Tiszatájonline | 2012. május 28.

Bene Zoltán: Zivatarok

Futottam. Akkor éppen a töltésen. Évekig futottam − töltésen, pályákon, salakon, füvön, aszfalton, ezernyin goromba göcsörtté dermedt sáron; torna- vagy szöges cipőben, klottgatyában. Akkor éppen a töltésen. Ősszel. Két nappal „egy” verseny előtt. A vasutas pályát mindig szerettem, s ez a verseny akár fontos is lehetne. Végtére is ez lesz az utolsó. Nekem. Nyilván nem leszek olimpiai bajnok, tehát nyilván nem érdemes versenyeznem. Ignác először azt mondta, attól még lehet, később viszont inkább megvonta a vállát. Én csak megvontam, s futottam tovább. Akkor éppen a töltésen, tornacipőben. Ősz volt, az ég alja árnyalattal sötétebb kék, mint a boltozat többi része. Először azt hittem, esteledik. Utána már tudtam, hogy esteledik. (Is.) Gyorsabb tempóra kapcsoltam, éreztem, ahogy a vádlim megfeszül, majd elernyed, éreztem a lendületet a vállamban, a térdem együtt rezgett az anyafölddel (ami jelen esetben a várost szerelmesen körülölelő töltés volt, s ettől elégedetten mosolyognom kellett). Tartottam a tempót, éreztem a hosszútávfutó magányosságát éppúgy, ahogy kezdődő fáradtságát. Utóbbi lassan áradt szét bennem. A vállamra figyeltem épp, hogy miként mozdul, milyen összhangban, mikor a villám lecsapott. Végigzengett az égen − így intett szép búcsút a nyár. Amiképpen én készültem a pályáknak, versenyeknek. A villámot rögvest követte a záporeső. A galád göcsörtökké dermedt sár percek alatt olvadt lágy dagonyává a lábam alatt. Cipőm cuppogott a latyakban. Szürkeség szakadt rám, a töltésre, a városra. Etele másnap azt mondta, az az egyetlen villám a Dóm tornyát kötötte össze az Isten hátával. Pontosan. Én elhittem neki, és harmadnap indultam az utolsó viadalra, sajgó inakkal, a sárba süllyedt gyorsaságom nélkül esélytelenül, bénán. A versenypálya salakja ismerősen köszöntött, mellettem szuszogtak az ellenfelek, de a rajtpisztollyal együtt dördült nagyot az ég, kettéhasadt a boltozat, az ezerötszáz méter nyolcszáznál ért véget.

A megismételt futamon szép idő volt, mondják. Igaz lehet. Én nem indultam.

Azt is mondhattuk volna, ahogy a kemping felé menet hátratekintettünk, mondhattuk volna: a város a lábaink előtt hever. Sőt, alatta! Ha nem is ismeretlen perspektíva, mindenképpen szokatlan. Alattunk Pécs. Tagadhatatlanul szép, alföldi szemünkkel is az. Benne élni mégsem kerekedett kedvünk, miközben bebarangoltuk. Amint a hegyoldalon megtorpanva visszapillantottunk, váratlanul, mintha ez a hátratekintés idézte volna elő, nyakunkba szakadt a zivatar. Nyár volt, ezerkilencszázkilencven. A villámok cikázó kígyója az óriáskígyók földjére tört: az állatkert felől vadállati hangok foszlányait csapta arcunkba a szél. Oroszlánét, farkasét, medvéét, a villámlástól, égzengéstől halálra rémült ketreclakók sikolyait. Otthon, Szegeden akkor még nem volt vadaspark, vihar idején se az én, se Etele fülébe nem csúsztak rémült állatok jajszavai. Csak villámlástól kergült kutyák ugatásához szoktunk, ez a bestiális hangzavar olyan idegen volt számunkra, mint alattunk a város, s benne a dzsámi íve, vagy mint ez a kaptató. Mint itt minden. Rohanni kezdtünk, akár az eszeveszettek, a kempingig mégis ronggyá áztunk. Egész éjjel csattogott a vihar, sátrunk ponyváját tépte a szél. Hiénákkal álmodtam, mondta reggel Etele, visítva röhögtek rajtunk. Menjük haza, mondtam én. És mentünk. Mint a villám.