tiszatáj | 2013. augusztus 22.

Zalán Tibor: Papírváros-foszlányok

RÉSZLET EGY LASSÚDAD REGÉNYBŐL
a gyermekkor úgy temetődött el benne, hogy nem dolgozta fel később, nem elemezte felnőtt fejjel a fontosabb és kevésbé fontos eseményeket, elfogadta, hogy volt egy gyermekkora, és annyi elég is volt neki, hiába mondják a pszichológusok, hogy az ember jelleme elsősorban a gyermekkorban ért deformációk együtthatója mentén alakul ki, szart rá, és hagyta elmerülni a gyerekkort […]

RÉSZLET EGY LASSÚDAD REGÉNYBŐL

már az első szavak után megakad, aztán szinte mondatonként, részenként törnek fel belőle az emlékek, jóllehet Máté novellát írt, és a novella mindig tart valami distanciát a tárgyától, még akkor is, ha pontosan leírja a történteket, de hiába is, ha az ember emlékszik, és erre a történetre pedig, amelyet éppen elkezdett olvasni, nagyon is pontosan emlékszik, akkor ez a distancia óhatatlanul eltűnik, és döbbenten olvassa most, milyen más egy felnőtt nézőpontból átélt és elmesélt történet, mint amit gyerekként abból megélt és főleg megértett, és arra is rá kell döbbennie, hogy a gyermekkor úgy temetődött el benne, hogy nem dolgozta fel később, nem elemezte felnőtt fejjel a fontosabb és kevésbé fontos eseményeket, elfogadta, hogy volt egy gyermekkora, és annyi elég is volt neki, hiába mondják a pszichológusok, hogy az ember jelleme elsősorban a gyermekkorban ért deformációk együtthatója mentén alakul ki, szart rá, és hagyta elmerülni a gyerekkort, de úgy látszik, Máténak valamiért szüksége volt arra, hogy pontosan felidézze az elsüllyedt idők eseményeit, mert azt feltételezte, hogy a többi szöveg is ilyesmi lehet, megállt az első lap alján, és újra kezdte az olvasást, lassan, immár megcsócsálva, felidézve és szembesítve minden mondatot, kijelentést, ítéletet és kérdést

megpróbálva a maga válaszait megfogalmazni a történethez

Kopasz vagy, haver, mint a Kövér Margit picsája, mondta Dugó, és irgalmatlanul lesújtott nullás géppel frissen letarolt fejemre.

Vajon mért Dugónak nevezett el, töpreng el ezen, igen, csakis én lehetek ez a figura, a Dugó, mert én beszéltem ilyen csúnyán gyermekkorunkban, és én beszélek ilyen csúnyán felnőttként is, modortalanul, ostobán, nem választva meg a helyet, az időt és a társaságot, hogy hol lehet, és hol nem lehet trágárkodni, de hát én már csak ilyen vagyok, és ilyen is maradok, főleg úgy, hogy évek óta nincs társaságom ezen az egy nőn kívül, akit, persze, túlzás lenne társaságnak nevezni. De ez a Dugó név elég szarnak tűnik fel most, így, olvasva. Mindegy, legyek Dugó, ha neked így tetszik, Máté.

A nehéz tenyér akkorát csattant, hogy hangjára még nagyapám kedvenc tehene, a nyugodt Narancs is felkapta szomorkás fejét a közelben.

Való, az öregének volt egy tehene. Nem Narancsnak hívták, ez hülyeség, akkoriban narancsot csak karácsony táján lehetett kapni a boltokban, csoda volt, és csodáról ritkán szokta teheneket elnevezni. Hogy hívhattak volna akkor egy tehenet Narancsnak? Bimbó volt, vagy valami ilyesmi.

Fájt mind a kettő. A mondat is, a rettenetes tockos is. Pedig Dugó barátságból tette, amit tett. A becsület viszont úgy kívánta, essek neki a nagyon erős és nagyon buta, örökké kipállott szájú, faluszerte hírhedt verekedőnek.

A szám, az igaz, mindig ki volt pállva. Mit tudom én, hogy miért. Pedig mostam fogat, már amikor mostam, és törölgettem egész nap a számat. Úgy látszik, ezek nem voltak összefüggésben egymással. És verekedni is szerettem. Nem csak szerettem, de tudtam is. Sokkal erősebb voltam Máténál. Máténál? Máté kis szaros pite volt hozzám képest. Csak gimnáziumban nőtt meg. De vajon milyen irodalmi érdek kívánta meg, hogy butának nevezzen? Valóban buta voltam? Vagy csak kellett egy ellenpont a hősének? Igen, nyilván erről van szó, az ellenpontról. A kicsi, törékeny, érzékeny hős, és a nagydarab, erős és ostoba barát. Mint a lányoknál. Szép lánynak mindig csúnya a barátnője. Ördög tudja, hogy miért.

Állt, malacszemeit gúnyosan meresztgette, és várt. Megölöm, határoztam el, de ezt legfeljebb úgy tudtam volna megtenni, ha felkapom Narancsot, és földbe verem vele a szarházit. De Narancs tízszer akkora volt, mint én. Dugó is legalább kétszer.

Nem tetszik valami, kérdezte, s ezzel még inkább megszégyenített. Lealázás volt benne. Megölöm! Ha nem Naranccsal, akkor mással. Késsel, karddal, méreggel, az is lehet, lenyilazom. Nem, inkább ledárdázom egy mákszárral. Ez gyilkos fegyver volt. A gubóitól megfosztott, szürkére száradt mákszárakat a felnőttek kitépkedték a földből, és nagy kupacokba hordták össze. Kitűnő alapanyag volt nyílvesszőhöz, a nagyobb, egészségesebb példányok dárdához. Lekopasztottuk leveleitől a nádszárat, a végébe hatvanas, illetve százas szöget dugtunk, előbbi nyílhoz, utóbbi dárdához volt rendszeresítve, odaerősítettük, a repülés ki ne tépje őket onnan, és lőttük, és dobtuk.

Ma sem értem, hogy maradt meg a szemünk, az életünk.

A gyűlöletet sokszor éreztük egymás iránt gyermekkorunkban. És nem csak a rivalizálás miatt. Azt hiszem, a gyerekek, szemben a szakemberek állításával, nagyon tudnak gyűlölni. Megátalkodottan és mindenre elszántan. Csoda, hogy nem lőtte át szöges nyílvesszővel a mellkasomat, vagy nem lőtte ki a szememet. Miért is lőtte volna? Csak mert a kopasz fejére csaptam, és azt mondtam, hogy olyan a kopasz feje, mint a Kövér Margit picsája. Nagy feje volt, és teljesen le volt szedve róla minden haj. Egy nagy segg. Igazam volt. Talán a Kövér Margitot nem kellett volna…

Nyár végétől kiszámíthatatlanul suhogtak a levegőben a szöggel preparált nyílvesszők és dárdák. Egy kifolyt szem, egy karcolás, egy halott kopasz kis arc se a véletlenül átlőtt, átvert torok fölött.

Mielőtt válaszolhattam volna, Dugó disznófeje eltorzult, apró szemei hatalmasra nyíltak a félelemtől, szája széle reszketni kezdett, sarkon fordult, és rohant az utca vége felé.

Nekem ez a disznófej, és az apró szem se nagyon tetszik. Mert rendben van, ellenpontozzon. Legyek bunkó, nagydarab, verekedős, mocskos szájú. De a külsőmet is ennyire elváltoztatni, hogy mondjam, ez már a jó ízlés határán is túlmegy. Miért, ő talán szép volt? De hülye vagyok. Keverem a novellát az emlékeimmel. De akkor is, mit csináljak, ha keverednek. És ugyan kinek lesz baja ebből? Ki tudja, hogy a disznófejű, apró szemű és erőszakos Dugó-gyerek rólam mintázódott. Rólam? Biztosan rólam? Alighanem igen, hiszen mi voltunk benne együtt mindenben. Nézzük csak ezt az elrohanást! Miért is rohantam el olyan hirtelen?

Előbb azt gondoltam, tőlem ijedt meg, és kezdtem magamat becsülni.

Na, baszd meg!

Nyilván úgy néztem rá, hogy gatyájába szaladt a bátorsága.

Ne baszd már!

Vagy azt képzelte, a harag gyilkosságig nyomta fel az agyam.

Persze, persze, Móricka meg a hét törpe…

Futás közben azonban egyfolytában visszafelé mutogatott, mint aki engem félt valamitől, nekem üzen valamit a zagyva kézmozdulatokkal, mint aki, megnémulva a félelemtől, engem figyelmeztet üres szájával a veszélyre, és nem magát menti.

Hát persze, te nagyon hülye, mert én láttam, most már emlékszem mindenre, akit te nem láthattál, mert mögötted állt, és olyan nesztelenül lopakodott oda hozzánk, hogy én sem vettem észre. Megijedtem. Bevallom, ennyi év után már akár be is vallhatom, nagyon megijedtem. Összeszartam magamat. Egy kurva hang nem jött ki a torkokon. Futni sem magamtól kezdtem. A lábam vitt, a rémület, a pánik, hogy meg fog bennünket ölni. Arra akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy ha ott hagylak egyedül vele, akkor téged fog megölni. Mentettem az irhámat, ahogy egy begazolt kisgyerek, kis vad, akit az ösztöne menekülésre kényszerít, vágtattam árkon-bokron át…

Megfordultam. Lábam a földbe gyökerezett, és bizonyára a szívem is megállt. Ott magasodott fölöttem Báró, a falu bolondja, az őrült, akitől még a felnőttek is féltek. Állt fölöttem.

Nem tudtam mozdulni. Néztem a Bárót, akit máskor annyit gúnyoltunk falkákba verődve, aki télen-nyáron talpig érő vastag bőrkabátban, legtöbbször véres, agyagos, sáros arccal rótta a maga titokzatos útjait, néztem a rettegett rongykupacot, akinek ősz haja a vállát verte, szeme vérben forgott, aki hatalmas husángját a válla fölött ingatva fürkészi az arcomat.

Akkor ezért nem szerettem volna a helyedben lenni. Nem hiszem, hogy sok emberrel megesett az, ami akkor, ott, veled, hogy szemtől-szembe állsz a falu rettegett bolondjával, Báróval, akitől nem csak mi, gyerekek féltünk, de a felnőttek is, mert nem lehetett kiszámítani, mit csinál, az egyik percben még nevetgél, a másikban pedig már husánggal veri szét a falhoz támasztott bicikliket. Nagy veszélyben voltál, kispajtás, és én cserbenhagytalak. Nem tudom, ha ma ilyen helyzetbe kerülnénk, hogyan viselkednék. Talán nem hagynálak cserben. Még akkor sem, ha ilyen gebe vagyok, amilyen most.

Báró, fütty! – ordítottuk valahányszor utána, amikor már kellő távolságra elhagyott bennünket. Mindannyiszor felhördült, artikulálatlanul üvöltött, taknya-nyála összefolyt az idegességtől, mi meg röhögve szaladtunk előle. Pedig nem üldözött bennünket, csak állt, és visított, mint öléskor a malac.

Nagyon álmos vagyok, bácsi, mondtam neki, máig sem tudom, miért éppen ezt. Báró meglepődve bámult rám, majd csak annyit mondott, ha álmos vagy, eredj haza, és aludj! Meglepődtem én is. Miért nem bánt? Hiszen annyit bosszantottam már a báró, fütty!-tyel, hogy akár szét is lapíthatná az agyamat. És tud beszélni! Soha nem hallottuk beszélni, csak ordítani, hörögni és vonyítani. Meztelen talpamat szinte föl sem emelve a porból, lassan csúsztam elfelé. Egyszerre felüvöltött mögöttem a sátán, erre rohanni kezdtem. Csak a saroknál mertem visszanézni. Dugó az árokban lapult, papsajtot rágicsált. Báró ott ugrált, ahol hagytam, nézett utánam, rikácsolt, és a husángját rázta.

Most, hogy így felidézi Máté az írásában, felejthetetlen pillanatok voltak. Ám, ha őszinte akarok lenni, én ezt a jelenetet is elfelejtettem már. De most élesen vetítődik ki az emlékezet vásznára minden, és a legkülönösebb, hogy ahogy olvasok, magamat is kívülről tudom látni. A sarkon fekszem, egy árokban, a lapulevelek között, és tágra nyílt szemmel meredek az utca másik vége felé, ahol a kis kopasz fiú áll, szemben vele a lobogó hajú, fütykösét vadul rázó falubolondja. Alig merek odanézni, félek, hogy látni fogom, hogyan loccsantja szét a barátom fejét a Báró, hogyan veri véresre a földre rogyott kis testet, hogyan rugdossa halálba, hogyan tiporja össze feneketlen dühében. De nem történt ilyesmi. Nem láttam, beszélgetnek-e, vagy csak állnak, és nézik egymást, egyszerre Máté rohanni kezd a sarok felé, ahol én lapítok, a távolból pedig felzeng a Báró „éneke”, a magas és visító hang, mint amikor malacot ölnek a hátsó udvarban hajnalban, a hang, amit már elfelejtettem, de most ismét hallom, és ismét szeretném elfelejteni, de immár örökre. Mátét én rántottam le magam mellé az árokba, a lapulevelek közé, bár a báró nem követte, ott állt az utca közepén, ahol a fiú hagyta, és megállás nélkül szirénázott.

Megúsztad, csámcsogott Dugó. Én a helyében szétvertem volna a kopasz, Kövér Margit-picsa fejedet. Hallgattam.

Valamit mondani kell ilyenkor. Valami ilyesmit mondhattam. Elütni tréfával a félelmet vagy a rettegést. Valami ilyesmi.

Kövér Margit a falu szélén lakott. Rettenetesen dagadt, folyton izzadó és örökké büdös asszony volt. A lánya meg, a falu másik bolondja, pipaszárteremtés, aki dadog és futva jár az utcán. Sárga kis putriban húzták meg magukat, anya és lánya, egyetlen mocskos lyuk, se villany, se víz, se ágy, se bútor, csak földre dobált kabátok – azon aludtak. Szükségüket a ház körül végezték, a környékük teli volt összeszáradt szarral, eldobált, használt újságpapírral, véres vattával…

Kanyik jártak hozzájuk. A szót apám használta, nem egészen értettem, milyen kanyik. Kanyiknak a hím disznókat hívtuk, azok meg miért járnának a Kövér Margitékhoz. Meg is kérdeztem Dugót.

A kanyik férfiak, te nagyon állat, magyarázta a nagyobb fölényével Dugó, és kúrni járnak a Kövér Margitékhoz. Azért, kérdeztem meglepődve. Azért. Nagy kurva a vénasszony, meg a lánya is. Hallgattam. Már ismertem a kurva szót, csak azt nem tudtam, milyenek a kurvák. Hát, olyanok, mint a Kövér Margit.

Lám, ez is egyfajta önvédelem. Máté volt a legnaivabb gyerek közöttünk. Semmit sem tudott a világról, így aztán mindenre rácsodálkozott. Én a nagyobbaktól sok mindent hallottam. Leggyakrabban kérdezés nélkül mondták el. Ő meg inkább befogta a kis fülét, csak hogy ne halljon olyasmit, amit nem akar meghallani, mert kellemetlen, és fölkavarja azt a szépen berendezett tündérvilágát. A baszni, kúrni, kettyinteni, kufircolni, bagzani és hasonló szavakat én már régen ismertem, amikor neki még fogalma sem volt arról, hogy mi az. Hát ezért kellett engem megöregítenie, amit ő a nagyobb szóval érzékeltet a szövegben, mert mégis, milyen különös, hogy az egykorúak egyike mindent tud a felnőttek világáról, a másik meg semmit. Persze, a lófaszt se tudtam én a felnőttek világáról, a szavakat ismertem, de a jelentésük leginkább homályba veszett, még akkor is, ha néha a nagyokkal meglestük a Kövér Margitékat, de csak annyit láttunk, hogy rájuk fekszenek a kanyik, és mozognak a szétdobált combjaik között. Fene tudta, hogy mit csinálnak. Mint a kutyák, magyarázták a nagyobbak, és kutyát elég sokat láttunk az utak mentén bagzani, ahogy fürgén járatták ki-be veres pöcsüket a nőstényben, az ember azért mégsem kutya, gondoltam, és azt hiszem, jól gondoltam. Amikor a kis pöcsöm fölállt, eltűnődtem, hogy egy kutyának már elég nagy lenne. De hogy egy lánynak, főleg egy felnőtt asszonynak? Ahhoz látnom kellene a micsodáját? A teli kapukra és a házfalakra krétával ugyan nagy és szőrös pinákat rajzoltunk, de kimondani a szót nem nagyon mertük, főleg lányok előtt nem. Ki tudja, miért.

Nem lested még ki őket, kérdezte. Nem. Akkor most elviszlek oda, és olyat látsz, amit még soha.

Nagy volt a pofám, de remegtem belül, mint a nyárfalevél. Persze, Máténak ebből semmit sem volt szabad észrevennie. Tudtam, hogy ha elkap bennünket a két bolond, akkor szertepofozza a fejünket. Ha meg a szüleink megtudják, hol jártunk, és mi járatban voltunk ott, akkor meg ők látják el a bajunkat. Ráadásként, addig csak nagyfiúkkal merészkedtem a sárga vityilló közelébe én is. De most meg akartam mutatni, hogy ki vagyok. Hogy én vagyok a bátrabb, az erősebb, aki vállalkozni mer. És Máté ezt egy pillanatra sem kérdőjelezte meg.

Még csak alkonyodott. Reszketve hasaltam a ricinusbokrok között,

… én is, bassza meg…

Dugóba kapaszkodva.

Hogy kapaszkodott belém a kis majom, hogy kapaszkodott!

A bűz elviselhetetlenül sűrű volt, fojtogatott bennünket. Kövér Margit és a lánya a putri előtt ült, szétvetett lábbal. Látod, hogy kopasz a picsája? Látom. És látod, hogy a lányáé meg szőrös? Látom.

Nagy volt a pofám. Én is akkor láttam pinát először. Egyszerre kettőt is. Egy kopaszt, meg egy szőröset. Az öregasszony szőre nyilván kihullott már, a fiatalé meg olyan volt, amilyenek a pinák lenni szoktak a fényképeken, amelyeket a nagyok szoktak egymásnak mutogatni. Nem volt valami gusztusos látvány egyik sem, szerencsére elég messze voltunk attól, hogy a vörös vágásokat jól ki tudtuk volna venni a combok találkozásánál. Annyi bizonyos, hogy egyáltalán nem emlékeztetett egyik sem a kerítésre rajzolt ábráinkra. Hacsak nem a vágás ott középen. Adtam a nagyot, de a szívem a torkomban dobogott. Mit kezdenék én egy ilyen pinával? Vagy kettővel? Hirtelen kicsinek éreztem magam, de nem mutathattam. Szerettem volna, ha föláll a pöcsöm, és elbüszkélkedhetek vele Máténak, de csak hervadtan lapult a gatyámban. Talán még nálam is jobban megijedt a látványtól.

Na, látod, vihorászott Dugó, és megsimogatta kopasz fejemet. Akkor most már tudod, milyen a fejed. A tied meg olyan, mint a Kövér Margit lányáé, vágtam vissza mérgesen.

Nem bántott, mert egy Trabant pöfögött épp a putri mellé. Olyan sárga volt, mint a vityilló. Kövérkés, idősödő férfi kászálódott ki belőle. Odahajolt a két nőhöz, magyarázott nekik. Szolnoki a csávó, suttogta Dugó, tuti, hogy nem idevalósi.

A szolnokiakkal ősi ellenségeskedése volt a nagyfiúknak, mi meg ellestük tőlük ezt az ellenszenvet, és át is éreztük, a nélkül, hogy tudtuk volna, miből eredeztethető. Később, amikor suhancok lettünk, és a lányokat kezdtük el hajtani, magunk is szembe kerültünk a szolnoki csávókkal, akik átjártak a bálokra és az időközben megnyílt presszóba, és megpróbálták lenyúlni a lányainkat. Nos, mi is követtük az évek során kialakult forgatókönyvet. A bálban nem volt verekedés, sem a presszóban, mert akkor kitiltottak volna bennünket. Ezért az állomásra vezető úton, az óvoda sarkánál vártuk be őket, amikor az utolsó, éjféli vonathoz tartottak. A két tábor szó nélkül csapott össze, nekik leginkább arra volt szükségük, hogy áttörjenek rajtunk, és így elérjék a vonatot, nekünk pedig az volt a célunk, hogy ne tudjanak felülni az éjféli vonatra, mert akkor hajnalig egyenként tudtuk levadászni őket. Kegyetlen játék volt, de a serdülő ember legalább olyan kegyetlen tud lenni, mint a gyerek.

A szolnoki valamit Kövér Margit kezébe nyomott, mire az asszony lemeztelenítette a felsőtestét, előzuhantak rettenetes nagy és löttyedt mellei, aztán hanyatt dőlt, mint egy liszteszsák. A lánya is kapott valamit. Lustán feltápászkodott. Ő négykézlábra állt. A férfi kigombolkozott, és Kövér Margit szétdobált combjai közé küszködte magát. Meztelen feneke egy ideig ütemesen járt fel-alá. Nagyokat nyögött, Kövér Margit pedig hangosan szuszogott. Basznak, suttogta áhítattal Dugó.

Korán érő gyerek voltam. Nem tagadom, a baszás látványa fölizgatott. Éreztem, ahogy a gatyámban a kis pöcsöm meredezni kezd. Lenéztem, szabad szemmel is látható volt a változás. Neked nem áll föl, kérdeztem Mátét, és magamra mutattam. Rám nézett, aztán gyorsan elfordította a fejét. Undorító, mondta, pedig nekem tetszett, hogy akár én is lehetnék a Kövér Margiton, ez a kemény kis cerka biztosan belemenne a nagy lyukába, és jól odavernék neki – ahogy a nagyfiúk szokták mondani, „tegnap jól odavertem a kiscsajnak”, ami azt jelentette, hogy sikerült leteperniük valakit a lányok közül, akik után mászkáltak.

Undorítónak tartottam az egészet. Neked nem állt fel a cerkád, kérdezte. Nem állt fel. Szégyelltem, hogy nem. A férfi most hörögve a kis Margit mögé térdelt, aki sikongva tűrte a löködéseit. Erre már nekem is felállt, noha a látvány változatlanul taszított.

Igen. Amikor a kis Margittal kamatyolt a szolnoki, akkor neki is felállt a cerkája. Ezt előbb el akarta takarni, de aztán meggondolta magát, nézz ide, mondta cinkos mosollyal, nekem is áll a cerkám, bár nem lenne kedvem azt csinálni, amit ott művelnek. Azokkal nekem se, súgtam vissza, de csak figyelj. Igen, és volt is mit figyelni, mert a ramazuri csak ezután kezdődött.

A ház mögül valaki sötét árnya zuhant elő. Baszd meg, itt a Báró, rándult meg Dugó keze a vállamon.

Azt hittem, összeszarom magam, amikor megláttam…

Az őrült fölemelte a fütykösét, és a kis Margitot dögönyöző férfi vállára csapott vele, aki ordítva hanyatlott le a vézna testről. Kurválkodnak, kurválkodnak, ordította artikulátlan hangon a Báró, és husángjával nekiesett a Trabantnak. Csattogott és repedt a papundekli karosszéria, reccsent és tört a szélvédő. A férfi erre fölugrott, földre rántotta az autóját csépelő Bárót, estében már fejbe is rúgta, aztán az arcát csépelte, taposta nekivadulva. Hamarosan csatlakozott hozzá Kövér Margit és a lánya, tépték, rúgták, tiporták a mind halkabban nyöszörgő embert.

Különös, hogy bár verekedni nagyon szerettem, a verekedés látványa a mai napig taszít. Még a bokszmeccseket sem néztem a tévében, amíg volt tévém, mert az is bunyó valamilyen formában. Ekkor is a hányinger kerülgetett, ahogy láttam előbb a bárót lesújtani a husángjával, aztán meg, ahogy a szolnoki a két nekivadult fúriával tépi-szaggatja a szerencsétlen őrültet. Félrefordultam, talány hánytam is. Mire visszanéztem, már vége volt a verekedésnek, a báró mereven feküdt a földön, a szolnoki, autóját ott hagyva, elrohant a vasút irányába, a két nő meg visszaült oda, ahol addig ültek. Máté odabújt hozzám, éreztem, hogy teljes testében reszket, ettől megjött a bátorságom, és a hangom is.

Azután csönd lett. Biztos meghalt, mondta Dugó. Úgy kellett neki. Minek avatkozik bele más baszásába. Hallgattam. Az autós gyalog menekült, a Báró vérbe fagyva hevert a putri mellett, anya és lánya ismét szétvetett lábbal üldögélt az üres ajtókeret előtt, és a naplementét bámulta.

A merevedés persze elmúlt a verekedés ideje alatt. De megmaradt valami hiány utána az altestemben. Erre határozottan emlékszem, bár még kis porbafingó voltam. Azután sokszor éreztem ezt, amikor valamelyik lány felizgatott, de nem engedte, hogy belemásszak. Olyankor éreztem ilyet az ágyékomban, valami fájdalom- és tompaság-keveréket. Jobb szót nem tudok rá kitalálni. Bámultuk ismét a két szétvetett lábbal, bugyi nélkül üldögélő bolond kurva pináját, és akkor nekem eszembe jutott, mi lesz, ha kitudódik, hogy mi mindezt végignéztük. Márpedig ez csak Máté révén tudódhat ki. Be kellett tapasztanom a száját. Tudtam, fenyegetéssel nem megyek semmire. Be kellett vonnom a „buliba”.

Nem láttunk semmit, megértetted, bökött oldalba Dugó. Nem… Meg… Úgy kellett neki. Úgy… Ha lesz pénzem, befizetek a két Margitra. Én is… Hülye Báró. Hülye… Teljesen kopasz. Látom… Most nem simogatta meg a fejemet. Húzzunk innét a halál faszára! A Báró már rajta van? Hülye, horkantott, és könyörtelenül lesújtott kopasz fejemre. A csattanásra sem rezzent fel a két nő. Tekintetüket a lenyugvó napba akasztva, tátott szájjal, szétvetett lábbal hallgattak. Alkonyatba merülve, akár az alvajárók