Zalán Magda: A pápa papucsa és egyéb talján turpisságok az Úr 2012. éve nyarán

3.

Egyik nap, a vacsorához összekészített hozzávalók mustrája és kóstolgatása közben azt hallottam a rádióból, amit a már jó ideje tudni lehetett, de nekem újdonság volt: jön Milánóba a római pápa! Nagy dolognak, hatalmas eseménynek tűnt, függetlenül attól, hogy hívő-e valaki vagy agnosztikus, netán ateista: a pápaság ezeréves történetében először fordult elő, hogy egy Szent Atya Milánóba látogat. Csak egy nagy baj van, hallottam az örökké bekapcsolt rádióból: a német, vagyis északi születésű XVI. Benedek von Haus aus nem bírja a meleget. Már pedig a meteorológiai előrejelzések szerint a pápai vizit idején az északi Milánónak melegebb időt jósoltak, lesz, mint a délebbre fekvő, mediterrán Rómának. Hát hol van ilyenkor a Jóisten? Még földi helytartójával is packázik, írtam be azeste naplómba.

Milánó polgárai azonban nem a pápai vizit nekik is szokatlanul meleg időjárására panaszkodtak: az eltörpült a XVI. Benedek villámlátogatását kísérő szinte totális közlekedési csődhöz képest. Szerencsés vagyok, mondták barátaim, hogy én majd megúszom a dugó-hátán-dugót, merthogy éppen akkor utazom le Rómába.

Ami azért nem is volt olyan nagy szerencse: Rómában jóval közelebb kerültem ama földrengés epicentrumához, amely harmadik milánói éjjelemen, úgy fél kettő körül bölcsőként meglendítette velem a házat. Éppen csak annyira, mintha a vacsorára evett, nekem szokatlan, zöldséggel töltött tintahal libikókázott volna a hasamban. A jelenség nem tartott tovább néhány másodpercnél, az olasz vacsorák elmaradhatatlan vörösborának tulajdonítom a dolgot. Annamaria át is átaludta. Reggel a Rai-TV híreiből értesültünk, hogy bizony vehemensen rengett az olasz csizma közepe. Modenában, Pavarotti szülővárosában például földre omlott a város egyik becses, 15. századi tornya, vele együtt a homlokzatán évszázadok óta körbejáró toronyóra, amely most mindig ugyanazt az órát és percet mutatja, mint amikor a város először, aztán utána gyors egymásban többször úgy érezte, mintha lábai alatt, a föld gyomrában náthás óriás tüsszentett volna néhányat.

Milánóban igazán csak a város legmagasabb épülete, a Pirelli gumigyár építészettörténeti nevezetességnek számító központja vett tudomást a földrengésről. Mondják, akik június 7-én a késő éjjeli órában látták, hogy az égbe nyújtott mutatóujjnak tetsző épület mintha megfenyegette volna a milánóiakat… Sajnáltam is, hogy nem láttam a majdani unokáimnak is elmondható eseményt. Viszont kárpótolt, hogy valóban megúsztam a pápa egyéjszakás villámlátogatása okán kerekedett tömegközlekedési drámát.

Némi ízelítő azért nekem is jutott a szentséges ramazúriból. Már napokkal Ratzinger pápa – ahogy az olaszok szokatlanul, vezetéknevén is emlegetik XVI. Benedeket – megérkezése előtt a higgadt, fegyelmezett északi Milánó eldéliesedett. A pápanézőbe érkezők többségét megpakolt bér-buszok hozták. A jókora, gyakran emeletes járművek, mint századok előtt a hívő zarándokok szekértáborai, eltorlaszolták a Dóm és a Sforzák várkastélya közötti utcákat.

Már a látogatás előtti napon is, aki villamossal akart a belvárosba jutni, megbánta: a járművek a gyalogosoknál sokkal lassabban jutottak előre. Én csakazértis gyalogoltam. A sétáló utcává kinevezett Paolo Sarpiról könnyen ki lehet érni a kávézókkal, éttermekkel zsúfolt járdájú Corso Sempionéra; annak végéig további húsz perc séta a Napóleon parancsára és saját dicsőségére emelt diadalívig (amely a császár bukása óta Arco della Pace néven ma már a békét „reklámozza”); a húszegynéhány méter magas kőkapu alatt kezdődik ennek a betonba vert Milánónak egyetlen zöld oázisa, a Sforzák várkastélyát körülölelő, fél Margitszigetnyi, nyírott pázsitos, százados fáktól beárnyékolt park. Kavicsos utjain újabb húsz perc sétával a széles Via Dante torkolatába ér az ember, ahonnan már látszik a Dóm.

Az európai gótika egyedül való, elődeire nem hasonlító, utódokat nem teremtő, lenyűgöző kőcsodát Visconti híres filmje a Rocco és testvérei képkockáiról azok is ismerik, akik soha nem fordultak meg a lombárd metropolisban.  A templomóriásokat építő trecento katedrálisai – a reimsi, párizsi, canterbury-i és a mindnél hatalmasabb sevillai – közül is kiemelkedik a náluk egy századdal később, IX. Bonifác pápa alatt felhúzott milánói dóm: 1387 karácsonyán kezdtek a munkálatokhoz, hogy 1418 karácsonyán Márton pápa ünnepi miséjével felszenteltessék. Dómjával Milánó lekörözte valamennyi templomépítő elődjét, bár még csak harangtornyot sem építettek hozzá. Ám iszonyatos tömege az akkori világ leghatalmasabb emberkéz emelte épületévé tette, de a néhány évtizede melléje épült húszemeletes lakóház, a Torre Valesca is csak szerénykedik mellette. A márványt, amiből az óriási templom épült, Candoglie bányáiból szállították a városba a Navigli névre hallgató csatornarendszer akkor is, ma is poshadt vízén, adómentességet biztosító ad usum fabricae jelzéssel.

Milánó dómja építésekor sárgásfehér volt, de falait öt évszázad – legfőképp az autózás utolsó évszázada -, feketére koszolta. A város vezetősége éppen ebben az évben látott neki, hogy nagy erejű, homoksugarakat lövellő gépekkel lesúroltassa „mit rákentek a századok”. Világszerte, természetesen Itáliában is, angol szóval sand blasting hívják a műveletet. Az ormótlan gépek nyomán előbb a homlokzat világosodott ki, és csak nemrégiben kezdtek hozzá az égnek meredő oldalfalak élein álló, közel száz kis torony – i gugli – megtisztításához. Ami a falak ledörzsölésénél sokkal nehezebb, igen sok figyelmet és legalább annyi szaktudást igényelő feladat. De láthatóan mindkettő hiánytalanul megvolt, mert a törékenynek tűnő tornyocskák egyikében nem esett kár: évszázados feketeségük után most olyan fehéren mutatnak az égre, mint karácsonyfa ágainak végét díszítő gyertyák. (Aki Milánóban jár, menjen be a dóm melletti Rinascente áruházba, liftezzen fel az utolsó emeleti kávézóba, meg is ihat egy remek kávét, de nem ez a hely érdekessége, hanem a terem dómra néző üvegfala, amelyen át olyan közelinek tetszenek a szemmagasságban pipiskedő, csipkéből vertnek tetsző tornyocskák, mintha kinyújtott kézzel meg lehetne érinteni őket.)

A hatalmas dóm előtti hatalmas térre kocsi nem hajthat be, még taxi sem. Így aztán kora hajnaltól késő éjjelig mindenféle közúti szabályok betartása nélkül, testi épségét nem féltve irdatlan tömeg hullámzik ide-oda a téren. Egyik távoli végébe, a Via Torino sarkára hárompercenként ódivatú villamos csikorog be. (Míg a város többi villamosa olyan áramvonalas, mint a Frecciarossa, ez vajon miért ilyen muzeális darab?)

A Dómtér és a Via Torino sarkán áll az egyik legnagyobb, legrangosabb olasz könyvkiadó, a Rizzoli székháza és elképesztő könyvkínálatú áruháza, amelynek polcairól soha nem hiányozhat a kiadó „éllovasának”, Oriana Fallacinak egyetlen kötete sem. A Firenzében született és néhány éve ott meghalt, zsurnalisztából lett írónő New Yorkban élte élete legnagyobb részét, Milánóban csak vendégeskedett, mégis a milánói Rizzoli könyvkiadó lett életműve ápolója.

A tér Rizzolival szemközti oldalon található a városnak a Dóm és a Sforza kastély utáni harmadik legnagyobb, legismertebb létesítménye, a Galleria Vittorio Emanuele, a milánóiak négy utcára nyíló, télen fűtött, nyáron hűtött szabadtéri szalonja. A mintegy két évtizeddel az Eiffel torony előtt épült vasszerkezet lényegében két egymást 90 fokos szögben metsző, üvegtetejű, gigantikus kapualj. Ha Annamariánál vendégeskedem, naponta betérek a kereszt alakú csarnokba, hogy fájdítsam szívemet azon, mivé lehetne (bár sokkal kisebb mérete ellenére is) a Ferenciek tere és a Petőfi Sándor utca sarkán sötéten, üresen, elhanyagoltan ásító Párizsi udvar… Az utolsó olasz király nevét viselő galéria üvegteteje alatt kávézók, éttermek és a divatvilág tervezőinek teljes ábécéje – Armanitól Valentinóig – kínálja áruját. Közöttük talán területét tekintve a legnagyobb a Feltrinelli kiadó könyvpalotájának az utca szintjén és alatta kanyargó, soktermes üzlete. Aki akar, órákat tölthet akár vásárlás nélkül is a helyiség számos kényelmes foteljei valamelyikében, és ha tetszik, a kapható könyvek bármelyikét megvásárlás nélkül bármeddig olvashatja. Sokan sokszor mondogatják, hogy korunkban kiveszőben lévő szokás az olvasás, de ez a Feltrinellinél nem látszik. A hatalmas könyv-labrintusban a nap minden szakában töméntelen sok ember hömpölyög: leszedik és visszateszik a polcokra a köteteket, ki itt, ki ott elmerülten olvas egyet, közülük nem kevés később kezében több kötettel a pénztárosokhoz lép. Egyik milánói délutánomon, a közeli három multi-mozi egyikébe készülve korábban indultam otthonról, hogy a film előtt legyen időm megkeresni és megvenni egy régóta vágyott kötetet: a Murzia kiadó 2000-ben, javított kiadásban újra megjelentetett, regénynek is olvasható útikönyvét.  A Milano in mano – Milánó a markodban (?) –nem mondom, hogy good deal, jó vásár volt, de nem bántam meg: hazahoztam; ágyam mellé tettem, mint Krúdy idős tabáni hölgyei a Bibliát; és azóta sem nem múlik el nap, hogy elalvás előtt ne olvasnám el néhány címszavát. (A fentebbi oldalakon, és majd az alább következő többieken olvasható adatokat többnyire ebből a vaskos kötetből vettem, de legalább is abban ellenőriztem.) Ám bevallom, a kötet mégsem csak örömet jelent, egyúttal szomorúvá is tesz: előtte azt hittem, jól ismerem Milánót, de a több mint 500 oldalas könyvet böngészve jöttem rá, hogy tucatszám léteznek olyan nevezetességek, amikről még soha nem hallottam. Mulasztásaimat behozandó idén júniusban módszeresen végig akartam járni legalább a belvárost; sajnos a megemlített helyek legfontosabbikai közül is csak elenyészőn kevésre tudtam sort keríteni: Milánó legalább olyan gazdagabb látnivalókban (is), mint sok, a turisták által jobban nyilvántartott olasz város.

Így bukkantam rá, az útikalauz céltalan böngészése közben egy igazi kuriózumra, a belváros szívében, magas irodaházak között megbújó, mindössze három szintes kis Omenoni-házra. Az omenoni napjainkban már nem használt, régies ízű, hangulatú, talán tájnyelvi szó, jelentése valami olyasféle, mint „óriások”. Bár a 19-ik századból a 20-ikba forduló években épült palotácska olyan, mint bolha az elefántok között, de a homlokzatát a járda szintjétől a tetőig szinte teljesen beborító férfialakok  – „ők” az omenoni – valamiképp, valamiféle optikai csalódással mégis a hatalmasság érzetét keltik az arra járókban. Van, aki utálja a kicsinyke palota és a túlmértezett szobrok diszharmóniáját, van, aki éppen ezt csodálja rajta. Az én Milano in mano kötetem kizárólag referenciaként említi, hogy közelében lakott az 1880-as évek végén és az 1890-es évek elején Albert Einstein, mivel papája akkoriban elektronikai felszerelésekkel kereskedett Milánó és Pavia között.

Röstellem bevallani, de csak alig néhány éve, egy este a Milano in mano lapjait forgatva bukkantam rá a város egy másik, apró mérete ellenére nagyjelentőségű műemlékére, a Dóm közelében, érdektelen irodaépületek közé szorult San Satiro kápolnára. Lényegében nem is önálló épület, csak a Via Torino egyik sarkán álló Santa Maria templom különös, az épület bal hátsó sarkából kidudorodó apszist nevezik így. Rangját az adja, hogy 14. századi tervezője, Bramante a reneszánsz idején igen kedvelt optikai becsapóssággal úgy alakított ki, hogy a kicsinyke tér hátsó falára olyan távolba vesző oszlopsort festett, amihez egészen közel kell menni, hogy kiderüljön, csak illúzió a néhány méternyire lapos falon. Mondják, XVI. Benedek júniusban nagyon-de-nagyon sajnálta, hogy mindössze egyetlen napot töltve Milánóban nem kereshette fel San Satiro kápolnácskáját.

A pápa milánói látogatása alatt én éppen útban voltam szerelmetes Rómám felé. XVI. Benedeket helikopter szállította, azt hallottam, másfél óra alatt a Vatikánból Milánóba és vissza. Velem ugyanezt az utat az „Európa legkorszerűbb vonata” néven hirdetett Frecciarossa – mint tudjuk – kevéssel hosszabb idő alatt, 2 óra 55 perc alatt tette meg

Róma Milánóról délre, úgy 300 kilométernyire fekszik: az iparától-kereskedelmétől örök forrásban lévőnek tűnő lombárd város után a vonatból kilépve már a Termini pályaudvar előtti téren megüt az olasz főváros mediterránosan ráérős tülekedése. A tülekedés a civilizáltságára büszke Milánóban ismeretlen fogalom, míg Rómában szinte nemzeti sport. A római embereken, autósokon valamiképp az látszik, mintha örökké mindig, mindenkor, mindenhová sietnének, míg a Rómába telepedett külföldiek éppen azt szeretik választott a városon, hogy lakosainak semmi sem igazán fontos azon kívül, hogy hol ehető a legjobb spaghetti alla carbonara , hol játsszák a legújabb olasz filmet, hol szólíthatók le a legszőkébb külföldi turistalányok…

Budapestről 1965-ben világgá futva tíz évet töltöttem Rómában; úgy érzem, ez az idő volt életem legfontosabb évtizede. Rómában lettem azzá, akinek ma hiszem magam. Ami talán a legfontosabb: Rómában született a fiam. Andreának anyakönyveztettem, mert azt hittem örökké ott fogunk élni, de három éves volt, amikor a kanadai Torontóba költözve Andrew lett, majd huszonhét hét éve Washingtonba telepedve, amerikai útlevelébe hivatalosan Andrew került, míg barátainak Andy. Nekem Rómában is, azután is, most meg több mint egy évtizede újból Budán, ha idejön látogatni, András. Bár az évtizedek során sokszor járt szülővásorában, nem igazán ismeri, keveset tud róla. És amit tud, az sem személyes emléke, tőlem és olasz barátaimtól hallotta. Tudja, hogy a belváros szívében, a Centro storico középkorit reneszánsszal, barokkal vegyítő negyedében, a Via Babuinón laktam. Tudja hol van Trastevere, mert többször is járt ott Perczel Zita trasteverei otthonában (a lakás teremnyi teraszán készített fotója az utolsó, amely a hajdani magyar filmcsillagot ábrázolja). Tudja, hogy az olasz művészettörténeti könyvekben Amerigo Tot néven szereplő szobrász magyar neve Tóth Imre és, mulatságos, de igaz, tudja, mi a perkál. (Egyszer hallotta, amikor pesti barátoknak mondtam, hogy a Imrének a Centro storicóban  közismert, apró fehér mintájú fekete ingeinek anyaga perkál. Mit csinál? – kérdezte. Nem értettem a kérdést, csak másodszor megismételve hallottam ki belőle, hogy a perkál főnév neki egyes szám második személyű igealak.) Tóth ingei anyagát abból a falusi szatócsboltól szokta volt vásárolni, ahol édesanyja vette annakidején a kötényeihez való perkált „A megvarrás sokszorosába került az anyagnak” – mondta messze révedő tekintettel. A kis történet nem biztos, hogy igaz, de jól hangzott.

András ismeri a Via Marguttán a házat is, ahol valamikor Tóth lakott; tudja róla, hogy Imre hetente egyszer vendégeket hívott, hogy legyen kiknek főzze a kondérnyi magyaros babalevest, mert – állította  – magyar ételt kisebb adagokban lehetetlen elkészíteni; sőt azt is tudja, hogy Imre tejszínből és az édesen pikáns mascarpone krémsajtból keverte ki a Rómában ismeretlen tejfölt. Ami egyébként Amerikában sem található minden szupermarketen.

Na de elég a nosztalgiázásból. Egy ízig-vérig mai történettel zárom idei nyaram emlékeit. Ha nem is voltam az eseményeknek szem- vagy fültanúja. Kevés ember mondhatja, hogy ő az volt. Mindenki a sajtóból, rádióból, tévéből hallott a dologról. Részleteit egész vakációm során újra meg újra elképedve tárgyalták a lapok.

Történt ugyanis, hogy kiderült, XVI. Benedek sokszorosan le-ellenőrzött, tucatnyi ajánlólevéllel rendelkező, tökéletesen megbízhatónak tudott közvetlen munkatársai – meglopták a pápát. Nem egy, több is. „Szarkákkal teli a Vatikán” – írta a nagyrangú milánói hetilap, a L’Espresso június 7-i számában a vitriolos humoráról ismert Michele Serra. Lopott a pápa személyi titkára (igaz, ő lefénymásolásuk után visszacsempészett minden levelet), lopott a borbély, a takarítónő, a pápa ruháit gondozó apáca, lopott a borbély, sőt a Vatikán kapui előtt strázsáló egyik svájci gárdista is, aki – áll Serra glosszájában – „elvesztette istenhitét attól, hogy a turisták folyton kiröhögik zsabós kabátkája, fent túl bő, lent túl feszülő bugyogója miatt. „Csak egyedül a pápa liftjét kezelő fiatalember nem lop, még információkat sem. Mert a Vatikán csak négyemeletes, és a Magister Liftorium több éves szolgálata alatt még egy teljes mondatot sem tudott elkapni.” A hazautazásomig csak annyit lehetett a „döbbenetes ügyről” tudni, hogy a vatikáni bíróság nyomoz, és a vatikáni börtönben – kiderült, ilyen is létezik szent falak között! – máris fogva tartanak „bizonyos gyanúsítottakat, akik meg elnyerik méltó büntetésüket.

Lehet-e írásomnak ideillőbb zárszava, mint annál, amit most lekopogtatok? Ámen. Úgy legyen.

A képen “Bringakölcsönző” a Paolo Sarpiban.

Első rész: Zalán Magda: A pápa papucsa és egyéb talján turpisságok az Úr 2012. éve nyarán 1.

Második rész: Zalán Magda: A pápa papucsa és egyéb talján turpisságok az Úr 2012. éve nyarán 2.