Zalán Magda: A pápa papucsa és egyéb talján turpisságok az Úr 2012. éve nyarán

2.

A dolgok úgy kezdődtek, hogy valamikor, mondjuk negyvenöt éve, az egyik, akkor nem egész százéves bérházba beköltözött egy ferdeszemű család. Kínából jöttek-e vagy Japánból, netán Vietnamból, Koreából, az új lakók nem mondták, kérdezni tőlük nem sok értelme lett volna, mivel alig beszéltek olaszul. De hangjukat még kínaiul sem igen lehetett hallani: reggelente lehajtott fejjel, lesütött szemmel siettek valahová, ahonnan késő este érkeztek meg, s akkor rögtön behúzódtak otthonaikba, az utca olcsóbb bérházainak legolcsóbb lakásaiba, amiket a háztulajdonosok szenespincékből, padlástérből rögtönöztek az új, igénytelen orientális bérlőknek.

Azóta nagyot változott a helyzet. A környékén minden szembejövő láthatóan és hallhatóan kínai: beszédük európai fülnek furcsán, az emberi hang felső és alsó regiszterei között csúszkál, mintha mindig mérgesek lennének. A mai kínaiak jól öltözöttek, a lányok naprakészen követik a divatot (amit évtizedek óta milánói tervezők – Armani, Prada, Ungaro, Valentino – diktálnak a világnak). De nem itt laknak, ők csak dolgozni járnak ide. Kínai a cipőt, ruhát árusító butikokban az eladó; az elektronikára szakosodott, fantasztikus gizmókat kínáló bolt személyzete; kínai a trafikos, kínaiak szolgálnak fel a bárokban, kínaiak ülnek a szupermarket pénztárában; és az asztalok körül, amiket reggelente a sétáló utca járdájára és az úttestére raknak ki az egymást érő presszók, éttermek, gyorsbüfék felszolgálói,

Egyszer, csak egyetlenegyszer futottam össze az utca egyik boltjában kínai vevővel. Az Annamaria házának kapujától jobbra lévő optikus boltjában. Szemüvegreceptet tolt az optikus elé, egyetlen szó nélkül. Az optikus elolvasta, közölte, a kívánság könnyen teljesíthető, nem kell rendelnie hozzá semmit, minden megtalálható a szekrényekben, becsiszolja a keretbe a kívánt lencsét, három nap múlva lehet jönni a szemüvegért, de ha sürgős, némi felárral már délután is. A kínai azonnal bólintott, délutánra kéri ezt, és rábökött a kezéhez legközelebbi keretre, a bolt egyik legdrágább árujára. Az optikus óvatosan nevezte meg az árat, majd zavartan hozzátette, hogy ehhez még jön a dioptriás lencse…  Mi a csuda kerülhet rajta ennyibe, bámultam a sok Dior, Lanvin, Prada között a nekem érdektelen küllemű keretre. Az optikus észrevehette, hogy csodálkozom, mert felém fordulva nekem kezdte magyarázni, mintha én lennék a vevő, hogy keretei mind világmárkák, a Ray-Ban, amit az úr szeretne, mind közül a legdrágább, mert a legjobb is: szavatoltan UV-szűrős…

Az egyszerű vászoncipőt, gyűrött vászonnadrágot, rövid ujjú pamuttrikót viselő kínai figyelmesen hallgatta a magyarázatot, aztán érzelemről nem árulkodó hangon közölte: jó, délután jön érte, majd két kezét maga előtt összetéve, mintha imádkozna, meghajolt és kihátrált az utcára. Némi paolosarpis gyakorlat után már tudom, hogy ez az alázatosnak tűnő mozdulat kínaiknál olyan hétköznapi köszönés, mint amikor magyar srác foghegyről odaveti egy felnőttnek, hogy „Keszcsóklomm!”

A jelenet után kicsit röstelkedve nyújtottam oda az optikusnak a magam régesrégi napszemüvegét: hajlítaná kissé a fejemhez a keret meglazult szárait. De úgy fogta kézbe, mintha drága ékszer lenne, majd gratulált, hogy nem siettem lecserélni a divat diktálta újabb és újabb formákra, mert az enyém „klasszikus modell, Sophia Loren is évtizedek óta ilyent hord, igaz, dioptriásat, amit halványan színezett lencsével napszemüvegnek álcáz. Tudja, a napszemüveg fiatalosabb, mint a távollátónak való dioptriás.” Ezt magam is sejtettem, de jól esett, hogy ezúttal szakértő biztosított róla, nem fukarság, sokkal inkább kifinomult ízlés jele egy végelgyengüléséig hordott holmi.

Az optikus napszemüvegemmel eltűnt a boltja végében lengedező függöny mögött, majd néhány perccel később visszatért és orromra illesztette a passzentossá varázsolt keretet. Szárai még melegek voltak, mert – mondta az optikus – bunzenégő lángja felett görbítette meg őket, de a feszesség nem lesz tartós, egyszer-kétszer még meg lehet ismételni a műveletet, aztán… Szomorúan nézett hol rám, hol a napszemüvegre, mintha orvos lett volna, aki közeli hozzátartozóm fatális betegségéről értesített. Nem fogadott el pénzt, „Ezért a semmiségért? Örülök, ha egy ilyen szép darabot foghatok kézbe.” Zavartan léptem ki az utcára. „Üdvözlöm a dottoressát” – szólt utánam. Annamaria ugyan nyugdíjas irodalomtanár, nem orvos vagy ügyvéd, de mint minden diplomás olasznak, neki is kijár a cím. Igaz, sikeresebb kereskedelmi tranzakció érdekben annak is, aki talán a gimnáziumot sem végezte el, engem minek nézett az optikus? Lehet, hogy ajánlatos lesz elutazásom előtt venni is valamit nála…?

Másnap az optikus után beugrottam a kapunk másik oldalán található, bizonytalan műfajú cikkeket kínáló „mindeneshez”. Öklömnyi, főzési időt mérő lendkerekes konyhai órácskákat láttam a kirakatában, akartam venni néhányat főzni szerető pesti barátnőimnek. Az eladó, amikor meghallotta, hogy külföldre, ajándékba viszem áruját, mindegyiket egyenként gondosan, felcicomázva becsomagolta. A gyönyörű papír és szépséges szalag szerintem drágább lehetett az egy euróba kerülő orologinónál. (A szó az órát jelentő orologio kisebbítő képzős alakja. Az olaszok mindent szeretnek kisebbíteni; az én kitalálásomnak tűnhet, pedig valóban hallottam az olasz-francia határ közelében fekvő Champoluc fűszeresét „Monblankínó” néven emlegetni Európa legmagasabb csúcsát, ami reggeltől estig árnyékot vet a fél falura.) És mekkora dobozba tette a boltos az órácskákat! „Hogy fogom én ezt hazavinni…” sóhajtottam a bőröndök súlyát manapság drákói szigorral lemérő repülőtéri személyzetre gondolva. A boltos félreértett, sietve felajánlotta, menjek csak föl, majd ő hazaküldi csomagom a dottoressa lakására. Kezdtem megérteni, miért szereti az olaszok többsége a szupermarketeknél jobban a kicsi boltokat. „Nem csak a személyesre szabott kiszolgálásért – mondta később Annamaria. – Már hogy ne lenne jobb, hogy ahelyett, ha valamit szeretnél, nem kell hosszú polcok között fel-le bóklászni, míg rátalálsz, mert csak kérned kell ha a boltostól, aki térül-fordul és kézhez hozza, amit szeretnél. Miközben beszélget is veled, például megtudhatod, hogy a szomszéd házban négyes ikreket szült a Bardot.” A francia filmsztár vezetéknevén említett macska hallatán tudomásul vettem, hogy a bolt versus szupermarket vitában a bolt-pártiak győztek.

„És vacsorára mi lesz?” – váltottam témát. Annamaria válasz helyett kifordult a konyhába, onnan szólt utánam, hogy jöjjek csak, nézzem meg, mi van az asztalon. Mentem. Láttam. Győzött. A konyhaasztalon, jókora cseréptálban insalata caprese púposodott. A neve után valószínűleg Capri szigetén „feltalált” salátát nemzeti érzelmű költőink Kölcseytől Vörösmartyn át Petőfiig minden bizonnyal megénekelték volna. Ha „vigyázó szemüket” nem Párizsra, hanem Itáliára vetik.  Amikoris honfiúi keblüket biztos megdobbantotta volna az olívaolaj alatt csillogó piros paradicsomból, fehér mozzarella sajtból és a rájuk aprított zöld bazsalikomlevélkékből készülő étel. A magyar-olasz barátság jelképe lehetne. Igaz, az olaszok fordítva, zöld-fehér-pirosnak látják, mert neki az olasz trikolór zöld-fehér-pirosan leng a zászlórudakon. (Nagy örömömre így – vagy fordított sorrendben? – már budai „közértemben” is kapható a caprese mindhárom alapanyaga. De bűnömül ne vétessék, ha azt mondom, hogy a Budán árusított mozzarella inkább sózott radírgumira emlékeztet…)

 Annamaria többnyire déltájt kínál a patriotikus húrokat pengető salátával. Addigra ő, a minden olaszok rossz szokásához híven nem reggeliző, már farkaséhes és jogosan csurig rakhatja cseréptálkáját. Én, aki reggel többnyire angolosan belakok, délben még igazán nem vagyok éhes, de ez nem látszik meg a tempón, amivel a tányéromra szedett saláta fogy. Kiváltképp, hogy Annamaria a saláta mellé egy sütő-meleg, rosettát szokott adni. A kívül ropogós, belül… hm. Az olasz zsemleszerűség héján belül nincs a semmi, és éppen ez a semmi a rosetta többlete, amivel leköröz mindenmás kisméertű péksüteményt.

Annamaria ebédidőben evett reggelije mellé mindig odakészíti magának megszokott újságját, a nekem kissé túlságosan „elkötelezett” Repubblica egy számát. Én a korábban, magányosan elfogyasztott reggelim után le szoktam menni a sarki újságos kioszkjába, ahol megveszem a címe után ítélve esti, de reggel is kapható Corriere della Serát. Súlyra legalább olyan tekintélyes, mint rangját tekintve. Rossz időben beülök vele a sarki presszóba, jó időben hónom alá fogva elsétálok a kissé távolabbi Sforza-park egyik padjára, és itt vagy ott, kiolvasom, mintha a Háború és béke lenne, az első szótól az utolsóig. Csak szerencsére gyorsabban végzek vele: egy Corriere kiolvasása két órás művelet. Szerintem a kontinens legjobb újságja. (A csatorna túlfelén, Londonban készülő Times lehet, hogy jobb – esetleg megbízhatóbb, objektívebb – de kétségkívül unalmasabb.) Egy Corriere kiolvasása két órás művelet. Mire utána visszamászok a lakásba, Annamaria többnyire már kirakta a konyhaasztalra, nagy rendben, mint sebész műtőjében a szikéket, a vacsorához valókat.

Első milánói estéimre többnyire, mint idén is, az olasz konyha másik oszlopát, pármai módra, paradicsomszószban, mozzarella-forgácsok alatt sütőben sült padlizsánt szoktam kapni. Ami így, magyarul, mintha nem is hangozna olyan kívánatosan, mint dallamos olasz nevén – melanzane alla parmigiana. Mint egy kulináris verssor. Hozzá Annamaria gyakran tiroli rétesnek nevezett süteményt állít elő, ami garantáltan megédesíti a mindkettőnk országa életét valaha megkeserítő osztrák monarchia emlékét. Történelem és gasztronómia című, nem készülő könyvemben erre majd a recept ismertetésével együtt kitérek.

(Folytatjuk)

A képen kínai divatbolt.

Első rész: Zalán Magda: A pápa papucsa és egyéb talján turpisságok az Úr 2012. éve nyarán 1.