Lent reggeli szürkület. Hajnalodik, de itt-ott még égnek a villanyok – vagy már –, ablakokban, ahol felkeltek, utcalámpák is, szemben a Krisztina körúton. Villamos megy. Ébred a város. Majdnem tisztán boldogság fog el. Mély lélegzetet veszek. A frizsidert néztem meg. Fél kettőkor kikapcsoltam; hát mit csinál azóta? Kiolvad rendesen; jól van. Megyek, fekhetem vissza aludni – amikor ez a decemberi hajnali félhomály, utca, város odalent: belesajog a nyugalmas álmosságomba, s elönt vitathatatlan, átható boldogsággal. Megállok. Tudom, hogy az érzés, ami elfogott, nem egészen érvényes. Boldogságnak, tudom régóta, csak az emléke merülhet így fel bennem, Megtörtént-e csakugyan, volt-e valaha is ilyen kora reggeli szürkület velem, hasonlóan ehhez? – Hát volt.
A hajnali mise után boldogan robogunk le Annával a Várból. A reggeli szürkületben még nem látszik a Fedett lépcsőről a Krisztina-templom. A Gránit lépcsőn jönnek szembe a fölfelé kapaszkodó toldysok, hogy a Halászbástya mellet leereszkedjenek a Vízivárosba. Szaporázzuk lépteinket az Attila úton az Alagútig, hogy ott a sarkon búcsút intsünk egymásnak néhány órára. Anna jobbra el a Szilágyi felé, én megyek egyenesen tovább a Petőfibe. Tapasztalatból tudom, hogy a járdán sem vagyok biztonságban. Tornatanárunk halványkék Trabantjával rendszerint itt előzi a mezőnyt, hogy aztán behajtson az iskolaudvarra kiteregetni a hétvégén lőtt fácánokat. A gimnázium melletti épület előtt elhaladva fogalmam sincs arról, hogy valamelyik fenti lakásban egy öregember éppen visszafekhet aludni, miután ellenőrizte a fridzsiderét. Arról sincs fogalmam, hogy ki az az ember, vagy hogy létezik egyáltalán. Arra figyelek, hányan szaladnak át az úttesten a Horváth-kert felől. Pedig ez szigorúan tiltva van. Két negyedéves ment be az igazgató elvtárshoz néhány hete, hogy nem lehetne-e egy zebrát festeni iskolánk kapuja és a park közé, mire a diri lakonikusan közölte:
„Tudtommal senki nem lakik diákjaink közül a Horváth-kertben.”
Ha valaki tizennyolcassal jön a Déli felől, akkor nem nagy időveszteség szögletesen kerülni a kertet, de a dél felől érkező villamosról leszállva tényleg komikussá válik a leírt útvonal. Többen nyomulunk be a kapun, kettesével veszem a lépcsőfokokat a másodikra. A termünkben jobb oldalon a leghátsó padban ülünk két éve az egyik legokosabb és legidétlenebb osztálytársammal. Hátunkat a falnak vetjük. Lehet, hogy ez a fal választ el a boldogan szunyókáló öregtől. Ott lehet az ágya. Vagy az íróasztala. Tanár az ő nevét nem ejti ki előttünk. Egyszer a vécében hallom a cigarettázó végzősöktől. Hogy Ádám a színművészetire jelentkezik és unokaöccse az írónak. Az Ottliknak. Így mondja a füstkarikát eregető srác. Érdekes név. Megmarad a fülemben. De harmadikban és negyedikben annyi a tanulnivaló, hogy eszembe sem jut utánanézni. Negyedévben már én vagyok az egyik küldött a dirinél, hogy ne szombat délelőtt legyen a ballagás, mert akkor lesz a Szilágyiban is. Ebbe simám belemegy. Péntek délután énekeljük körbe a Horváth-kertet, láthat Ottlik az ablakából. (Apám is itt ballagott volna, werbőczysként, ha nem 1945 lett volna az évszám. Őket Szabó Dezső figyelhette volna a Philadelphiából parázsló szivarral a kezében. Ám az ostrom utolsó napjait nem érte már meg, szeretett budai kávéházát meg már korábban lebontották.) Több évvel érettségi után olvasom az Iskolát. Apámnak is én ajánlgatom, pedig nála olvasottabb embert alig ismerek. Talán nem is az olvasott könyvek száma volt különleges, hanem az emlékezete: legyen Móricz vagy Rejtő, Tolsztoj vagy Huxley, minden sorra emlékezett. Ahogy a Fradi góljaira is, körülbelül 1939-től haláláig.)
Később barátaimmal megalakítjuk az Ottlik-kört, okoskodunk az újra nyílt Centrálban, megyünk Kőszegre Szeredyékkel, a főallén olvassuk a könyvet. Keressük, hol mászott át Medve a kerítésen. A Bartók Béla úton többször megnézem a házukat. Tudom Monostort és a Riadó utcát is. Bármiről írok, szinte mindig belekeverem Ottlikot. Az Attila utcai épület léte csak a táblaavató alkalmával tudatosul. Még mikor odafelé tartok, akkor sem esik le, pedig rajta a cím a meghívón: Attila út 45. Négy évig ülök Ottlik falának túloldalán, süketen és vakon. A fal szimbolikájával Pyramus és Thisbe románcát olvasva és a Pink Floyd lemezét hallgatva ismerkedem. Mivel nem tudok semmit az íróról, így arról sincs tudomásom, hogy matematikus végzettségű. Miközben ő visszafekhet, én matematikából és magyarból fakultálok. Vélhetően egyedüliként az országban; ezzel a párosítással nem lehet egyetemre jelentkezni. De ezeket a tárgyakat szeretem. Talán, ha tudom, hogy ő is így van ezzel, elkerülök néhány kudarcot. Azt csinálnám, amit szeretek. Később tőle tanulom meg, hogy szükségem van a kudarcra. Annak felismeréséhez, hogy szeressem, amit csinálok. A falnak ezen az oldalán utálom az oroszt, nem értem a kémiát és a biológiát. A citromsavciklust azóta is kérdezgetem mindenkitől. Meg a tehénnek a tőgyét. Németből meg csak azért nem buktat meg valaha látott legjobb idegzetű tanárom, mert eljátszom Hófehérkét. Németül, natürlich.
És vagy két évig járok egy speciális irodalomórára, amit nagyon szeretek. A meghívott előadó hónapokon keresztül a Termelési-regényt elemzi nekünk. A könyv még friss. Formabontó. Az irodalomtudós csak a borítója színéről egy félórát mesél. A püspökliláról. De arról nem ejt szót, hogy szerzője – maga is íróvá vált matematikus – a szomszédban szunnyadó öregember hetvenedik születésnapjára betűről-betűre lemásolja az Iskolát. Amivel felmagasztalja, és egyúttal megsemmisíti íróját. Akit apjaként tisztel. Amikor ez történik, még nem vagyok a szomszédban. Pár hónap múlva érkezem. Egy évig is eltart, mire feloldódom ebben az iskolában. Aztán minden jóra fordul. Mikor megvan a matek, a magyar és Anna, akkor már Minden megvan. Az öregnek meg már lassan semmi.
Mártával könnyen kigyógyultunk, mert egyszerűen összeházasodtunk két év múlva. Hogy mindig lássuk a másikat, akibe nem vagyunk szerelmesek. Egy lakásban, Budán, Monostoron, Pesten, szinte összezárva, negyven évig jól ment minden. Egymással jól, a világgal rosszul. Elértünk-e valahová? Végül mégis, egy kezdetféléhez. Akkor Márta meghalt. Engem váratlanul ért és letaglózott, mint szarvasmarhát a vágóhídon. Jártam a Krisztinában káprázó szemmel, vak nézéssel, özvegyember, komikus figura. Szánalmas mamlasz, ügyefogyott trotli, ami sohasem voltam. De annyi baj legyen, ha ez kell.
Egyszer sem látom az özvegyembert. Káprázó szemmel, vak nézéssel megyek befelé az életbe. Ő meg kifelé belőle. Már megvan a matek, a magyar és Anna, mikor az öregember, hogy valamije mégis legyen, megkapja a Kossuth-díjat. Konzekvensen Kossuth Lajos-díjként emlegeti. Lehet, hogy éppen akkor viszi haza az író a díjat, mikor húsz kört kellene futnunk a háztömb körül a Trabantos tornatanár utasításra, és az egyik osztálytársam úgy dönt: lecsalja. Leül a Vároldalban. Ám a tanár meggondolja magát, szól az elől futónak, hogy csak tizenöt kör lesz. Padtársammal bűnrészessé válunk. Gólyaviszivel cipeljük lógós társunkat utolsóként beérve a tornaterembe, mintha lesántult volna. Az orvosiban már az ő színészi játékán múlik, hogy ne bukjon le. Mit szólna az öregember a szomszédból, ha ezt látná? Akinek mindene az atlétika. A centiméterek és a tizedmásodpercek embere. Könnyebb átélni a kudarcokat, lenyelni a vereségeket ezekbe a mértékegységekbe átszámítva. De nem minden átváltható.
A valódi baj még nevetségesebb volt, és végleges. Kiderült, hogy nem tudok meglenni Márta nélkül. A konyhában tudtam kotyvasztani magamnak zacskóleveseket, rántottát, reggel forraltam teavizet, és tudtam már régóta kávét főzni. Mártának is én vittem be a kávéját. Ő egy fél cukorral itta. Egyszer szórakozottan a kész kávéhoz kettétörtem a kockacukrot – ügyesen, mert ezt is tudtam –, amikor ráeszméltem, hogy senki sincs bent Márta szobájában. (…) Végleges baj volt, hogy dolgozni sem tudtam azzal a tudattal, hogy Márta nincs meg.
Néhány évente előveszem a Budát, és újra meg újra megrendít ez a szöveg, és elönt vitathatatlan, átható boldogsággal. Hogy Anna itt szuszog mellettem, és ugyan cukor nélkül issza a feketét és jobbára ő főzi nekem, de minden úgy van, ahogy Ottlik írja. Ha kimégy a feleséged elé a Délibe amúgy sem az a feladatod, hogy felismerd őt a leszállók közt, hanem az, hogy már a közeledő mozdony füstjéről meg tudd mondani, rajta van-e ő is a vonaton (vagy lekéste).
És senki nem mondta meg nekünk, hogy ez az öregember, ez az Ottlik, ott alszik a hátunk mögött a szomszédban. Mindig elmosolyodok, mikor a háza előtt lelassítok, hogy az iskolából kilépő mai petőfisek átkeljenek előttem a zebrán. Egyenesen a Horváth-kertbe.
