37 km háztól házig

BESZÉLGETÉS ÁGOSTON LÓRÁNT FESTŐMŰVÉSSZEL

A szegedi közönség legutóbb Vattacukor élet címmel lát­hatta Ágoston Lóránt leg­újabb munkáit, amelyekben a gyer­mek­lét és a felnőttkor kö­zötti határ mosódik el. Nem vélet­le­nül, és hogy miért tudatosan, arról beszélgettünk az alkotóval, érintve Ju­goszlávia halálát, emigrálást, traumákat és azok feloldását, a gyermeki lét összetettségét…

– Ha beszélgetni szeretnék veled, önkéntelenül is rá kell kérdezzek származásodra, jugoszláviai születésedre, vagyis arra, mennyiben, milyen módon határozta ez meg alkotói identitásod, ha egyáltalán meghatározta? Ha jól tudom te még „időben”, a délszláv háborúk kitörésének elején Szegedre kerültél.

– Úgy hiszem, hogy származásom jelentősen meghatározta és meghatározza ma is önazonosságomat. Olyan (ma már nem létező) országból jövök, ahol nagyon különbözőek az emberek, de életük, sorsuk mégis sok mindenben hasonlít egymáshoz. Amikor Szegedre kerültem, 1991 szeptemberében még létezett ez az ország, de karácsony előtt már azt kérték szüleim, hogy ne menjek haza. Hónapokig nem mentem, pedig csak 37 km háztól házig a távolság. Megpróbáltam a tanulmányaimra összpontosítani, sok új barátot szereztem.

– Az alkotásaid strukturálódását meghatározza bármilyen módon is ez az emlékezetbe íródó létszituáció, az akkori politikai-társadalmi elkerülhetetlenség?

– Természetesen igen, teljes mértékben meghatározó időszak volt ez számomra. Főleg a korai, a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején készült képekre nyomta rá bélyegét a kétlakiság. Az identitásunk keresése, meghatározása fontos kérdés mindannyiunk számára. Nekem megadatott ez az érdekes kettősség, ami előnyökkel és hátrányokkal is jár. Jugoszláviában, majd Kis-Jugoszláviában, aztán Szerbia és Montenegróban, majd Szerbiában – épp milyen elnevezésű országban éltünk – kisebbség voltunk, Magyarországon jugó magyarok, hol voltunk itthon és hol otthon, sokszor feltettük ezt a kérdést. 2010-ben készítettem el az „Identitás” című sorozatom (3 kollázs, 15×15 cm), illetve a megszámlálhatatlan telepecsételt (magyar vagy szerb, vagy mindkét) útlevélből készült kollázsomat, „40 lépcső” címmel, amely egy 40 képből álló sorozat része volt.

– Volt ennek valamiféle terápiás jellege is? Azóta egészen más irányokba mozdultál el.

– Mostanára más gondolatok, problémák kerültek fókuszba, máson van a hangsúly jelenlegi képeimen. A terápia sikerrel járt.

– A közelmúltban készült képeiden, olyan hétköznapi, de mégis mélyen az emberi létezésbe ágyazott mozzanatokat ragadsz meg, amelyek asszociációk sorát indíthatják be a befogadóban. Alkotás közben ott motoszkálnak benned ezek a befogadó számára felkínált asszociációs sorok, ezekből szűkíted le alkotásaid terét, mintegy esszenciálissá „merevítve” azt, vagy több itt az intuíció, vagy éppen az improvizáció?

– Nagyon jól rátapintottál bizonyos dolgokra. Azt szoktam mondani, hogy a munkáim esszenciák. Mivel időm nekem is véges, nagyon be kell osztanom azt. Sajnos több okból kifolyólag nem tudok a képeimen dolgozni annyit, amennyit szeretnék, ezért előfordul, hogy az ötleteim heteket, hónapokat várnak a megvalósításra. Ez annyiban jó, hogy csak azok a munkák készülnek el, amelyek kibírják az idő próbáját, nem veszítik el aktualitásukat számomra. Egyfajta rosta, szűrő ez. Így csak vázlatként, tanulmányként hevernek tovább valamelyik országom, valamelyik szobám sarkában. Aztán lehet, hogy évek múlva előkerül valamelyik, és egy új értelmezésben, megjelenhet egy képen.

A képek nagyon személyes jellegűek. Természetesen a néző ebbe saját gondolatait fogja belevinni, megélni. Nem a néző szemével alkotok. Amit szeretnék, hogy azok a gondolatok, amelyek vizuális formában megjelennek képeimen, hasonlóan ugyanazokból a gyökerekből, rég megélt eseményekből, élményekből táplálkozva, egy időutazásra vigyék a szemlélődőt. Igyekszem címekben is utalni, de nem szeretnék didaktikusan, iskolásan szájba rágni. Hagyom, hogy a néző, a befogadó szabadon gondolkodjon, szőjön asszociációs hálót, egyéniségének megfelelően, kreatív módon viszonyuljon az alkotásaimhoz.

Soha nem jelenti számára ugyanazt a történetet, mint számomra, de egyfajta gyermeki tisztaság mindenkiben ott van, csak elő kell tudni csalni, hogy átérezhetőek, átélhetőek legyenek a képeim. Úgy lenni gyermek, hogy közben tudjuk, hogy felnőttek vagyunk, jó dolog.

Az intuíció igen, az improvizáció nem jellemzi a képeimet. Meglehetősen tudatosan épülnek fel. A felmerülő, aktuálisan foglalkoztató gondolatok vizuális megfogalmazása elég hosszas folyamat nálam, mint ezt említettem. Vázlatok készülnek, tudatos kompozícióválasztás, (amibe persze intuitív dolgok is kerülnek a tanult, tudatos mellett). Improvizációk a vázlatok készítésekor szoktak lenni. Felület kialakítások, merészebb kompozíciók, színhatások, tónushatások.

– Érdekes, amit a gyermekséggel kapcsolatban említesz, viszont ha mélyebben belemegyünk a gyermeki létezés valóságába, rá kell jönnünk, hogy gyakorlatilag ott van benne minden, intrika, gyűlölet, kirekesztés és kirekesztettség, ellenségeskedés és megalázottság, egyszóval vegytisztán minden, ami az emberi jóságba vetett hitt árnyoldalát képviseli. Te, hogy látod ezt, foglalkozol a gyermeki létezés ezen oldalával is, vagy ettől optimistább vagy?

– Optimista vagyok, de ennek ellenére tisztában vagyok azzal, hogy a jó csak a rossz jelenlétében érvényesül. Az ellentéteknek nagy szerepük van a képeimen, mint például az ellen-test sorozatban, vagy a rajzold meg magad képeken. A gyermek is ember, minden megvan benne, ami egy felnőttben, azzal a különbséggel, hogy ő tökéletes. Még csak most tanulja, hogyan tud beilleszkedni a társadalomba, milyen kompromisszumokat kell kötnie, hogy érvényesüljön, megtanulja a cselszövés csínját-bínját, megtanul gyűlölni, hazudni, lopni, gyilkolni, megalázni.

A mindennapi életben látom és tapasztalom, hogy a gyermekek milyen odaadással tudnak mindent csinálni. Lelkesek, tettre készek, alig várják, hogy elmondhassák gondolataikat, érzéseiket. Nem mindig szóban teszik ezt, nagyon gyakran képben, rajzban, festményben, táncban, énekben, játékban. Sokukból ezt az érdeklődést a felnőttek kiölik, mert önzőek, türelmetlenek, gyengék, tehetetlenek. Ők is ezt tanulták. Természetesen sokan vannak, akik meg tudják őrizni gyermeki lelküket, megértik őket, társként néznek rájuk, nem pedig egy kisebb, gyengébb, nem is emberszámba vehető valaminek.

A képeim létrejötte valójában egy kooperációnak köszönhető. A kollázsaim mások számára használhatatlan anyagokból (szemét) készülnek. Javarészt papír alapú anyagok ezek, kevés műanyaggal keverve. A figuráim felületét gyermekfirkákkal szoktam kitölteni. Az első ilyen képemnél a nagyobbik lányom régi hittan füzetét használtam fel. Papírgyűjtéshez szedtük össze lakásunkban a kidobásra szánt újságokat, füzeteket. Amikor megtaláltam ezt a füzetet (mert ilyenkor szelektáláskor mindig találunk kincseket, mint ez alakalommal is), belelapoztam és döbbenten olvastam egy harmadikos kislány gondolatait. Az volt a feladatuk, hogy zsoltárt írjanak. A következőket írta: Áldjátok meg a tesómat, mert autista. Hogy az iskolában jól viselkedjen, és a tanárai figyeljenek rá! Adjátok, hogy nagykorában is boldog legyen!

Nagyon elgondolkodtató, hogy ez a fajta érzékenység, szeretet, empátia, hova lesz sokunkból. Ezután kezdtem összegyűjteni a kisebbik lányom firka-rajzait és azokat beépíteni a képeimbe. Azóta folyamatos az együttműködésünk.

Sirbik Attila

[nggallery id=478]

Képek: www.agostonlorant.hu