A 69. Vásárhelyi Őszi Tárlatról

Abafáy-Deák Csillag: Újra gondolt hagyomány, töretlen folytonosság

… szeretünk azzal foglalkozni, ami a látóhatáron túl van, belenyúlni az ismeretlenbe, szeretünk felfedezni
(Kollár Árpád Csáth Géza a Visztula-partján, Tiszatáj, 2012. április)

Idén Lenkey-Tóth Péter nyerte el a Tornyai-plakettet, a 69. Vásárhelyi Őszi Tárlat (VOT) fődíját. Minimalista, néhány színre redukált, álmot, a világ bizonytalanságát idéző szürreális művét látva, először Szent-Györgyi Albert jut eszembe, a paprika és a C-vitamin. A nagy tudós így vallott felfedezéséről: …a szemem mindent megfigyel… mindig az élő anyaggal foglalkozom, szagolom, tapogatom, nézem, és megfigyelek kis dolgot, ami aztán jó útra vezet. Lenkey-Tóth kék-zöld kapszuláján is felfedezhető a levél-erezet, sejtelmes fénybe burkolva. Az absztrakt forma vizualitása, érzéki gazdagsága, drapériaszerű gyűrődése, zártsága egy ismeretlen űrhajót (testet, fajt) is jelölhet, kozmikus útját a végtelenbe. Felénk tart, vagy távolodik tőlünk? Csöndben, lopakodva. Nem vagyunk egyedül?

A tárlat hangütése szakrális világot is jelöl, a lélek megfejthetetlen titkát. Lenkey-Tóth kiérlelt egyéni, fotórealista stílusa magával ragadó. Fekete és az élénk színek kontrasztjára épülő alkotása az árnyak birodalmába vezeti tekintetünket. Levél-kapszulája üzenet egy ismeretlen világnak, létezünk, vagyunk. A sors játékát is szimbolizálja a mű, ahogy a levelet felkapja a szél, sodorja, viszi, úgy emberi életünk nemcsak kötött pályán mozog.

Nátyi Róbert megnyitón elhangzott mondatai a tradíciót összekapcsolják az újjal: …a tradíció akkor erős, ha a jelennek és a jövőnek üzen, ha kapcsolódási pont, hivatkozás arra, hogy a régiektől átvesszük a stafétabotot és valami újat készítünk elő. Nem konzerválnunk kell, nem konzervatívan kell gondolkodni, hiszen az új generációk újat szeretnének. Hiba tehát a tradíció mögé bebújni, mert a tradíciót éltetni kell.

139 művész 174 alkotása került be a 69. Vásárhelyi Őszi Tárlatra. Az idén egy radikális döntéssel a bemutatandó művek autonómiája érdekében idén 40 alkotással kevesebbet válogattak be a beadott művekből. A kiállításon 89 festményt, 49 grafikát, valamint 30 plasztikai és 6 egyéb alkotást láthat a közönség az Alföldi Galéria földszinti termeiben. A 174 beválogatott alkotás között hét szegedi képzőművész – Aranyi Sándor, Brzózka Marek, Darázs József, Henn László András, Popovics Lőrinc, Sejben Lajos és Sinkó János – munkája is látható.

Sulyok Gabriella biblikus témájú, lírai grafikája (esőt készít a Föld számára) kapta idén a Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Életműdíját. A Zsoltárok Könyvének egy részletét citáló munkájával a globális felmelegedés mindannyiunkat érintő problémájára is reflektál. Fekete-fehér játék, Isten szimbolikus jelenléte. A teremtés pillanata, táj és természet megszüntetése, festőien puha, fátyolos felületté, folttá, vonalhálóvá, ritmussá alakítva. Szálanként futó vonalak, szálanként esik az eső, szálanként merednek fel a fűszálak. Csend, és az emberi lélek terhe, magánya.

A tárlat egyik vezérmotívuma (a természeti jelenségek mellett) a szakralitás. Boldi ezüst galambja Noé galambja, bárka és tenger nélkül. Hírvivő. Testének súlya van. Hogy fog ez a madár felszállni? Milyen üzenet birtokában van? Háború és béke? Vagy nincs is háború, nincs is béke? Felemás világunkban minden lehetséges. Egyidőben. És ki i zárják egymást. Csodára várunk? Henn László Az Alkimista városa egy polifonikus gondolatkép, történelmi, mitológiai spirituális utazás. Egy várost, egy álmot, egy vágyat, egy kalandot állít elénk. Ha nem lépünk be a városba, ha nem éljük át zegzugos utcáit, az aranykészítés titkait, akkor nem valósíthatjuk meg teljesen önmagunkat, akkor nem leszünk képesek küzdeni álmainkért.

Nyári Zsolt műve (Vénusz II.) tojásdad alakú plasztika, a kőszobrászat archaikus örökségének tudatos jelenlétét vállalva, néhány vonallal jelzi a születés helyét, nyílását. A kő az időt zárja magába. Feltehetjük a kérdést, hogy szemlélődő szemlélődése, meditációja közben megtörténik-e a lassú bevésődés, és felismerés, vajon a kincs keres meg minket, vagy mi keressük meg a kincset.

Szabó György megtalálta a saját kincsét, királynője rendíthetetlen, örök, fejdíszes lény. Rokon szemléletet hordoz Majoros Áron Zsolt alkotása (Metszet III.), az örök áramlást, és a homokóra parafrázisát, a lét esendőségét. Az emberi végzetet jeleníti meg Czene Márta (Ofélia), a sírig tartó vágyat, hogy bárki szerethet valakit, reménytelenül is. Báhidszki Petra szabadon engedi fantáziáját, az erdő fái válnak léghajóvá, emelkednek magasba. Mintha valaki szabadon engedte volna őket. Nincs gyökerük, szállnak. Menekülnek? Üres helyük szimbolikusan az őserdők irtását is megidézi (Földöntúl). Akaratlanul is eszembe jut A cigánytábor az égbe megy c. film, és az mondás, hogy minden ima az égbe száll. Verne Gyula és Magritte szellemét is érzem az alkotásban.

Kéri László drapériái (Fehér és fekete között) egy arcot rejtenek, lelki vagy haláltusát, egy szenvedély történetét, a személyiség keresését. Hullámzik a drapéria, csúcsosodik, belapul, valahonnan fény tör (ne) ki belőle? Fürjesi Csaba tükör-effektusokat (árnyék, áttetszőség, elmosódás, egymásba fonódás, kitakarás) hordozó művei (Szentnek Látszanak I-II.) a látszat és valóság, eredet és másolat, állandóság és átírás kettőssége. Budaházi Tibora tárgyi emlékek gömbjét (a római Pantheon kupoláját), a látóhatár végtelenjét hozza létre, puritán plasztikája a szatmárcsekei csónakos fejfák mintáját, tradícióját őrzi, minimálisra redukált a színekkel (Budaházi Tibor: Szatmárcsekei csónakos fejfák ll. , 2023). A „csónak alakú” fejfák a valóságban ember alakúak, és a sírba fektetett halottat személyesítik meg.

Groteszk ellenpéldát mutat László Dániel műve (Művész Úr felállunk!), nem temetőben vagyunk, csak egy üres köztéri medencében, amelybe beleestünk, vagy belemásztunk, a történet szempontjából mindegy, nem a helyünkön vagyunk, hanem szokatlan, nem mindennapi helyzetben. Innen szép felállni. Ördög Noémi – Naomi Devil Gyümölcsök 14. – Liliomtök c. alkotása az élet újjászületését varázsolja elénk, a paradicsomi állapotot, étekben-gyümölcsben nincs hiány. A buja természetet legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan. Szemirámisz függőkertje? Életfa-parafrázis?

Sárkány Győző Nárcisza maga a természet, tükörbe néz a sás (Mikrofaktúra IX.), önnön szépségét látja, ezer formában. A fodor, a tükörkép maga az átláthatatlanság, a váratlan és véletlen jelenlét, zavar a lüktetésben, áramlásban. Mi a tétje a mozgásnak? Önérték? Absztrakt tájkép, a pillanat felmagasztalása. Bodor Zoltán két lábbal jár a földön (Kocsma melletti ház), a műholdvevő korjelenség, a ház formája tradíció. Időütközések, életmódváltások. A kép ránctalan, ki van simítva, a csend falakba komponálva. Sárkány Győző tükrei szilánkosok, szúrnak-vágnak. Bodor Zoltán az otthon iránti vágyat ébreszti fel a nézőben. És még nem is voltunk a kocsmában.

A népi tárgyformálás tradícióinak fölfedezője Samu Géza volt. Szellemi örökségét számos mű hordozza (Révi Norbert Árkádiai jármű, Gilly Tamás Zsarátnok, Gálhydi Péter Kolomp, Brózka Marek Profán oltár – Kő Pál, Samu Géza, Segesdi György, Szervátiusz Tibor emlékére, Baráth Fábián Útjelző I-II., V. Nagy Sándor Álomfogó I-II.)

A tárlat megnyitóján 19 elismerést adtak át. A Hódmezővásárhely városa és a Magyar Művészeti Akadémia által közösen alapított Rudnay Gyula Művészeti Ösztöndíjat Szabó Franciska festőművész nyerte el. A Fiatal festők nívódíját Báhidszki Petra festőművész kapta. A kiállítás fődíján túl Hódmezővásárhely városa adja az Endre Béláról, valamint az Galyasi Miklósról elnevezett díjakat is: előbbi mesterdíjat Takáts Márton festőművész, utóbbi nívódíjat Henn László András festőművész vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia által felajánlott díjban Sejben Lajos képzőművész részesült, a Kulturális és Innovációs Minisztérium díját Fürjesi Csaba festőművésznek ítélte a zsűri.

Ösztönösség és tudatosság, azonosság és ellentét, intimitás és totalitás, átirat és identitás, az emlékezet érzékenysége és hiánya, az expresszív, légies gesztus és geometria, szakralitás és valóság, jelenlét és a korból való elvágyódás, a tradícióhoz való kötődés és tradíciótól való elszakadás egyaránt megjelenik a tárlat által bemutatott alkotásokban. Dimenziók nyílnak a belső és külső világra, a szabadság érzése hangsúlyosan van jelen, miközben a hagyományos táblakép formai-tartalmi kötöttsége lazul, változik.

Kölüs Lajos: Végül is, a holnap egy újabb nap

Hahó, kocsis: kis, fehér / házba, / Amott, amott. Hahó. Repüljünk. / Hajts, hajts. A múltba, ifjúságba.
(Ady Endre Este a Boisban, Budapesti Napló 1904. október 6.)

Margaret Mitchell regényének (Elfújta a szél, 1936) egyik mondata mai világunkra is érvényes, a remény csillogásáról szól, valami változni fog, egy újabb lehetőség nyílhat meg előttünk. Miközben megérint minket a Carpe deim életérzése, élj a mának. A VOT69 képeit nézve, hol a múltba térünk, hol a jövőbe. A múlt is reménnyé válik, tudunk és van mire emlékeznünk. De olykor emlékezetünk cserben hagy, töredékes, a nagy egész utáni vágyunk vágy marad. A múlt töredékessége mögött ott lapul az embernek az előre látó képessége, szárnyszegetten. Semmi sem biztos. Keressük a tárgyi bizonyosságot, a hagyomány relikviáit, amelyek egyre kevésbé igazítanak el bensőnk, lelkünk kavargó világában. Egyedül a mi lelkünk oly üres, hogy kívülről kölcsönzött képek nélkül semmi? – kérdezi Leibnitz.

Hamvas Béla aforizmája szerint… igazán nem tudom, Csuang-ce álmodta, hogy pillangó, vagy a pillangó álmodta, hogy Csuang-ce. Pedig Csuang-ce és a pillangó között bizonyosan van különbség. A dolgok így meg tudnak változni. A VOT69 is más, mint elődei. Túl vagyunk a Covidon, benne vagyunk a háborús időszakban. Szorongunk, támogatást keresünk, magányunkba merülünk. Az idő nem számít, kortalanokká válunk, utazunk térben-időben, a képzeletre bízzuk magunkat, minden lehetséges. A nyugalom és az elégedettség elvesztése nem lehet igaz élet – állítja Hamvas. A VOT69 lepusztult gyárai, házai, udvarai jelzik, veszteségeink számosak, nem tudunk elszakadni tőlük. Szemünk előtt vannak, de inkább szemünk mögött, az agyunkban, álmunkban, éjszakáinkban.

A mutatott tárgyi világ mögött emberi sorsok rejlenek. Emberi pillanatokat őriz Lenkey-Tóth Péter Elfújta a szél 2-3. című absztrakt alkotása is. Mint egy elnyújtott esőcsepp, mozog és mégis mozdulatlan, beleolvad a semmibe, a víztömegbe, most még kiválik, egyedi, arca van.

Fürjesi Csaba két alkotása (Szentnek látszanak I-II.) a múltból ragad ki egy-egy pillanatot, eseményt. Eltűnőben, áttűnőben, mintha egy röntgen képet látnánk. Szem kell hozzá, hogy lássa a betegség, a sors jegyeit. Kirakat világ, minden eladó, divatos. Nem látjuk az árakat, de semmi nincs ingyen. Gaál József is a látszat erejét hangsúlyozza (Inhumanitas I-II.), eldönthetetlen, hogy még vagy már nincs arcod, csak homályló karaktered. Hézső Ferenc az otthon melegét, biztonságát ábrázolja (Fészek), a természetben találja meg, szimbolikusan utal hiányára. Mert a néző is jelen van, nem csak néz, de lát is, belülről, tapasztalataiból merít. A világ rég nem fészek, hanem darázsfészek, keressük a menedékhelyet, de nem találjuk.

Kovács Péter Balázs harapófogója (Túlélés XI) csapdahelyzetet sejtet. Be vagyunk, vagy be leszünk zárva. Morális helyzet és kérdés, bent vagy kint legyünk, hova is tartozunk, hova is tartozzunk. Könyv Kata egy mozdulatban leli meg a romantikus választ (Egy mozdulat – időkön át), összetartozunk, egymásra vagyunk utalva. László Dániel ironikus és groteszk képe (Művész Úr, felállunk!) is ember és ember közötti viszonyt fejez ki, a másik ember érzékenységét, empátiáját. Medencébe süllyedt a látóhatár csipkéje. 

Lévay Jenő az amerikai álom elérhetetlenségére utal (A telihold dalai – Egyszer használatos homokóra), az indiánok valaha volt világára, wigvamjára. Rezervátumban élnek. Pató Károly is az eredethez lép vissza (A forrás), a természeti jelenség örök jelenéhez, az időhöz, amely változik, de mindig létezni fog. Szimbolikusan az emberi lét végességére, az öregségre is utal. Sejben Lajos a kultúrát állítja a célkeresztbe (Dante-összes), otthon és sátor, bennem Lévay Jenő indiánjait is felidézi. A két mű párbeszédben áll egymással. Az emberi léttel, a halállal és a mennyel. A búvárharang abroncsként feszül a könyvekre.

Takáts Márton a vízparton éri tetten képe alanyát, aki köveket gyűjt (Gyűjtögető). Könyv és kő, ember és természet kettőse sokszor felbukkan a VOT69 alkotásai között. Hogy volt régen? – sugallják a képek (Vancsura Rita Úgy emlékszem), egy eltűnőben lévő világ, legyen az városi vagy falusi ház. Közünk van hozzá, belénk égtek a belső-külső terek, álmodunk róluk. Az ablakban tükröződik a zöld kert, a fák lombja. Tükör által homályosan. Dréher János is kívülről szemlél (Ablakaim), síkok-élek találkoznak, nyílnak a terek, befelé csalogatnak a színek.

Vidovits Iván meditatív alkotása felkavarja az állóvizet, az emlékezet mélyét (A forradalom álarca 2.). Érzelmi-hangulati képet látunk, már-már szelfit. Vidovits csodálattal tekint a világra, humorral, empátiával, nem ítélkezik. A kép címe árulkodik csak arról, hogy a fiatal generáció hagyományt tipró, felforgató, tagadó magatartása zsákutca, az identitás elvesztésével is járhat. A Twin Peaks világa elevenedik meg előttem, valami örökre rejtély marad. Gesztelyi Nagy Zsuzsanna a mobil kiváltotta, a másiktól való elfordulást ragadja meg (Szívkamrák, pitvarok I., III.), jelen vagyunk, de a virtuális lét izgat bennünket, fordított fenékkel is. Czene Márta (Ofélia), örökölt pózba állítja (fekteti női figuráját), mintha most exhumálták volna ki a halott testet, arcot, bomlás jeleit látjuk. A megbomlott lélekre is utal ezzel. Passzív és aktív ellentétpárok, nézőpontok és azonosulások kérdésköreibe merülhetünk.

Stefanovits Péter is a mába lép (Elmerült ikonosztáz), valami végképp eltűnhet. Három sávban jeleníti meg a szakrális motívumokat, a képzelet és a valóság találkozását.

A pusztulás jegyei számos alkotásban felbukkannak (D. Prax Ágnes Üzemi terület, Korsós Roland Udvar, Mucsi Zoltán Gyár III., Szabó Ábel Entrópia, Bodor Zoltán A kocsma melletti ház), a föld helyett az ember által épített és elhagyott világ kerül előtérbe.

A tájélmény univerzalitása számos alkotót megragadott (Sulyok Gabriella esőt készít a Föld számára, Ghyczy György Hortobágy, Simkó István Disztópikus táj 1., Báhidszki Petra Földöntúl, Debreczeni Fanni Túlnan II._1). Festési módjuk, saját tér-idő zónájuk különbözik, a transzcendens jelenlétében viszont egyek.

Az organikus és geometrikus, absztrakt formák is rendre látókörünkbe kerülnek (Boldi Ezüst galamb, Budaházi Tibor Szatmárcsekei csónakos fejfák II., Henn László Az Alkimista városa, Kovács Johanna Verdi: Rekviem, Révész Ákos Organikus Tér, Nyári Zsolt Vénusz II., Sárkány Győző Mikrofaktúra IX., Szepessy Béla Bártfa, Kéri László Fehér és fekete között). Feszültséget hordoznak a vízszintes és függőleges vonalak, az alkotásokban témájuk különbözősége ellenére a belső csend, a meditáció szólal meg, szívhangok, a túlvilág, az elszakadás hangjai.

Basa Anikó évek óta következetesen küzd saját formavilágával (Anyukám emlékére), dobozba zárt félelmeivel, az ingatag, törékeny emlékezettel. Emlékkonstrukciója térinstalláció, a néma harangnyelvet juttatja eszembe, senki sem ér hozzá, mégis halljuk a zúgását. Basa Anikó installációja, nejlonzsinegre fölfüggesztett transzparens plasztik kártyalapokból áll, ember és a tér viszonyát vizsgálja.

Vásárhely és világa, földi tájának szépsége kevésbé van jelen a tárlaton. A helyhez való kötődés oldódik el, számolódik fel. Az önazonosság fizikai környezete, a ház, amely az én szimbóluma – nem az alföldhöz kötődik. Ebből következik, hogy az emlékezés és intimitás, a stabilitás és biztonság, az elköteleződés tere sem Vásárhely és Szeged környéke. A tárlat anyaga arra is enged következtetni, hogy globalizálódó világban élünk, magunkba zártan, sok-sok szorongással, pszichés zavarokkal. Életünk helye nem egy életre szól, hanem véletlen és mobil, a körülményekhez való alkalmazkodás kényszere által meghatározott. Nincs már stabil idő- és térképzetünk. Tárgyakat őrzünk, mutatunk fel, hagyományt, amely nem ágyazódik be mindennapi életünkbe. Relikviák lesznek, funkciók nélkül. 

Épp ezért számomra nem véletlen, hogy Lenkey-Tóth Péter két szürreális alkotása (kozmikus erőtér és horizont) első bemutatóján bankot robbant. Ez a tény a zsűri elfogulatlanságát mutatja. A tárlat az itt és mostba viszi, helyezi a nézőt. A létidőbe. Ahogy a nap üldözi az éjt, úgy üldözi a tudás a nem-tudást. Mert a dolgok és keletkezésük olyanok, mint az álom képei. Míg az álom tart, az egész világ valóságnak látszik, de a világ nincs többé, ha az álom véget ér. (Hamvas Béla, https://mek.oszk.hu/00100/00174/00174.pdf)

Az álom nem ér véget, a tárlat szellemi horizontja tágas, egyre inkább a városi polgár világát jeleníti meg. Nem egységes világról van szó, a látásmód heterogén, hol a téma kerekedik felül az alkotáson, hol a mondanivaló erőszakossága, direktsége. Kiérlelt stílusok keverednek a kevésbé karakteres megformálással. A másik embertől, a világtól való elszigeteltségre utaló alkotások jelzik, új – sokszor kísértetiesnek tűnő – világ van születőben, amelyben a virtuális tér, a virtuális idő egyre nagyobb szerepet játszik, virtuálisan utazunk, szemlélődünk. Mintha valaki másra bíznánk a valóság megtapasztalását, megelégszünk képzeletünk játékával. Ebben a virtuális világban a családi és a kulturális gyökerek felértékelődnek ugyan, de csak mint emlékek, önmagunk, identitásunk határainak kérdőjeleiként.

Befogadóként folyamatosan kommunikálunk a szellemvilággal, önmagunk médiumává válva, élesítjük hatodik érzékünket, fejlesztjük spirituális képességünket. A tét lelki egészségünk. Kétely és csodálkozás párhuzamos világát magunkba hordozva állunk a tárlat alkotásai előtt. Egy elvont és valós térben. Lenkey-Tóth Péter elvont tere belső időhöz kötött. Én is ezt a belső időt keresem. Az átalakulást, a változást, halotti maszk nélkül.