Zalán Tibor: Kései Berzsenyi-esték

Régi kedvek merre sodortak évek

s régi évek kedvei merre tűntek

Régi órák versei mind hallgatnak

s hallgatok én is

egyre többet nappalon s éjeken át

Por borítja asztalomon felejtett

könyveim mind tán csak a vén Horácon

alszom el olykor

Gazdaságom mind kevesebb örömmel

könyvelem és sort sor alá – hibásan –

körmölök jó dactilusok helyett Lám

ez a paraszt-lét

Még ha engem a szerelem megértne

bár elért talán de cseléd a lányka

híva légyen bárkiként a papíron –

Marcsa szegény csak

Őszi estvén éji bogár ha zúg és

friss must lének illata fölszivárog

vén diófám árnyai közt megbontom

friss rokolyáját

és midőn kedvem lelohad mint az tűz

s a gyereklélek nagyokat sóhajtva

arrébb táncol bús levelem megírom

Lollim a címzett

„Én hogy élek azt ne akard már tudni

hű barátném sóhajaimra sóhajt

vissza hozzám küldeni nem kell Vígasz

hűs tenyeredben

képzeletben könnyeimet fürösztnöm

ujjaiddal játssz a hajamban el még

így maradjunk szárnyas idő fölöttünk

míg tovalebben”

Szőleim levét sem iszom már kedvvel

néha rám nyit s megmosolyog barátom

az kivel rég víg borozásokkal telt

estve s a hajnal

Ritkul egyre látogatása – látja

asztalunkra már Zsuzsa asszony a’ bort

pincéből fel kényszeredetten  hordja

lökve elénk csak

És a múzsák hűtlenedettek hozzám

tintatartóm bédugaszolva szárad

messze nézek zúg Boreas s e tájat

mégse veré fel

többé És hogy életem álorcája

béborult már nem nyitogat rám más sors

várakozni semmire sincs már itt hol

hallgat a Múzsa