Tiszatájonline | 2019. december 8.

Závada Péter versei

Fölfeszülsz egyre növekvő térfogatodra.
Ami síkban törvényszerű volt, 
többé nem igazolja fájdalmadat.
Apád után cserben hagyott
az euklidészi geometria.

Mint megkínzott domborzatot,
melyet aszály vagy erózió sújtott, 
tested a kín tektonikája szaggatta szét, 
és most menekülnek róla a pillantások.
[…]

Kálvária-tétel

Fölfeszülsz egyre növekvő térfogatodra.

Ami síkban törvényszerű volt,

többé nem igazolja fájdalmadat.

Apád után cserben hagyott

az euklidészi geometria.

Mint megkínzott domborzatot,

melyet aszály vagy erózió sújtott,

tested a kín tektonikája szaggatta szét,

és most menekülnek róla a pillantások.

A hús lankáin a rémület karavánjai

vándorolnak, a szamarak üvöltése

feketébe vonja az olajfaligeteket, miközben

három nő szánakozása húzódik közel

egymáshoz hosszabbik átlód tövében.

A kar csontjai megnyúlnak,

hónaljad derékszöge tompul,

s mint űrben elforduló csillagkép,

a hajló félkörív a tekintetet kerékbe töri,

míg az áhítat segédvonalai összekötik

a kereszt szárait. A rét tenyere átütve

a fűszálak milliónyi szegével.

Gömbpalástra feszített deltoid.

Ahogy történeted síkból térré görbül,

hittel telik meg az anyag,

kimondhatatlannal a kimondható.

Rásimulsz halálodra.

Önkéntes pygmalion

Mohos, eső vájta arc.

A törzs félig a földbe süppedt.

Hídként ível át a szobor az időn.

Előtte a porban hasadt ág vagy csont.

Mindig a másiknak hiszed.

Összetömörül benne a roppanás.

És mintha a mozdulat, mely eddig a test

súlypontjába visszahúzódva várakozott,

most utat törne magának, hogy kifolyjon

a végtagok repedésein.

Aztán sorban a többi gesztus:

elöntenek nem várt közvetlenségük

árapálysíkságán.

Jákob

A szél forró nyelve a kiszáradt oázis

medrében a homokot évmilliók múlva

üveggé olvasztja, hogy végül

megpillanthasd benne magad.

Addig be kell érned a tükröződés ígéretével,

az elforrt itató porában feketéllő képmásoddal.

Aki most ecsetet ragadna, hogy megfessen,

látná: egy libanoni cédrus tusakodik

éjt nappallá téve árnyékával.

A koronakezdet, az ágtiszta törzs,

a mellékvezérvesszők kontúrjai mind kivehetők.

Erősíted a szabályt: halálod után is

úgy fürdesz majd a fényben,

mint gödölye saját anyja tejében.

De ellenfeled csak akkor láthatod,

ha a nap kimozdul hossztengelyedből.

Az angyal lábad előtt hever:

talpatok összenőtt, mint a derékszög szárai.

Délben egy másodpercre eggyé olvadtok.

Mint egy létrán, törzseden fölkúszik,

a vázágak között. Tizenkét friss gallyad

hangtalan virágzik, lábadhoz jóllakott

oroszlán lapul.

(Megjelent a Tiszatáj 2018. decemberi számában)