walt Disneytől, a zseniális rajzolótól származik az ötlet, hogy a gyerekeknek szánt rajzokon és filmeken úgy fejeződjenek ki az állatok emberi érzelmei, indulatai és mozdulatai, hogy közben megmaradjanak állatoknak. Meg kell találni tehát azt a (lehetőleg humoros) közös nevezőt az emberi és az állati lény között, amelyben mindkét minőség fölismerhető. A rakoncátlan kutyus legyen egyszersmind vásott kisfiú, a kényeskedő cica egyben öntörvényű, kényes kislány vagy kisasszony – és így tovább. Ehhez úgy kell absztrahálni a kutyát, a macskát, az egeret és a többit, hogy emberi megnyilvánulásaik elfogadhatók legyenek a gyerekek számára. A kerek akváriumban beszélő, díszes fátyolhalnak legyen hosszú szempillája – lebegő uszonyait az estélyi uszályhoz vagy a menyasszonyi fátyolhoz hasonlóan túlozzuk el, és szexis pillogásához keressünk valami jó nőies hangot, mondjuk olyat, mint amilyen Váradi Hédi szopránja volt – a halott is feltámadjon tőle.

A gyerekeknek szánt művészi értékű rajzok azonban nem Walt Disney elvét követik. Az egykori gyermekrajzfilm-nagymester műveiben a humor és az ötletgazdagság mellett volt valami sziruposság, valami hatásvadász és hamis. A giccsről szóló esztétikai könyvekben bizony Walt Disney is megkapja a maga – nem éppen a kirakatba kívánkozó – besorolását, szerintem okkal és joggal. Pedig mennyire ötletesek és bravúrosak a rajzai. Hiába, vannak művészek – és vannak rendkívül ügyes iparosok, akik ugyancsak értenek ahhoz, hogy miként kápráztassák el, és hogyan nevettessék meg a gyerekeket.

A művészi gyerekkönyv-illusztrációk és rajzfilmek egyaránt lehetnek szépek és groteszkek, idealizálók, „élethűek” vagy humorosan elrajzoltak. Az értékes változatokat megkülönböztethetjük az iparos munkáktól. Két fajtába sorolnám az igaz műveket, azon az alapon, hogy „a felnőtt rajzol a gyereknek”, vagy a „mintha egy gyerek rajzolta volna magának és a többi gyereknek” elvét követik-e. Hogy a mű giccs lesz-e, vagy pedig művészet, az a beleélő képességen, a rajztudáson és főként a jó ízlésen a fordul meg. És azon, hogy a művész fel tudta-e idézni magában az egykori gyereket, vagy sem. A mai gyakorlatban, úgy látom, az a leggyakoribb hiba, hogy a felnőttek – a gyerekrajzok s éppúgy a gyerekversek ürügyén – egymást szórakoztatják a „groteszkjeikkel”. Ebből a játékból a gyerek óhatatlanul kimarad. Mintha a beavatott, mindentudó felnőttek összekacsintanának a gyerekek feje fölött a maguknak való poénjaikkal és célozgatásaikkal, amelyeket csak ők értenek. Esztétáik pedig kimondják, hogy ami szép, az csak konzervatív, szájbarágós, naturalista giccs lehet, és ami groteszk irkafirka, vagy sikamlós célzásokat sejtető és a gyereklélektől idegen rajzos abrakadabra: modern, eredeti és művészi.

Nem a groteszk ellen beszélek – ellenkezőleg, a körülötte támadt félreértéseket szeretném eloszlatni. Tapasztalatom szerint a hagyományosabb táborba tartozó esztéták egy része úgy tartja, hogy a gyerekek született konzervatívok: nem szeretik a látványtól eltérőt, a szokatlant, az elvontat, a modernet. Én ezt is cáfolom. A gyerekek egymás hihetetlenül „elrajzolt” ábráiban is rögtön fölismerik a különböző állatfajtákat, jeleneteket. Még a jó karikaturisták műveiben, ezekben a sokszor képtelenül absztrakt – és mégis találó, kifejező, sőt művészi – formákból is könnyedén kiolvassák, hogy mit ábrázolnak, és mit fejeznek ki velük. A kicsik fölismerő és elvonatkoztató képessége olyan jól működik, mintha már születésük előtt ismerték volna az édenkert, a forró égöv és a sarkvidék állatvilágát, a majmot, a papagájt, a tigrist, a struccot, a krokodilt, ugyanúgy a pingvint, a fókát, a jegesmedvét vagy a bálnát. Eleve megvan bennük az úgynevezett „aha-élmény” képessége.

Fiam még kétéves sem volt, s beszélni még csak egy-két szót tudott, amikor egy hétvégi délelőttön magammal vittem a Műcsarnokba, mert nem akartam elszalasztani a Paul Klee-kiállítást. Az egyik képhez odaszaladt, s a nagy művész egyik pálcikaemberkéjére mutatott: „baba, baba” – mondta, pedig még nemigen láthatott hasonló rajzot. De az absztrakt festmény három-négy vonásából előbb fölismerte az emberkét, mintsem hogy a nevén tudta volna nevezni.

Sokat tudhatnak erről a játékgyárak tervezői is a maguk módján. A balatoni strandon olykor homlokomat ráncolva találgatom, hogy az állatoknak álcázott úszógumik, úszóövek és labdák vajon vízilovak-e, malacok, delfinek vagy rozmárok; pelikánok, pingvinek vagy gödények. A gyerekek ráéreznek az ábrák eredetére. Rendszerint előbb látnak zsiráfot, elefántot a képes leporellón, a rajzfilmen vagy saját játékaik formájában, mint az állatkertben vagy a cirkuszban. Mégis azonnal fölismerik a Zoo-parkban és a csinnadrattás cirkuszi revün az igazi zsiráfot, fókát, elefántot. A Mikuláskor kapott, minden részletében „ördögi” krampusszal sincs baj: a gyerekek ezt is magukhoz szorítják baljukkal, mint jobbjukkal a nagyszakállú Télapót. Benne is bíznak, mert kiismerhető, nem úgy, mint a mogyoróvajas pohár ördöge. Vajon miért is ellenszenvesebb ez a „viccesen”, vagyis rettentő rondán rajzolt mackó meg a kályhából leselkedő ördögöcske a rokon kislánynak a rajzfilmek Miki egereinél, Plútó kutyáinál, Donald kacsáinál, Foxi Maxijáinál és Magilla gorilláinál? Miért fogadta el azonnal az aranyosan foghíjas kislány, hogy az úszógumija egyúttal delfin – és miért ütközött meg ezen az álmos, falánk, pocakos és már-már ijesztően ronda mackón? Hiszen a kétféle ábrázolat egyszerre jelzésértékű, és hordozójuk attól teljesen függetlenül valami funkciót is betölt: a gumidelfin fönntart a vízen, az üvegpohár pedig mogyoróvajat tartalmaz, és ha kiürült, vizet lehet beletölteni. Hát akkor miért elfogadhatatlan a kislánynak ez a mackós-ördögös vizespohár, amelyen a kislány a mackót is ördögnek látta?

A groteszk lehet csúf, de közben legyen benne valamelyes báj vagy kedvesség is, különösen, ha a gyerekeknek akar tetszeni…

Azt hiszem, azért, mert mindennek van határa. Az absztrakciónak is megvan valószínűleg. Akárcsak a groteszknek. Bizonyos szabályokat nem lehet mindenestül felrúgni. A groteszk lehet csúf, de közben legyen benne valamelyes báj vagy kedvesség is, különösen, ha a gyerekeknek akar tetszeni. Valahogy úgy, mint legjobban sikerült bábfilmjeink és rajzfilmjeink, mint például a Süsü, a sárkánykölyök, vagy mint a Vízipók, csodapók kedves állatkái. Nem árt, ha a groteszk kiötlője tisztázza, hogy a csúnyát, de vonzót – vagy a rondát és taszítót akarja kifejezni rajzán.

Úgy tetszik – bár nem „tetszik” –, hogy a groteszk túltengő divatja megzavarta a szépérzéket. Először a hetvenes években figyeltem föl arra, hogy a titokzatosan terjedő divat hatására valami eszement infantilizmus tört ki az emberek egy részén. Nyilván csak egy részükön – de korjellemzően. Először az autósok hátsó ablakába tett „bólogató” figurákon ámultam el. Részeges, rezes orrú börtöntöltelékek, bibircsókos állú boszorkányok, sőt olykor kaszás kis csontvázak vigyorogtak és bólogattak az autó mögött haladókra, ügyesen megszerkesztve, hogy e figuráknak a hepehupás útburkolaton haladva le-föl járjon a fejük. Mozgásukkal úgy hívták magukra a figyelmet, mintha jeleznék: ezt az autót jópofa ember vezeti, egy húron pendül a többi autóssal, ha neki is van humora. A szándék korántsem rossz: ironikusan leszereli az utakon mindenütt elharapózó agressziót. De miért kell közben pofon vágni és fenékbe rúgni a jó ízlést?

Bohókás lény az ember – állapítottam meg. Ez a világ a kerti törpék és a muszklis spenótreklám-matrózok világa. Meg a szívdöglesztő műszempilla-reklámoké, borotvahab-reklámoké. És persze a nutella- és a többi édességreklámé. Mennyire ráéreztek erre a fura gyermekdedségre az élelmes giccstervezők és vállalkozók! Ontják a giccset az élet minden területén. No persze, csínján a giccsezéssel – már sokszor letorkolták az esztétákat, ha szót emeltek az émelyítőn szép, fehérlovas hattyúhercegek, operett-tündérkirálynők, marcipánhuszárok, a szecessziós kalapköltemények és a könnyfakasztó filmek vagy éppen a hatásvadász, vacogtató rémtörténetek ellen. A reklámokat is rutinszerűen ócsárolják: micsoda átlátszó trükk, hogy az új autómárkát egy félmeztelen autóstoppos maca, a Marlboro cigarettát pedig egy vadnyugati eleganciával kirittyentett cowboy teszi kívánatossá. Pedig a reklám nem annyira ízlés-, mint inkább sikerorientált. Az egész, hasonelvű társadalmi „szerkezetet” kell – de még mennyire, hogy kell! – bírálnunk ahhoz, hogy ez ellen kikelhessünk. A jó groteszk idézőjelbe teszi a gonoszt, és leszereli, ha például a Piroska és a farkas című mese illusztrációiban a félelmetes bestiát nem csak veszélyesnek mutatja, hanem megszégyenített „rossz kutyának” is. S az elégtétel-érzéshez nem elég a káröröm. A gyermek félig még öntudatlanul működő esztétikai – egyúttal igazságtevő – érzékét példásan szolgálja Jankovics Marcell János vitéz című rajzfilmjében a nagyhasú török basa jelenete: amikor János vitéz (ekkor még Kukorica Jancsi) kettéhasítja kardjával, két fele szembefordul egymással, s egyik a másik felét kikacagja: az áldozat maga is részt vesz a szemlélő kárörömében. A szadisztikus mesékkel szemben ez a legemberségesebb megoldások egyike. Petőfi humora volt az ihletője: „Atyafi! Te úgyis sok vagy egy legénynek; / Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.”

Ám a művészvilágnak minden téren megvannak a profi dilettánsai. Akár a negédesen „Túl szépet”, akár a mulatságos túlrajzolt rútat, vagyis a groteszket használják eszközül. A hetvenes évek közepe táján történetesen a groteszknek lett mértéktelen divatja. Hogy volt-e valami köze ennek a politikai közérzülethez, azt nem tudom – lehetséges, hogy igen: a groteszkről nagyjából mindenki tudja, hogy a félelmetest nevetségessé fokozza-torzítja, s így teszi ártalmatlanná. A diktatúra már nem volt olyan kegyetlen és megfélemlítő, mint korábban, viszont egyre nevetségesebbé vált, ha a régi, ezerszer lejáratott közhelyeket forgatta. Vegyes közérzet hatotta át a kort. Még a hivatalos, pofozóemberből átvedlett nevettetőemberek is gúnyolódtak (enyhén) a félig-meddig meghaladott kemény diktatúrán a kabaréban. (Igaz, finoman fenyegetőztek is.) A naturalista szocreál divatja leáldozott már, s az emberek valami másfélére vágytak. A szirupos giccstől megcsömörlött művészek és iparművészek egy része, az, amelyik mindig a kisebb ellenállás irányába halad, s mindent sablonosít, leegyszerűsít – szakmányban gyártja ma is a groteszk rajzait, festményeit, műanyag- és cserépfiguráit. Versengés indult meg a reklámiparban: ki tud rondábban és röhejesebben rajzolni, mintázni, gyurmázni, ki tud furcsább és idétlenebb animációs filmet készíteni. Ki ad nagyobb pofont a jó ízlésnek.

Szívósan tartja magát ez a furcsa divat. Még ma is jócskán láthatók a különféle turistacsalogató butikokban, félig-meddig „népművészeti”-nek álcázott boltokban, az áruházak dísztárgy-részlegein és a virágárudákban a kis szörnyfigurák. Tréfás ajándéktárgyak, amelyekkel groteszk mosoly varázsolható a meglepett névnapos arcára: íme, gondoltam rád, bár nem vagyok csöppet sem érzelgős fickó, és nem meghatott vagy hálás mosolyodat szeretném látni, hanem cinkosan kacsintok rád; szeretnék veled egy húron pendülni. A szép érzések kora lejárt, és nem azok őszinték, akik szépeket és jókat mondanak egymásról (gyanús, hogy nem merő hazugság-e, jelezte a megajándékozottak szerénykedő szabadkozása), hanem akik a hamisságukat és bűnösségüket vallják be önmaguknak és másoknak. Lásd, én nem játszom a jófiút, hanem a szemedbe mondom, hogy hiszek a gyarlóság meglétében, és szeretném, ha te is így lennél ezzel. Íme a gonoszkás manók, boszorkák, bibircsókos burgonyavitézek és egyéb rémecskék egyik lehetséges és talán legfőbb értelme. Olykor mintha egyesítenék a hízott disznó otrombaságát az elefantiázisban szenvedő, szerencsétlen emberek szánalmasságával, a nagyevő Gombóc Matyik kicsattanóan vidám, jóllakott vigyorgásával és a horpadt mellű, saját gonoszságaikért másokon bosszút álló, aszketikus csontkollekciók vicsorgásával. Ezek a mázas kerámia- és festett gipszfigurák rondábbak és hiteltelenebbek, mint valamikor régen a mesebeli sárkányok és a kimérák a gótikus templomok vízköpőiként: egyesítik a lehetőleg minél többféle lény csúnya és utálatos tulajdonságait, de „csak játékból”, nehogy megijedjen tőlük a gyerek. Mint a rokon kislány esete mutatja a mogyorókrémes pohárral, ez nem mindig sikerül. A felnőttvilágban pedig a groteszk túltengése az általános eszménytelenség eszközének bizonyult.

Gyermekeink világában mindezt – esztéta nyelven mondva – „új dimenzióba helyezte” az újabb évtizedekben terjedő dinoszaurusz-korszak. A domesztikált „dinókká” kezesített őslények korszaka – talán nem tévedek túl nagyot – a régi Walt Disney-filmekhez hasonlóan sikeres Frédi és Béni-sorozat hatására terjedt el világszerte. A dinók ezekben a mulatságos rajzfilmekben hol csahos házőrző kutyákként, hol – óriási termetüknek megfelelően – emelődarukként és más erőgépekként szerepelnek. A dinó-divatnak (és az őslénykutatók tiszteletre méltó feltárásainak) köszönhetően, a hetvenes évek végén és később – főként a Jurassic Park film hatására – mint a világhírű cirkuszosok, járták be a világ nagyvárosait az eredeti nagyságban rekonstruált dinoszauruszok „monstre” kiállításai. Igen, világáramlatról van szó, amely a televíziós sorozatvetítésnek köszönhetően hódította meg a kicsiket, még a harmincas évek Miki Egerénél és Popeynél, a tengerésznél is jobban és tartósabban. A dinók először csak összerakott és kiegészített múzeumi csontvázak, majd mutatós rekonstrukciók formájában támadtak föl. A leleményes filmszakemberek hozták mozgásba őket, s egy fokkal – jókora fokozattal – közelebb hozták a gyerekeknek a hajdani valósághoz a sárkányok és más csodalények hajdani ötletadóit. A régi népmesék sárkányai, ha nem is hét fejjel, ártalmatlan, sőt barátságos állatokká váltak. Az, hogy a lomha, növényevő brontoszauruszok, a vérengző, ragadozó tirannoszauruszok, a mamutok és társaik, a griffmadár nagyságú ősmadarak és egyebek valamikor csakugyan léteztek, s csupán valamilyen földtörténeti vagy éghajlati okból haltak ki százezer évekkel ezelőtt – új helyzetet teremtett a gyermeki tudatban. Tudományos igazolást nyertek azok a különös csodalények, amelyekről régen úgy tartotta az emberiség, hogy csak a tündérmesékben és a mitológiákban léteznek, és csupán merő kitalációk. Illúziókkal lett szegényebb az emberiség, miközben felvilágosodott. Ez jó csere, „előnyös üzlet” volt mindnyájunk lelki egészségére nézve, mégis érezzük a folyamat hátrányait.

Arra kényszerültek a játékos képzeletű, „új borzongásokra” és hideglelős rettegésre vágyó játéktervezők, hogy a sárkánynál, kiméránál, griffnél és kentaurnál is „érdekesebb” és eredetibb lényeket konstruáljanak. A középkor vége felé is valami hasonló történt: a vallásos hiedelmektől fűtött – vagy éppen azokat kigúnyoló – művészek, a Hieronymus Bosch-hoz, idősebb Pieter Brueghelhez hasonló mesterek elrettenteni akarták a közönségüket pokoli vízióikkal, a bűnös emberek bűnhődésével, a kárhozottak iszonyatos kínjaival. A gótikus templomok tornyait díszítő figurák is gyakran griff- vagy sárkányfejek voltak. Mintha azt jelezték volna a híveknek, hogy az Isten háza körül mindenütt a gonosz leselkedik rájuk, de ha betérnek a templomba, belül értük szenvedő, megdicsőült vértanúk, szentek és üdvösséget ígérő angyalok fogadják őket.

Korunkban a műveiket sorozatban gyártó, rútat, groteszket kedvelő keramikusok is ingerelni szeretnék az egyhangún tarka világ látványában közömbösségre hajlamossá vált szemünket – de már más megfontolásból. Nem elrettentésül idézik meg az ördögöt, hanem hogy csiklandozzák a közönség eltompult ingereit. Szórakoztatni akarnak, de csak egy villanatig, míg tekintetünk megakad a szokatlanul ronda figurákon. S megkreálják a hordóhasú, majomarcú gnómokat, a végső stádiumban mókázó alkoholista roncsokat, a hétrőfös nyelvű banyákat meg a varangyos orrú, gyanús szándékú ijesztgető-bácsikákat.

Az újabban gyakran látható amerikai rajzfilmsorozatokon már azt sem tudom, sírjak-e, vagy nevessek: a rajzfilmek kellemét, naivitását sikerült fölcserélni a teljesen kimódolt rondasággal.

Nemcsak A Simpson család-típusú rajzfilmekre gondolok. A gyerekeknek szánt koraesti televíziós mesefilmeken is egyre fölismerhetetlenebb figurák jelentek meg. Nemcsak az ember- és állatalakok torzultak el a végletekig, hanem történeteik is egyre semmitmondóbbá váltak. Az újabban gyakran látható amerikai rajzfilmsorozatokon már azt sem tudom, sírjak-e, vagy nevessek: a gyerekrajzok kellemét, naivitását sikerült fölcserélni a teljesen kimódolt rondasággal. A szélsőségesen absztrakt emberalakok a bugyutaság és a szériaszerű átlagosság ismérveit hordozzák, s egy mindentől elidegenült, mindenben egyformásodott és az emberszerűből kiábrándult emberképet sulykolnak.

Miért is lett a végletekig elgroteszkesített, tűzpiros nutella-mackó ördöggé a hatéves kislány szemében? Talán azért, mert alkotója megszegett valamilyen írott vagy íratlan esztétikai szabályt? Ez nem kielégítő magyarázat – jó néhány modern és régi művész azzal aratott méltó sikert, hogy felrúgta a régi kánont, majd az esztéták szabályait is, amelyeket a tudósok a már meglevő művek közös tulajdonságaiból vontak le. A művészek mindig új ingereket, „új borzongásokat” hoztak lelkületük kifejezésére és a nagyközönség meghódítására.

Ám ahhoz, hogy valaki nyerő legyen a mindig sikamlós terepen, nem elég a sorozatgyártásra készült, naturalista és idealizált giccs. Nem elegendők a Raffaello Szixtusi Madonnájának mellékalakjai, a felhőcskéken könyöklő angyalkák, amelyek papírmásolatokon negédeskednek a karácsonyfa ágain fityegve. Egyszer csak fölülkerekedett a tetszetősön a groteszk giccs. Hiába hirdetik a magukat modernnek képzelő esztétikusok, hogy ilyen nincs, mert a groteszk nem egyéb, mint a szépen tálalt hazugság cáfolata. Eleinte az lehetett, de aztán ebbe is belecsömörlöttünk. Már nem nevetünk a Hólyagfejű Tökkirályon és a csáléfejű csontkollekción. Ma már nem elég rondán rajzolni, vagy inkább firkálni ahhoz, hogy valami groteszk legyen. A régi módon elrajzolni sem elég az emberalakokat (mint Wilhelm Busch vagy Daumier korában). Arra volnánk kíváncsiak, hogy mi az a félelmetes és veszélyes valami, amit művészi babérokra vágyó művészek és giccsgyárosok nem vesznek figyelembe: hogy milyen is az a társadalom és az a kultúra, amelynek már nincsenek idegvégződései a szépséghez és a valósághoz.

A groteszkre is rá lehet unni. Ezért olyan ördögöt festenek a falra, és olyasmivel díszítik legközönségesebb használati tárgyainkat – mint a szóban forgó nutellás poharat is –, ami nem utal semmi másra, csak arra, hogy a rosszat, a rémeset és a rondaságot meg lehet és meg kell szokni. Lehet, hogy a bennünk lakozó ördög akar mindent elrontani, elcsúfítani, bepirosítani, kigúnyolni. Destrukciós hajlamainknak telik ebben öröme. „Minél rosszabb, annál jobb” – mondja ez a hajlam filozofikusan, és a műveltebbje nagy nevekre hivatkozik. Igazi mesterekre, akik ugyancsak a falra festették a sátánt, de nem azért idézték meg nagy művészettel, Goethétől Lermontovig és Baudelaire-től Lautréamontig, mert tisztelték, hanem mert szembe akartak vele nézni, hogy legyűrhessék. Megmutatták jelenlétét az életünkben, hogy a közönség is észrevegye – önmagában. A mai korszellemben, félő, hogy az ördög újra „szép” lesz, izmos és atlétikus, ha már mindent elrontott, elcsúfított, rommá tett és meggyalázott. Mint a harmincas évek Németországában, mint a Szovjetunióban vagy nálunk az ötvenes években. Művét akkoriban bevégezte, mert – ahogy Thomas Mann mondta a világháborús romok fölött merengve egy nagynak ábrázolt zenészről – sikerült visszavonnia a szépséget és az örömöt.

Higgyünk az írónak, aki nemcsak a rosszra figyelmeztetett, hanem a szépséget is megálmodta. És higgyünk a gyereknek, aki nem iszik rusnya pohárból.

Alföldy Jenő