Zalán Tibor 60
HEGEDŰS GYÖNGYI ROVATA
Az egyik leggyakoribb mondat, amit idéznek Zalántól, szeme hangulatváltó színéről szól. „Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld, és ez elég sűrűn előfordul velem.” Mégis, utánam így kiált: Aztán szépek legyünk, és fekete-fehérek! […]
| Amikor pár napja Szarvason jártam, a Vízi Színház plakátján a nyári utolsó program címe csak ennyi volt: Zalán 60.
A kerek évforduló kiszögellésén úgy pihentek seregesen a madarak, mintha már gyülekeznének a jeles alkalomra. Az egyik leggyakoribb mondat, amit idéznek Zalántól, szeme hangulatváltó színéről szól. „Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld, és ez elég sűrűn előfordul velem.” Mégis, utánam így kiált: Aztán szépek legyünk, és fekete-fehérek! Hagyom hát a kéket, a zöldet. Az eget, a földet. Hogy attól kék, ami nincs ott. De mit kezdjek a képen az áttetsző szivárványhártyával? Az első, ami eszembe jut, egy bűnügyi filmben a különleges helyszínelő, aki a tetthelyen a korábban elkövetett gyilkosságokat látja. „Amikor apám rám emelte a fegyvert, a szeme áttetsző lett, mint az üveg.” – vallja meg gyerekkori emlékét egy kétkedő nyomozótársának. Valahogy így helyszíneli az életet Zalán. Nem tárgyi valóság után kutat. A valóság alanyi világában. Jelenléte is ehhez igazodik. A szó tetthelyéhez. Aki ezt nem éli, az csak azt érzi, hogy ott ül vele szemben, de ő még sincs ott. Nem hiszem, hogy valaha kiléptünk volna ebből a verstérből. Ezért nincs is elmondható történet. Csak a csend mélyütése. A semmi tömegvonzása tartja egyben ezt a világot. Az elengedés gesztusával ragad meg. Testen kívüli élmény. Akár a legutóbbi Papírváros kötetborítóján Kovács Péter rajza. Felülnézetből a test. Nem valaki másé. A saját testünk felülnézetből, ahogy visszanézünk rá. A színek a fény passiótörténete. Semmi sem egyszerűen fekete-fehér. Legyen bár zöld vagy kék, minden áttetszés. |
Lepke
Ülsz az ágyadon
rázkódó válladra száll
a lepke – ne sírj!
Önzés
Azt mondod önző
vagyok Igaz Nincs bennem
más csak irgalom
Hit
Az eget nézte
szemébe szilánk zuhant
Át a szívéig
Túl
Szeretkezéskor
a függöny résein át
és csak néz csak méz
3 haIQ
Morvay-oltárra
1.
Boltív alatt, ahol
Denevérek laktak, halk
glória-homály
2.
Női formákhoz
vetkező vonalakkal
gyón és vétkezik
3.
A pár, akár a
bárány felé fordulók
| Hegedűs Gyöngyi: Mikor is kezdtem fotózni? Talán a madarakkal kezdődött. Úgy éreztem egyre közelebb jönnek hozzám. El kellett hajolnom röptük elől. Talán azt üzenték, mint Capa: „nem mentél elég közel” Nem lehet érintésbiztos távolságból nézni. Nem lehet a bennfentes kívülállót játszani. A harmadik dimenzió belém mélyedt. A mélység. Belőlem lesz. A mélység hús és vér. Miért csak a mélységnek van élessége? A vágást mindig ez az él végzi el bennem. Sosem utólagos. Már fotóztam, amikor egyik nap észrevettem, hogy minden fényforrás körül egy félbetört glóriát látok. A hirtelen jött szemészeti vizsgálat megállapította, hogy a legfelső sort sem tudom elolvasni a visus táblán a jobb szememmel. Végül kiderült, egy szaruhártya betegségem van, keratoconusnak nevezik. A szaruhártyán mintha tüskék keletkeznének, a fény már azelőtt pozdorjává törik, mielőtt a lencséhez ér. Nem tudják, mikor indul be a másik szememen, de 95%-ban kétoldali. A jobb szememmel látom az embereket, mint valami járkáló fákat. A jobb szememmel áttetszővé válik minden eddigi olvasat. Mondják, az angyal láthatatlan, mert egy mögöttes világot láttat. Láttatni a szemünk előtt levő világot, mint mögöttes világot, transzparens létezés. Íme az angyal. Íme a fotográfia. |
