Lengyel András: Egy centenárium margójára (folyt.)

4

1938-ban, amikor Müller Miklós elhagyta az országot, nem tudta, nem tudhatta, mennyi időre távozik s hogyan alakul majd sorsa. Veszélyérzete menni kényszerítette, minden más azonban teljességgel bizonytalan volt. Nem tervezhetett, az adódó lehetőségekhez kellett igazodnia.

Egy ideig Párizsban élt, alkalmi fotós munkákból. Az ottani magyarok, a már neves fotóriporter, Robert Capa, Brassai és a remek portrékkal is jeleskedő festőművész, Tihanyi Lajos segítették első lépéseit – ők, illetve műveik, szemléletét is alakították. Megismerkedett Picassóval is, aki – helyzetén könnyítendő – vett tőle néhány fotót. Próbált elhelyezkedni, egzisztenciát teremteni, de helyzetére a teljes bizonytalanság nyomta rá a bélyegét. A Párizsba kilátogató Ortutay- és Radnóti-házaspár, akik őt is fölkeresték, persze ekkor is kamerája elé kerültek. A Párizsban összeverődő kis magyar csapatról készült képe ma is a Radnóti-ikonográfia egyik fontos darabja. Érdekes karaktereket jellemző társasági élethelyzetben örökít meg, érzékeltetve az emigráns-lét határán mozgó szereplők egymásra találásának hangulatát is.

Párizsban azonban nem igen volt hely számára, Párizs már túltelített volt emigránsokkal is, fotósokkal is. Tovább kellett állnia, így 1939 őszén, egy fotós munka lehetőségeit kihasználva, Portugáliába ment, ahol persze ugyancsak nem az emigránsok iránti kereslet volt a jellemző. Ott, a zavaros viszonyok következtében, rövid időre még rendőri fogdába is került, s csak kalandos körülmények közt, minden még élő összeköttetését megmozgatva szabadulhatott. Így innen is tovább kellett mennie, a teljes bizonytalanságba, majdhogynem találomra. Még 1939-ben az akkor még spanyol fennhatóság alatti Marokkóba került, pontosabban a speciális jogállású nemzetközi városba, Tangerbe. (Ezt a várost, romantikus stilizációban, a nevezetes Casablanca című filmből ismerhetik a mozirajongók. A tényleges helyzet persze, talán mondani sem kell, némileg bonyolultabb volt, mint a filmben.) A város, ahol néhány évre otthont s munkát talált, az egymással szemben álló nemzetközi erők érintkezési terepe, koegzisztenciájuk helye volt, németek és angolok, egyaránt keverve kártyáikat, folytatva játszmáikat, itt egyszerre voltak jelen. Müller, lakása ablakából, a gibraltári szorosban fölvonuló angol hadiflotta hajóit is szemlélhette. Fotósként az ország viszonyait fölmérő és dokumentáló feladatokat kapott, szociofotós vénája itt is érvényesülhetett. Olykor persze magának is fotózhatott. 1941 és 1943-ban Tangerben, 1942-ben Tétouanban (Marokkó), majd 1944-ban Madridban már kiállítási lehetőséghez is jutott. Élete további alakulását meghatározta, hogy ez, s a pár évvel későbbi, 1947-es második madridi kiállítása, új lehetőségeket nyitott meg előtte. Új barátja, Fernando Vela Spanyolországba invitálta.

Tangerben 1947-ig maradt, akkor – a spanyolországi kiállítása sikerét kihasználva – Madridba költözött, és ott nyitott saját „stúdiót” (műtermet).

5

Madridban, ahol ezt követően egészen visszavonulásáig (1979) élt, jól fogadták. Nagy tekintélyű szerzők elismerő kritikákat írtak róla (Fernando Vela például a tekintélyes Revista de Occidente 1947. decemberi számában méltatta).

Élete új közegében, magyarországi és tangeri tapasztalataiból építkezve hamarosan a spanyol ajkú világ egyik vezető fotóművésze lett – Nicolás Muller néven. Itt már elmondhatta, második hazára lelt. Sikerét ő maga – önironikus, félig komoly, félig szerénykedő megjegyzése szerint (amelyet egyébként magam is hallottam tőle) – „a vakok között a félszemű a király” elvével magyarázta. Az tény, a globalizálódó, de még jócskán megosztott világban, az akkori Spanyolország már csakugyan nem tartozott a nyugati kultúra centrumába – a spanyol kultúra jelentőségét jelentős részben már „csak” az ország határain messze túlnyúló, különböző spanyol nyelvű országokra szétoszló, de gyökerében még egységes, sajátosságait minden különbözőség ellenére is megőrző nagy tradíció adta (s adja persze ma is). Ám egy kulturális stílus, életforma, stb. önmagában is nagy erő, nagy ihletforrás. S az is igaz, a Franco-rezsim, amely polgárháborúban született, s diktatórikus jellegét mindvégig megőrizte, maga is bonyolult és felemás kulturális játékteret szült. De ez a rezsim, egyre jobban puhulva és némileg a nyugat-európai trendhez is igazodva, művészei számára meghagyott annyi mozgásteret, amennyi jelentős életművek megszületéséhez kellett. S bár nem véletlen, hogy a másik jeles „spanyol” fotóművész, a szintén magyar származású Juan Gyenes Franco házi fényképésze lett – a zsidó s baloldali Müller szintén megtalálta azt az író, művész és értelmiségi kört, amelyben társakra és barátokra lelt, s amelynek légköre inspiráló és erősítő közegként vette körül. Ő a spanyol író s művészértelmiség fotósa lett, s egyebek közt olyan világnagyságot is rendszeresen fényképezhetett, mint a filozófus José Ortega y Gasset. Új körében, jellemző módon, más kiválóságok mellett még két majdani Nobel díjas is föltűnt: Camilo José Cela és Vicente Alexaindre – s a spanyol szellemi élet sok jelese egyszerre volt barátja és modellje. Nem is véletlen, hogy – fotóit honoráló – festőbarátai ajándékaiból például idővel szép festmény- és grafikagyűjteménye állt össze. (E gyűjtemény megszületése önmagában is jelzés, kifejezi azt a bensőséges viszonyt, amely egybefűzte őket.) Magyarán: minden korlátozó körülmény dacára, s bár a hivatalos nyilvánosság keretein kívül, de olyan közegre talált, amely megteremtette alkotómunkája ösztönző intellektuális hátterét, biztosította kibontakozását. A lehetőségek határain belül a legjobb helyre került, s ez megmagyarázza, hogyan emelkedhetett a spanyol ajkú világ jeles fotográfusává.

Madridi műterme („stúdiója”) nagy forgalmú, „jól menő” műterem lett. Igazi ambícióit persze nem a rutinmunka, hanem a különböző fölkérések és megbízatások, valamint a Spanyolországot „fölfedező” vidéki útjai elégítették ki. Szerencséje volt, hamar, már Madridba kerülése után közvetlenül egy kormány közeli, de magas színvonalú folyóirat, a Mundo Hispanica izgalmas feladatokkal látta el. Közben fölfedezhette, megismerhette új hazáját. S mivel a spanyol viszonyok sok vonatkozásban hasonlóak voltak, mint a két világháború közötti magyar viszonyok, a „vidéki”, „igazi” Spanyolország fényképezése hasonló feladatok elé állította, mint amit addig is csinált. Így, ahogy egyik méltatója írta róla, itt is „szociográfusként” láttathatta élete új színterét, Spanyolországot.

1966-ban megjelent Azorinnal közös műve, az España Clara. A könyvhöz a szöveget Azorin írta, a fotókat Müller csinálta, s az elkészült könyv nagy, „kirobbanó” sikert aratott. Nemcsak jó kritikákat kapott, de – ami legalább annyira fontos – általa sok nagy megbízatást is elnyert, így többek közt egy 12 kötetes spanyol sorozat fényképanyagának elkészítését is rábízták. Az életmű ismerői szerint ez az 1966 és 1972/75 közötti periódus volt pályája talán legaktívabb, legsikeresebb periódusa.

Ekkor már a spanyol kultúra megkerülhetetlen alakja volt. Portréfotói a spanyol szellemi élet jeleseinek galériájává álltak össze. Az évtizedek során nemcsak a még Magyarországon is számon tartott jeles gondolkodó, Ortega y Gasset „házifotósa” lett (olyan emblematikus portrékkal, mint pl. a filozófust unokájával – s egy kagylóval! – megörökítő nevezetes kép), de egész sereg neves alkotó portréja is neki köszönhető. A lista, szemelvényesen is hosszú: Azorin, Gregorio Marañon, Camil José Cela, Ramon Menéndez Pidal, Pio Baroja, Julio Caro Baroja, Ridruejo, Sáenz de Robles, Ramon Pérez de Ayala, Gabriel Celaya, Vicente Alexaindre s mások. Ezek a fotói, mint dokumentumok is érdekesek, egyféle archiváló szerepük is van. De lényegesen többek, mint puszta „dokumentumok”, amelyeknek csak „valósága” lényeges. Személyiségtörténeti tanulmányok is ezek, érdekes és jelentős egyéniségek másképpen meg nem ismerhető „arca” válik általuk megfigyelhetővé és elemezhetővé, s emberi aurájuk érzékelhetővé.

Legnagyobb teljesítménye azonban mégis kétségkívül Spanyolország fotós „fölfedezése” lett. Ezekben a „szociográfusi” nézőpont is érvényesül többnyire, képei szociálisan is dekódolhatók, s magyar szemmel, mint egy másik, egy „idegen” emberi és földrajzi világ képei ismeretbővítőek és szemlélettágítóak. De e képei szociálisra való redukciója mégis öncsonkító leegyszerűsítés volna. Ezek, mint vizuális kompozíciók, mint „képek”, mint a hétköznapi tekintet elől elsikkadó látvány megrögzítései és „láthatóvá” tevői, is izgalmasak. Nemcsak a mai Sancho Panzaként elénk bukkanó, szamárháton „lovagoló” két alak groteszk látványa, a tengerparti hullámok, vagy a fehéren világító sziklafal, s nem is csak a fekete fehér fotókban mindig érvényesülő finom elvonatkoztatások hatnak ránk. Hat, ma is, sok év után, a képpé vált valóság formaalakító varázsa, az egyediségnek, az így csakis egyszer létrejöttnek a megpillantása is. Ahogy java magyar szociofotói, ezek a spanyolok is kimeríthetetlenek.

Képeiből, az „új”, Franco utáni Spanyolország szimbolikus bemutatkozásaként, 1977 és 79 között a spanyol külügyminisztérium hat nagy kiállítást állíttatott össze vele. Ez a hat, installálásában is reprezentatív nagy kollekció beutazta a világot. Egyebek közt Stuttgart, New York, Jeruzsálem, Caracas voltak az állomások. A világ – vagy legyünk pontosabbak: a kiállítás-látogatók – az ő képei révén ismerték meg azt az emberi világot, amely a nagy átalakulás előtt jellemezte a spanyol viszonyokat.

Ma már, minden átalakulván, ezek a képei megismételhetetlenek lennének. Az életmű tehát egyféle speciális leletmentés is.

6

Hetvenedik életéve táján visszavonult, madridi stúdióját átadta lányának, Ana Mullernek. Ő maga pedig leköltözött az asturiai tengerpartra, Andrinba (LLanes), egy 400 lelkes kis faluba. Visszavonultan élt, csak kutyája (magyarországi szerzemény!) volt vele. Még megélte életműve hivatalos elismerését, az életművét bemutató vaskos kötetek megjelenését, magyarországi (újra)felfedezését, sőt itthoni kitűntetéseit is – többször haza is látogatott. Orosházán is, Szegeden is meg-megfordult. Szülőhelye, fölfedezve életművét, néhány lelkes, új híve segítségével Galériát nyitott a nevével, s e galéria fő attrakciója az ő életművének a bemutatása. Magam is többször találkozhattam vele, egyik alkalommal – megtisztelő ajánlással – szépen paszpartuzott régi, nevezetes tangeri fotóját is nekem ajándékozta. A Fekete házban is, az (akkor még élő) Hágiban is jóízűen mesélt életéről, sorsáról.

Tanúságtevésként önéletrajzát is megírta – sajnos nagyon vázlatosan. Élete sok eseménye megörökítetlen maradt.

Magas kort megélve, 2000. január 3-án halt meg, Andrinban.

7

Nicolás Muller (aki persze a magyar kultúra számára mindig is Müller Miklós marad) még a fotográfia korszakának alkotója volt. A digitalizáció korszaka előtt alkotott, képei fekete-fehérek, színes képei, bár lehettek volna, nincsenek – az igazi fotót ő mindig is ősi, fekete-fehér formájában képzelte el. Soha sem az üzleti, a kommersz látványteremtés vezérelte. A digitális fényképezés, amelynek lehetőségeivel egyébként tisztában volt, nem vonzotta, hiszen ennek már szerves eleme a képbe való „kreatív” belenyúlás, az anyag célirányos manipulálása, az öncélú, steril látványteremtés. Ő viszont (még) a valóság vonzásában alkotta meg életművét. A vizuális „öncélúság” és a valóságrögzítés igénye egyensúlyban volt nála.

Ma a digitális fényképezés jövője igazában még beláthatatlan – elképzelhető, hogy az a technikai könnyebbség, amely e gépek használatának sajátja, s az ebből fakadó képinfláció a kép halálához, vagy legalábbis kiüresedéséhez, értelemvesztéséhez vezet. Nem tudjuk. De az egyre bizonyosabb, a fotográfia korszakának teljesítményei, így a Müller-életmű darabjai is, őrzik pozícióikat.

MEGJEGYZÉS: A kiterjedt – s itt fölsorolhatatlan – irodalomból néhány tétel itt is megemlítendő. Müller Miklós (Spanyolország) fotóművész kiállítása. KKI kiállítóterem, Budapest 1972. április, Albertini Béla: Levél-interjú Dr. Müller Miklóssal. = Fotóművészet, 1983. 4. sz., Lengyel András: Egy nagy magyar fotográfus: Müller Miklós. Orosháza, 1989., Nicolas Muller. Instantaneas de unavida, Museo de Gijon, Marzo 1985., Nicolás Muller. Fotografo.. Madrid, 1994., José Girón (ed): La luzdomesticada. Vida y obra de Nicolás Muller. Oviedo, 1995. (Bibliográfiával, életútját bemutató fotókkal és dokumentumokkal.)

Megjelent a Tiszatáj 2013/4. számában

[nggallery id=137]