A beleélés emlékműve

HOLOKAUSZT-EMLÉKMŰ HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN

Nemesen egyszerű, mértéktartó, mégis megérintő. A 2000 előtti honi emlékművek jellemzéseként aligha lehetett volna használni hasonló kifejezéseket, mert a többségük olyan heroikusan, túlbeszélten és didaktikusan nyúlt az emlékezés/tiszteletadás választott témájához, hogy már nem maradt gondolat, amit szavakba lehetett volna foglalni.

A hódmezővásárhelyi zsinagóga kertjében 2014. június 15-én felavatott holokauszt-emlékmű azt a szűkszavúan egyértelmű, tartalomgazdag nyelvet „beszéli”, amely utalásos jellegénél fogva asszociációk sokaságát hívja elő, vagy éppen indítja el. Eleve azzal, hogy a kompozíció nem pontszerű, vagyis nem egyetlen körbejárható objektum, hanem egy több elemből álló, úgynevezett sétálós emlékmű, amely mellett haladva fokozatosan hatolunk bele a műbe, s a végére érve mintegy beszívódunk a fókuszába.

A körszobrokat általában körbejárjuk, s ha az alkotás jó, akkor nem csak a főnézete, de az oldal- és hátulnézet is okoz plasztikai élményt. Eszmei tartalma persze megérinthet, de csupán szellemi befogadók maradunk, nem válunk a mű fizikai részesévé. A sorozatszerű alkotások esetében sem mindig, kivált, ha az egyes elemek felsorolásjellegűek. Mert ebben az esetben érvényesül ugyan a szerialitás által nyújtott fokozáselv, de változatlanul kívül, a passzív szemlélő pozíciójában marad a néző.

Egészen más azoknak a (Magyarországon) 2000-es években elterjedt emlékmű-kompozícióknak a befogadás-módszertana, amelyek „kikényszerítik” a látogató mozgását, mivel egy helyben állva nem, csak mellette végighaladva lehet az alkotás teljességét tudomásul venni. Ebből a szempontból közelítve, bizonyos értelemben nyitott műnek is lehet nevezni a terülő műemlékeket, mivel a velük való találkozás nem merülhet ki a passzív szemlélésben. Az ilyen mű csak akkor kel életre, csak akkor teljesedik be a koncepciója, ha a terébe belép a szemlélő, akinek a jelenléte ily módon aktiválódik, s nem csak gondolati/érzelmi viszonyba kerül a művészeti alkotással, de annak részesévé, mondhatni, imaginárius elszenvedőjévé válik.

Az ilyen jellegű műveknek tehát lényegi eleme az anyagtalan rész, vagyis az út megtétele.

Ezeknek az elveknek a mentén született meg Nagy Attila szobrászművész és Rományi László iparművész Emlékezés – Emlékeztetés című holokauszt-emlékműve is.

Az emlékmű kizárólag egy irányból közelíthető meg, a zsinagóga kapuja felől, így a néző „vezetve van”, ráadásul a mű szinte a lábainál kezdődik. Földre fektetett kőhasábok viszik a tekintetet, amely olykor megakad a szétszórt, méretes, kavics alakú kőtömbökön, majd beleütközik az éjfeketén fénylő súlyos gránitfalba, amelyen három sor szögesdrót homokfúvott rajzolata feszül.

A lefektetett 180 cm hosszú – tehát emberméretű – hasábok némelyeknek a koporsók, másoknak a vasúti talpfák egymásutániságának a képzetét kelthetik. (Bármely lehet, hiszen mindahány műalkotás a befogadó olvasatában él tovább.) A kompozíció arányaihoz növesztett mészkő kavicsok a zsidó temetőkben szokásos rituális búcsú momentumait idézik, a szabályos négyzet arányos méltóságával ható, 3×3 méteres fekete fal pedig egyszerre jelent gyászt és véglegességet, az út végét és metafizikai sötétséget.

Semmi sincs túlbeszélve és dramatizálva, az alkotás mégis a beleélés emlékműve. Itt és most, a vásárhelyi zsinagóga kertjében annak a 747 zsidó férfi, asszony és gyermek emlékére állítva, akiket 70 évvel ezelőtt hurcoltak el innen.

(Amikor ott jártam, épp szemerkélt az eső. A víz végigcsorgott a gránitfalon, és itt-ott, szabálytalanul meghalványította a homokfúvást. Egyáltalán nem ártott a műnek, inkább hozzáadott valami fontosat, ugyanis a természet beavatkozásától a szögesdrót sziluettje fájóan élővé vált.)

Ibos Éva

[nggallery id=387]

A szerző és Vári Dénes fotói