Tiszatájonline | 2024. március 18.

Törzsasztal Műhely

Zöld bunda és beszélő veszély

KLÍMASZÖRNYEK BEMUTATÓ A GRAND CAFÉBAN

BORBÍRÓ BÍBORKA BESZÁMOLÓJA
Március 6-án kisebb tömeg indul útnak, hogy megmássza a Grand Café otthonos-meredek lépcsőit, és megismerje Hódosy Annamária egyetemi oktató, kutató lényeit, melyeket a Klímaszörnyek (Tiszatáj Alapítvány, 2023) című tanulmánykötetében tárgyal részletesen. Munkájáról Borbíró Aletta doktorandusz hallgató kérdez. Az este folyamán szó esik ezer izgalmas dologról, ilyen például a farkasok vegetarianizmusa, a szemetelés és bulling kapcsolata, valamint a számomra újnak ható növényvakság.

Fotó: Takács Borisz / Grand Café

Miért kezdett el érdekelni az ökokritika?” – teszi fel Borbíró bemelegítő kérdését, utalva arra, hogy Hódosy Shakespeare szonettjeiből írt disszertációja után milyen radikális fordulatnak minősül, hogy irodalmi alkotásokat, filmeket az ökokritika felől közelíti meg. A szerző ezt az irodalomelmélettel foglalkozó kurzusokkal magyarázza, melyekkel folyamatosan frissítette tudását, így találkozott a 2000-es évek elején az irányzattal is. Nemcsak az elemzések keltették fel érdeklődését, de a problémákat, amelyeket felvetnek, egyszerre tartja rémisztőnek és érdekesek.

Mindeközben a gombákkal körbenőtt szarvaskoponya némán figyeli a kíváncsi közönséget a Klímaszörnyek borítójáról. A csontdarab egy nagy, fekete dombon pihen, messziről olyan, mint egy óriási test szabálytalan sziluettje, vonalai titokban maradnak előttünk. Ezen a homályos alakon látható a Klímaszörnyek felirat, alatta az alcím: Ökokritika és populáris irodalom 2. Borbíró erre a gesztusra kérdez rá. Hódosy a második kötetről az elsőn keresztül mesél: akkor született meg a folytatás gondolata, amikor rádöbbent arra, hogy néhány szöveget ki kell húzni a Biomoziból, mert „kocka alakú lenne a könyv, ha az összes tanulmány benne lenne.” A két szöveg, amely végül kimaradt, a vérfarkas, illetve vámpír alakját tárgyalja. Ezek, illetve a még nem megírt, de már fejben élő további figurák képezik most a Klímaszörnyek anyagát. Borbíró a címadás módjára is kíváncsi, így tudjuk meg, hogy Hódosy az első kötetnél közvéleménykutatást tartott a hallgatók között, végül a Biomozi nevet választotta. A kifejezés egyben terminus is, ami élesen elkülöníti az általa értelmezett filmeket azoktól, amelyek nyíltan ökológiai témájúak. A Klímaszörnyek felépítése hasonló abból a szempontból, hogy szintén olyan filmek fordulnak elő a tanulmányokban, amelyekben nem észrevehető azonnal a tárgyalt ökológiai probléma, de itt már nem törekszik ennek hangsúlyozására.

Amióta a szörnyfilmeknek vannak társadalomelméleti megközelítései, meséli Hódosy, a kritikusok azt állítják, hogy mindenféle szorongás, társadalmi probléma megjelenítésére képesek. „Az a funkciójuk, hogy úgy beszéljünk rajtuk keresztül ezekről a témákról, hogy ne legyen világos, hogy ezekről a témákról beszélünk. Pontosan úgy, ahogyan a pszichológus báboztatja el a gyerekkel a történteket. A történet nem arról szól, ami veled történt, hanem csak hasonlít rá, arra pedig, hogy mit sugall, a pszichológusnak kell rájönnie. Hát itt én vagyok a pszichológus.” A kérdés az, hogyan jelenítik meg az adott szörnyet úgy, hogy önazonos maradjon, és mégis belelátható legyen alakjába a klímaprobléma. Példaként a Godzilla filmeket hozza fel: a korábbi feldolgozások ezt a szörnyet gyakran azonosították a Föld immunrendszerével, amely felveszi a harcot a vírusként betolakodó emberrel szemben.

Az óriásszörnyről Borbíró az Alkonyat című film alakjaira tereli tovább a szót. Hódosy szerint a vérfarkas, amit az indián legendák nemes állatként tartanak számon, az őslakosokkal azonosíthatók, míg a vámpírok a fehér gyarmatosító férfiakat jelenítik meg. A filmben jól látható az a 70es évek óta fennálló tendencia, amelyben a vámpír megpróbál fellépni a tőkés rendszer ellen. Ez az Alkonyatban úgy mutatkozik meg, hogy egyes vámpírok vegetáriánusként élnek, amely a gazdagok környezetvédelemmel kapcsolatos mechanizmusait tükrözi vissza, ezzel szemben a farkasok a szegények tevékenységeit jelképezi. Hódosy mindezt Lányi András gondolatain keresztül közelíti meg, aki szerint a privatizációval, nagy vállalatokkal úgy lehet szemben állni, ha a lokális gazdaságokat erősítjük, mert aki a földből él, nem fogja engedni, hogy azt terméketlenné tegyék. Az Alkonyatban tehát a gazdagok és szegények környezetvédelmének összecsapása zajlik, Bella pedig úgy dönt, hogy az előbbi útját járja.

„Az Alkonyatban nagy hangsúly kerül az ösztönök átkódolására abból a szempontból, hogy mit fogyasszanak a vámpírok. Növényevővé válnak, ugye” – kezdi fejtegetését a moderátor. – „Az állatokat általában ilyesféle ösztönökkel szokták azonosítani, miközben az embereket éppenséggel az állatokkal szemben magyarázzák. Az utóbbi időben az állat létjogosultságának kérdései azonban előtérbe kerülnek a kutatásokban, gyakran ember-állat hibrideken keresztül tárgyalják őket. Mit gondolsz, hogyan tudják ezzel a gesztussal megjeleníteni ennek a hierarchikus viszonynak a problémáját?” Hódosy válaszában élesen elkülöníti a hibridizáció és a mutáció fogalmak közötti különbséget: az előbbi esetben mesterséges folyamatról van szó, az utóbbi spontán alakul ki, ezért használja inkább az utóbbi kifejezést. Korábban szerinte a mutációt a környezetszennyezés – a pusztulás – következményeként tartották számon, melynek során kialakulnak a borzalmas, degenerált szörnyek. Ezzel szemben mostanság újra elkezdtek rá úgy tekinteni, ami valójában: az evolúció motorjaként. Ez a hozzáállás ismerhető fel akár az Expedíció című filmben, akár Az agancsos fiúban. Az utóbbiban ezek a borzalmas szörnyek aranyos mutánsgyerekekként vannak ábrázolva, mindezek ellenére a hierarchikus viszony fennmarad, hiszen ezeket a lényeket elkülönítik, illetve arra akarják használni őket, hogy valamilyen módon gyógyszert nyerjenek ki belőlük.

A moderátor kezébe veszi a Klímaszörnyeket, lapozgatja, majd egy ponton megáll. Nézi az oldalt, és közben a trash kultúra és a szennyfilm műfaj összefüggéseiről beszél a kötetben tárgyalt Toxikus bosszúállók kapcsán. A film nem a Marvel univerzum egy újabb tartozéka, hanem egy olyan történet, amelyben a műfajra jellemzően gusztustalan jelenségek, dolgok találkoznak egymással alacsony szintű megvalósítással. A főszereplő, miután beleesik egy hordónyi szennyező hulladékba, erős, orkszerű figurává változik. Úgy dönt, hogy bosszút áll azokon, akik miatt mindez történt, ezzel a tettével a város hősévé válik. A film érdekessége az, ahogyan a szemét megjelenik: úgy tűnhet, mintha kizárólag arról lenne szó, hogy a felhalmozása miatt a természet a szörny megszemélyesítésében áll bosszút. Azonban Hódosy szerint, aki kamaszfilmekkel is foglalkozott korábban, a film árnyaltabb ennél: a történet során a környezetszennyezés problémája mellett az iskolai bullyingnak vagyunk szemtanúi (egy tipikus példája az, amikor kukába dobják az áldozatot, ezzel jelezve, hogy ő is egy szemét.) A bántalmazás tehát korrelál a fizikai szemétkezeléssel: pszichológiai értelemben úgy halmozódik az emberben a méreg, mint ahogyan a fizikai környezetben a szemét, amit ha nem hasznosítanak újra, dolgoznak fel, szennyezi a környezetet, bosszút áll a maga sajátos módján (mind fizikai, mind pszichés értelemben).

Utolsó kérdésével Borbíró a növények helyzetére fókuszál: arra kíváncsi, hogyan válhatnak szörnyszerűvé. A szerző szerint ezek a lények alapvetően láthatatlanok és békések, szinte tárgyszerűen kezeljük őket. „Evolúciósan is úgy fejlődtünk ki, hogy észre se vegyük tulajdonképpen, hogy léteznek, mert arra fejlődött ki az érzékelésünk, hogy az ugró veszélyt lássuk. Ezt hívjuk növényvakságnak.” Amivel ezek az élőlények láthatóvá és félelmetessé válnak, az nem más, mint a gondolkodás és a nyelv képessége. Már így is vannak olyan kutatások, legendák, meséli a szerző, amelyek szerint a növények reagálnak ránk, például akkor, ha éneklünk nekik, nem beszélve arról, hogy egyes dekonstruktív, posztstrukturalista elméletek szerint végtelen hálózatot alkotnak, ami messze meghaladja az ember mint egyén kommunikációs képességeit. „Ebben az esetben merülhet fel jogosan bennünk a kérdés, hogy akkor érző, kommunikáló lényeket eszünk?” – fejezi be Hódosy gondolatát.

A reflektorokkal megvilágított pódiumon a moderátor és a szerző között elfogynak a kérdések, a félhomályban ülő közönségben azonban most fogalmazódik. A beszélgetés húszperces interaktív párbeszéddel záródik, ahol a résztvevők további filmek tárgyalása mellett (Ezer mélyföld, Farkaséhség, A hetedik fiú, A műanyag égbolt), a boszorkányok feminista olvasatáról, illetve az ökofeminizmus és poszthumanizmus kapcsolatáról érdeklődnek. Az utolsó percekben izgalmas volt a közönségből felszólaló ökológus gondolata is, aki szerint a test sem más, mint egy ökológiai rendszer: mindnyájan kis ökoszisztémák vagyunk, organizmusok vannak bennünk, és ha megbontjuk ezt a közösséget, az a mentális állapotunkra is kihat. Amikor azt mondjuk, éljünk együtt a közösséggel, a kintire is gondoljunk, de a bennünk élőt se felejtsük el. Amíg csak lehet, vigyázzunk rájuk.

Borbíró Bíborka

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.)